Think Outside The Box

Transindex rovatok


Címke: «Törökország»

“Maga a halál nem visel meg annyira, mint a halál lehetősége”

fotók: Facebbok

fotók: Facebook

Nágó Zsuzsa a szíriai polgárháború menekültjein segít Törökország területén található táborokban. A törökországi kurdokat a török állam minden lehetséges eszközzel gátolja az Iszlám Állam elleni harcban, sőt a török hadsereg néha segíti is a szélsőséges szervezetet. Ezt megelőzendő a civilek őrjáratokat szerveznek, azzal a céllal, hogy leleplezhessék a törökök és az Iszlám Állam közötti nem hivatalos összefonódásokat. A szíriai határ melletti törökországi menekülttáborokban elkeserítő a helyzet, de az önkéntesek munkája, a civil szervezetek és a kurd önkormányzat valamiképpen próbál javítani ezen. Nágóval az ottani élményekről beszélgettünk.

k.á.

Hogyan jutottál Székelyudvarhelyről a török határ menti menekülttáborba dolgozni?

– A Babes-Bolyain végeztem újságíróit, aztán a kalandvágy kivitt Angliába, mint au-pairt, 50 fonttal. Utána mindenféle munkákat végeztem és utazgattam, s közben rájöttem, melyek számomra az értékek, mitől élek igazán. Úgyhogy most már vagy 2 éve keresgéltem menekülttáboros lehetőségeket, közben cigányokat tanítottam írni-olvasni-számolni, a londoni Afgán Szövetségnél önkénteskedtem stb. Ezekre mind egyedül találtam, a szervezeti kereteket lassúnak és nehézkesnek éreztem.

Anglia után hátizsákosan, CV-vel felszerelkezve átmentem Dél-Franciaországba, oktatási munkát keresni. Ez is ajtóról ajtóra kopogtatás volt. Gyorsan találtam is munkát, és volt még 4 hónap szabadidőm kezdésig, úgyhogy gondoltam, ez egy meglepetés és lehetőség az univerzumtól számomra, hátha találok valamit Törökországban, és közelebb kerülök a táborokhoz. Így is történt, Ankarában találtam angol tanítási lehetőséget.

No és innen a határig?

– Kerestem és találtam olyan embereket, akik hozzám hasonlóan már tettek valamit a városi menekültekért, együtt gyűjtöttünk tejet és ruhaneműt, azt busszal levittük Surucba. Ők egyetemisták, kurdok voltak, és volt kapcsolatuk a kurd párttal (BDP), és így tudtuk, hogy pontosan hova menjünk Surucon belül, hova tegyük le a cuccokat, vagy  hogy a hat tábor közül melyikben van a leginkább szükség a tejre.

nago3

Surucban milyen állapotok uralkodnak?

– Surucban nincs probléma az ISIS részéről, ők csak a Mursitpinari határátkelőig jutottak, és ha néha át is jutnak kémek, hamar megszabadulnak tőlük. A városban 40 000 ember él, és tele van katonákkal, tankokkal, de nincs konfliktus a helyiek és a katonaság közt, a katonák nagy része amúgy is kurd. A probléma a határátkelőknél van. De szerintem ott is vannak a kurdoknak kapcsolataik, mert mikor illegális határátkelésre kerül a sor, hallottam olyat újságíróktól, hogy bár a reflektor be van kapcsolva, de mikor a csapat egy olyan részhez ér, hogy a fény épp rájuk esne, a PKK összekötő személy felemeli a karját, és a reflektor kialszik. Ezt egy csapattól hallottam, nem tudom, mennyire gyakori. Általában más a módszerük.

A rólad nemrég megjelent cikkben említetted, hogy Maserben őrjáratoznod is kellett, pontosan mi mindent csinálsz te ott?

– Nem kellett, választottam. Maser az utolsó falu a határ előtt, az a bázis a szökésekhez is, mindkét oldalról, úgyhogy fontos, hogy tisztán tartsák.

Értem, de ez már katonai feladat, ezt YPJ-osztaggal együtt, vagy hogyan végezted?

– Nem, a helyiek és bárki, aki oda ellátogat – bármilyen céllal-okból, pl. harcolni akar vagy önkénteskedni, egyetemisták vagy csak egyszerű törökországi állampolgárok, kurdok, törökök, akik csak tudni akarják, mi is történik ott, és meg akarják akadályozni, amennyire lehet, hogy ISIS-katonák szökjenek át vagy, hogy főleg a török katonaság dolgát megnehezítsék, az ISIS támogatására – csapatokba szerveződnek és figyelnek minden éjszaka, sötétedéstől hajnalig. Nincs szigorúan elhatárolva, mi katonai feladat és mi civil, ők úgy veszik, mind egyformák vagyunk, és ugyanúgy ki kell vennünk a részünk a védelemből, ki ahogyan tudja.

Körülbelül hányan vannak ott ilyen csapatokba szerveződve, milyen állampolgárok főleg?

– A faluban vannak harcosok (a népi kurd erőktől – YPG, a női népi kurd erőktől – YPJ és a törökországi Kurd Munkáspártól – PKK) bár persze nem tudod, csak sejted. Ők azok, akik az elfogott ISIS tagokkal foglalkoznak, és ők azok, akik tulajdonképpen szervezik felülről az egészet, a helyiek bevonásával. Úgy mondták, van a faluban kb. 5-6 gerilla, aki minden éjjel járőrözik vagy legalábbis készenléti állapotban van, a civilek mellett. Ez állandó. A többi meg a látogatóktól függ, én találkoztam sok török állampolgárral, kurdokkal és törökökkel. Sok az olasz: anarchisták, baloldali csoportok, mindenféle nemzetiségű egyének stb.

A menekülttáborban hányan vannak, hol helyezkedik el? Honnan kaphatnak segítséget a táborlakók?

– Suruc városban, vagy a közvetlen környéken van hat tábor, amit a kurd önkormányzat működtet, 25 000 menekülttel. Ezek nagy része kurd, de vannak arabok is. A jezidik Diyarbakir mellett vannak, mert az egy teljesen más kultúra, ők nem férnének meg a muzulmánokkal.

A kurd táborokon kívül van egy AFAD-tábor, ami a török kormány hivatalos, a katasztrófavédelmi igazgatósága által működtette tábora, az nagyon jól felszerelt, 35 000 férőhelyes, de csak 7000-en vannak benne jelenleg. Olyan, mint egy börtön (szigorúan ellenőrzött), és az oktatás csak törökül és arabul történik, úgyhogy a kurdok ezt annyira nem szeretik.

– A táborokban élő menekültek élete teljesen más, mint a városokban élőké. A legnagyobb részt Surucban a kurd önkormányzat állja, plusz a külföldi segélyek – leginkább német és holland kormányzati és NGO-csomagok vagy pénz -, meg nagyon sok folyik be egyének részéről is, különböző csomagok (pl. ruhanemű és játékok) formájában.

Zárójelben jegyzem meg, hogy én például csak az Ankarában élő külföldiektől annyi takarót, ruhát, játékot gyűjtöttem, hogy egy mikrobuszba nem fért be, a párthoz kellett a nagy részét átvinni, s ők lehozták az ő szállítmányukkal. Tehát az emberek nagyon segítőkészek, csak el kell kezdeni.

A táborokban kapnak reggelit (rizst, olívabogyót vagy kenyeret és kis halvát általában) és ez 50 000 török lírába kerül a hat táborra havonta. A levest, ami szintén mikrobuszban érkezik, egy nagy kondérból merik ki önkéntesek, van, hogy az önkormányzat állja. Zöldséget és gyümölcsöt viszont nem esznek, pedig nagyon olcsó a környéken, de valamiért ez még nem működik. Valószínűleg fog, ezen dolgozunk. A tej a másik probléma, a gyenge táplálkozás miatt az anyáknak nincs anyatejük, és rengeteg a csecsemő-gyerek, és ezert dobozos tejet vesznek és tejport, ami nemcsak drága, de sok tápérteke sincs. Mielőtt eljöttem, ezen dolgoztam, hogy vegyünk kecskéket (voltam a piacon, egy tejelő kecske 350 líra) és tartsuk őket a tábor mellett, mert a tejük nagyon jó a kisgyerekeknek is, a legközelebb áll összetételben az anyatejhez, plusz adna valami elfoglaltságot a menekülteknek is, mert a legnagyobb probléma a táborokban az elfoglaltság hiánya. Sokan az elszenvedett traumák miatt annyira bezárkóztak, hogy nem is akarnak semmit csinálni egy darabig, a menekültek nagy része viszont igen, bármit! A gyerekekkel szerveztünk például szemétgyűjtő versenyt.

Van pár olyan dolog, amelyek esetében máig sem tudok dönteni, hogy mi a morális megoldás rá: például a helyiek felvesznek dolgozni menekülteket napokra vagy hetekre, a központi téren folyik az emberek válogatása, de csak 1/3-át fizetik annak az összegnek, amit egy helyinek adtak volna. A másik, hogy a segélyek osztogatásakor minden dobozt fel kell bontanunk, hogy ne adhassák el a feketepiacon. S mindkét esetben mindkét felet megértem, gyakran nagyon összetett a helyzet.

nago2

Te melyik táborban dolgozol?

– Én a hat tábor közül 3-ban voltam, a Rojava, a Kobane és az Arin Mirhan táborokban, de ez úgy van, hogy te szervezed nagyrészt a napjaid, megérdeklődöd, hol épp mi van, és te döntesz, hová mész. Voltam a depókban, ahol ruhaneműt és élelmiszert szortíroztunk, csomagoltunk, álltam kamionon és adogattam le az olajat, lisztet stb., voltam sátrat építeni, gyerekeknek foglalkozást szervezni, ami éppen akadt.

Most utoljára az egyik táborban találkoztunk egy 14 éves gyerekkel, akinek a 21 éves bátyját lelőtte egy ISIS-terrorista. A gyerek, mikor ezt meghallotta, elkezdett szaladni a határ felé, és aknára lépett, úgyhogy térdtől nincs lába, és tolókocsiban ül. Ez 2 hónapja történt vele, most meg az egyik barátnőnk rövidfilmet forgat a gyerekről, s pénzt akarunk gyűjteni neki műlábra.

Hogyan bírod, hogy ilyen gyakran szembesülsz ilyen szörnyűségekkel?

– Maga a halál nem visel meg annyira, mint a halál lehetősége. Az, hogy tudom, reális lehetősége van annak, ha visszatérek, nem mindenkit találok életben a barátaim közül. A képek, amiket a halottakról mutatnak, szörnyűek, és igyekszem őket elkerülni, mert az úgysem segít. Az fáj leginkább, hogy az, hogy egy ember halott, nem véletlenszerűen történt, hanem mert egy másik ember megölte. És hogy a halottak nagy része nagyon fiatal, 20 év körüli, hogy úgy haltak meg, hogy nem is igazán éltek előtte. És úgy haltak meg, hogy valószínűleg tudták, hogy meg fognak halni, és azt is, hogy lehet, hogy megkínozzák őket előtte. Ezért is tartanak a harcosok egy utolsó golyót maguknak, de nem mindig tudják használni. De úgyis harcolnak, mert életet védenek ezzel. És épp ezért tisztelem őket. Egy PKK harcos azt mondta, ő nem a kultúráért, nyelvért, földért harcol, mert egy ember élete sokkal többet ér ezeknél a fogalmaknál. Hanem az embertelenség ellen harcol, és egy olyan világ érdekében, ahol gyilkosság büntetlenül nem maradhat. És ő ezert kész a saját életét odaadni, és csak azt reméli, a saját halála a barátai halála előtt történik meg. Ez a sötét rész, a halál közelsége és a halál módjának a borzalma. És nem ez vonz vissza oda, hanem hogy ezek ellenére, a harcosok és civilek tele vannak életkedvvel és tenni akarással és reménnyel és akarattal, van bennük olyan tűz és morális erő, amit a dekadens nyugaton ritkán tapasztaltam.

Ez Maser,  a temető meg az, ahová  egy kopt pap, aki az egyik 'összekötő személy, kézen fogva elvezetett, hadd szokjam a látványt. Megkérdezte, miért nem harcolok. Mondtam, mert nem akarok ölni, és mert félek a haláltól. Az elsőt megérti, azt mondja, a második érvhez viszont hadd sétáljunk pár méterrel odébb (a temetőben), és itt szembesüljek, ha eddig nem tettem, mi vár mindannyiunkra. És ne féljek, mert a halál biztos, de ennek tudatában sokkal értékesebben és bátrabban megélhetem az életem.

Ez Maser, a temető meg az, ahová egy kopt pap – aki az egyik ‘összekötő személy -, egyszer kézen fogva elvezetett, hadd szokjam a látványt. Megkérdezte, miért nem harcolok. Mondtam, mert nem akarok ölni, és mert félek a haláltól. Az elsőt megérti, azt mondja, a második érvhez viszont hadd sétáljunk pár méterrel odébb (a temetőben), és itt szembesüljek, ha eddig nem tettem, mi vár mindannyiunkra. És ne féljek, mert a halál biztos, de ennek tudatában sokkal értékesebben és bátrabban megélhetem az életem.”

26A: a kávézó, ahol annyit fizetsz, amennyit tudsz, és annyit fogyasztasz, amennyit akarsz

fotó. Roarmag

fotó. Roarmag

Van egy kávézó Isztambulban, ahol annyit fizetsz, amennyit akarsz, és annyit fogyasztasz, amennyire szükséged van. Már öt éve működik, alapítói politikai baloldali aktivisták. És a modell annyira jól működik, hogy a kapitalizmus alternatívájaként emlegetik. Itt nincsenek főnökök, tulajdonosok, és senki nem kap fizetést.

Özlem Arkun és Özgür Erdoğan egyszerre két helyen nyitottak kávézót Isztambulban: egyet a kormányellenes tiltakozások miatt elhíresült Taksim tér mellett, egyet pedig a Kadiköy negyedben, az anatóliai részen. Özgur azt mondja, azért, mert sokan akarnak kiszabadulni a kapitalista kontroll alól, és sokszor nincs alternatív ezt megtenni. „Azt gondoltuk, ha teremtünk egy helyet, amely a megosztáson és szolidaritáson alapszik, akkor az emberek számára ez inspiratív lesz” – mondja Özgür, aki fiatal apaként reméli, egyre többen fordulnak el a fogyasztói társdalomtól, és a gyerekeinek így jobb jövője lehet.

A 26A története 2009-ben indult el, amikor is politikai aktivisták egy csoportja új helyet keresett, olyat, ahol találkozhatnak egymással is, és amely nyitott mások felé. Olyan társadalmi kísérletet terveztek, ahol a szükségleteket együtt fedezik. A hely nehezen indult be, ez nem csak a vendégek hiányának köszönhető, hanem annak is, hogy a szomszédban egyik felől az isztambuli maffia birtokában vannak épületek, másik felől meg a rendőrség van nagyon közel.

Már akkor is volt mindig friss tea (Törökországban a teázás nagyon fontos társadalmi gyakorlat), ha kliens nem is. Aztán elkezdtek kijárni a Taksim-térre, meleg levest és kávét vittek az ott levőknek. A kávézó tehát egyáltalán nem volt önfenntartó, ha napi húsz csésze teát eladtak, azt már jó napnak titulálták. A politikai aktivisták kénytelenek voltak dolgozni: ki pincér, ki recepciós lett. Aztán az idő teltével a baloldali aktivisták körében elkezdett terjedni a kávézó híre, és elkezdtek érkezni azok, akiknek tetszett, hogy itt egy olyan csoport van, amely nem hisz a hierarchia és a kizsákmányolás semmilyen formájában.

A kávézónak nem volt főnöke, senki nem kapott fizetést, az alapelv az lett, hogy mindenki azt ad, amit tud, és azt veszi el, amire szüksége van. Isztambul üzleti negyedében oázis teremtődött.

Özlem húga, Merve Arkun maga is 2009-től csatlakozott a kávézó közösségéhez, amikor az IMF-ellenes tüntetésekre felutazott a fővárosba. Azelőtt azt sem tudta elképzelni, hogyan lehet négy-öt emberrel egy helyen élni, ma már negyvennel, ötvennel is jól érzi magát egy helyen. Elmeséli, hogy az idő múlásával, ahogyan a többiek is, akik a kollektívában éltek, egyre inkább magáénak érezte a projektet. „Van egy mondás Törökországban, amely így szól: a tudás átok. Valamiképpen hasonló a kollektívába való költözés is: tudom, hogy itt szabadon lehet élni, és soha többé nem akarok egy főnöknek dolgozni.

A kávézó állandó közössége az évek alatt ötvenre nőtt. A legtöbben nemcsak együtt dolgoznak, hanem együtt is élnek Isztambul különböző foglalt házaiban. 2001-ben nyílt meg a második kávéház, amelyet eredetileg second-hand könyvek árusításának és kölcsönzése helyének szántak, majd egy kis bisztróvá alakították át. Nyílt egy harmadik kávézó is, de azt azóta bezárták, mivel a Kartal nevű munkásnegyedben hozták létre, de a pénzeket átcsoportosították a városközpontban végzett politikai tevékenységekre.

A kávézó-kollektíva legifjabb tagja 14 éves, a legidősebb 50. Mindannyiuknak egy a célja: egy olyan világot teremteni, ahol senkit nem zsákmányolhatnak ki gazdaságilag.

A 26A Kávézó megváltoztatta a vendégei életét: hetente összegyűlnek, és közösen döntenek a heti üzemtervről, a pénzcsoportosításról stb. Mindenki véleménye egyformán számít. Még a kezdetekkor eldöntötték, hogy ami az ételt illeti, csak vegetáriánus kosztot fognak árusítani. Ugyanakkor az is világos volt, hogy Coca-Cola vállalat termékeit sem szolgálják itt fel. A helyiségbe bármit be lehet vinni, de ha valaki kólával menne be, azt kedvesen megkérik, hogy vagy igya meg kint, vagy tegye el szem elől.

A tagok sokszor hosszabb időre elmennek. A 26A közössége a szíriai határ mellett tábort épített, hogy a kurdokkal vállaljon szolidaritást, egy másik csoport éppen egy anatóliai faluban segíti a helyi közösséget egy vízerőmű építése elleni tiltakozásban. Mások egyetemeken, megint mások gyárakban tevékenykednek, a strukturált oktatás és a munkások kizsákmányolás ellen lépve fel.

A közösség a zapatista modellt követi, továbbá a spanyol polgárháború anarchista közösségeitől vett át mintákat. A Gezi-parki tüntetések fellángolásakor, 2013-ban, sokan mentek ki a 26A közösségéből is, hogy az Igazság és Haladás (AK) párt intézkedései ellen tiltakozzanak. Az akkori rendőri túlkapások elől remek menedék lett a hely. Pénzt semmiért nem fogadtak el. A tiltakozások során erős szövetség alakult ki a 26A-sok és a Kazova textilgyár meg a Vio.Me munkásai között. Mostanság már egyre több tervet szőnek arról, hogyan lehetne a kezdeményezést nagyobb közegben is megvalósítani.

„Ha öt, vagy tíz év múlva képzeljük el magunkat, úgy vélem, már több kooperatívánk is lesz, ahol nem lesznek főnökök, és ahol nem lesz megkülönböztetés a termelő és a fogyasztó között. Nagyon fontos, hogy ezen kooperítatívák között kialakuljon egy kapcsolat” – mondja egy kávéházi aktivista.

A kávéház megteremtői nem játékként kezelik, amit eddig megvalósítottak, céljuk, hogy megváltoztassák a társadalmi alapberendezkedést. Ez még nem teljes kapitalizmuskritika, de egy működőnek tűnő modell, egy társadalmi kísérlet, amelyet érdemes figyelemmel kísérni.

via roarmag.org

Ciánszennyezés okozhat ökológiai katasztrófát Törökországban

A fotó forrása: Today’s Zaman

Nagyméretű ökológiai katasztrófa elé nézhet a törökországi Kütahya tartomány, miután az itt található három rendbéli gáttal ellátott zagytározó két gátja átszakadt. Az Eti Silver Corporation tulajdonában álló ezüstbánya zagytározója cianiddal szennyezett vizet tartalmaz. Ha az utolsó gát is átszakad, a szennyezés több környező települést eláraszthat, és a folyókba bekerülve a Fekete-tengerbe is eljuthat.

Rácz Tímea

A Hürriyet Daily News & Economic Review, törökországi angol nyelvű napilap vasárnap számolt be az első gát átszakadásáról, míg hétfői cikkében már két töltés átszakadásáról beszélt. Olvasd el a teljes sztorit