Think Outside The Box

Transindex rovatok


Címke: «The Borat Project»

Hová tűntél, Aral-tó?

Normális körülmények között a katasztrófa nem múlik el észrevétlenül. Különösen, ha a Föld negyedik legnagyobb taváról van szó – viszont hozzászokhattunk a kivételekhez. Annak ellenére, hogy valaha az Aral-tó oázisként létezett Közép-Ázsia pusztaságában, és képes volt gazdag biodiverzitást, emberek túlélését és haladását fenntartani, mára ezt úgy tűnik, elfelejtették. Bár az egykori part ma több tíz kilométerre vándorolt a lakosoktól, Aralszkban az élet megy tovább. Egyesek elfelejtették, hogy a tó valaha létezett, mások azt sem tudják, mit veszítettek el. Számunkra, a bolygó többi lakosának pedig csupán egy elveszett dosszié marad a számos emberi baleset között. Vagy érdekel-e vajon?

Írta Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Csendes, meleg éjszaka volt, mielőtt elindultunk, mégsem tudtam aludni. Nem az izgatottság miatt, hanem túl sok gondolat kavargott egyszerre a fejemben. Reggel ötig, az óracsengésig nem tudtam szabadulni tőlük, de normális, hogy így történt. Végülis, mi lehetne fontosabb egy olyan ember számára, aki életmódot alapozott az ökológiára és a környezetre, mint hogy megnézze a legnagyobb, ember által okozott természeti katasztrófát? Mircea Struteanu, tanulmányai és meggyőződése alapján ökológus, különben mindig az újdonságot kereső fotós sem tűnt kipihentebbnek, amint a metrót vártuk az Északi pályaudvar irányába, ahol kalandunk kezdődik.

A célpontról mi sem tudtunk többet, mint amennyit bárki megtudhat néhány óra dokumentáció után. Az utazás ötlete hirtelen jött, nem volt idő tervezni, útvonalakat kinézni vagy térképet, könyveket vinni. Mindketten úgy tanultuk az iskolában, hogy az Aral-tó a negyedik legnagyobb a földön, viszont abból, amit indulás előtt olvastam, kitűnt, hogy a tanulmányaink mára elavultak. Igazából már a ’90-es években nem valós adatokat tanultunk. El kellett jönnie a technológiák korának ahhoz, hogy a probléma nagyságát és súlyosságát megismerjük.

Az Aral-tó valamikor Kazahsztán és Üzbegisztán határán terült el és vízen összekötötte a két országot. Területe 68 ezer négyzetkilométernyi volt, állat- és növényvilága pedig lenyűgöző. Kazah neve, az Aral Tenizi hozzávetőlegesen „szigetek tengerének” fordítható – itt valamikor víz és számos sziget is volt. A tó környékén a lakosságnak mindene megvolt. Belső-Ázsiában a klíma nem tökéletes az életre: a nyarak száraz, poros meleggel érkeznek, 40 fokos hőséggel, a telek viszont nagyon hidegek, rengeteg hóval. Így az Aral a térség oázisnak számított. A tó élelmet, a szomszédos sivatagok forrósága elleni védelmet, öntözési lehetőséget, ivóvizet nyújtott, de felüdülési lehetőséget is a világnak e barátságtalan sarkában.
Ami az utóbbi években történt a tóval, nem új, és nem is különleges történet. Az ember találkozik a természettel. Megtörtént már máshol is, ha nem is ilyen mértékben. De vegyük sorra.

Régen, a nem túlt távoli múltban a Szovjetunió vezető elvtársai úgy döntöttek, hogy országuk nem tökéletes. Bár semmiben nem szenvedtek hiányt és az ország különböző részein bőségesen találhattak erőforrásokat – erdőktő és szántóföldektől kezdve egészen a nemesfémekig és kőolajig – úgy vélték, ez nem elég. Arra gondoltak, ők jobban csiálják, mint a természet, és megpróbálták. Minden vezetőnek megvolt a maga bogara. Hruscsov például kitalálta, hogy az üzbég és kazah pusztaságokban termőföldet alakít ki, ilyen termelést még nem látott a világ. De nem búzát, kukoricát vagy egyéb élelmiszernek valót ültettek, hanem gyapotot és egy kevés rizset. Mert azoknál állt rosszul a statisztika.

A gyapot termesztéséhez minden hozzávalót meg lehetett találni ezen a vidéken. Napsütés bőven, az éghajlat megfelelt, a föld sem volt rossz. Egyvalami hiányzott, a víz. A megoldás pedig nagyon egyszerűnek mutatkozott: elterelték az Aral-tavat tápláló két folyót, az Amu-Darját és a Szir-Darját, ezáltal halálra ítélve a tavat.

Ne higgyük, hogy ezek naiv döntések lettek volna, hogy nem voltak tisztában a következményekkel vagy hiba csúszott a kivitelezésbe. Nem. A döntés nagyon egyszerűen jött létre: kiszámították, hogy a haltermelés nem olyan jövedelmező, mint a gyapoté. „Eldöntötték, hogy a tóra nincs szükség, hogy a gyapot értéke magasabb lesz a halénál” mondja Yusup Kamalov, elkötelezett környezetvédő és az Aral-térség kutatója, aki az eredeti terveket is látta.

Tehát nem fontos. Amint Verespatak hegyei megakadályoznak abban, hogy aranyláncot hordjunk, ahogyan az esőerdőket értékesebb pálmafákkal helyettesíthtenénk, mivel ezek puha és bársonyos bőrt varázsolnak nekünk. Ahogy nem volt elég egy Exxon Valdez, amikor 260-750 ezer hordó olaj ömlött a tengerbe, hanem meg kellett élnünk egy Deepwater Horizon-t is, azt az olajömlést, amely az eddigi legnagyobb ökológiai katasztrófát okozta. Ahogy sok állat a kihalás szélén áll, mert utunkba állnak, amint egy jobb világot hajszolunk. Semmi új az Aral-tó tragédiájában.

A ’60-as évek kommunistái a két folyó nagyrészét eltérítették, és néhány éven belül a tó annyira kiszáradt, hogy kettévált, Kis- és Nagy-Aralra. Az előbbi Kazahsztánban, utóbbi Üzbegisztánban található. Majd a Nagy-Aral is kettészakadt, és valószínűleg még sok részre fog oszlani, mielőtt eltűnne. Az Aral egy újabb olyan kísérlet meséje, amelyben a természet hibáit akartuk kijavítani. Az eredmény meg tessék, ott van.

E döntés előtt az Aral-tó fontos szerepet játszott a Szovjetunió gazdaságában. Innen érkezett a szovjetek által fogyasztott halmennyiség 5-7 százaléka, és a magasabb értékűnek számító halfajok (viza, ponty) 11-13%-a. Évi 30-40 ezer tonna halat fogtak itt ki, ez a mennyiség néha elérte az 58 ezer tonnát. Egyedül Muinak városa (Üzbegisztán) 21,5 millió konzervet gyártott 1958-ban, ezt az arali gyár egészítette ki, amely egy adott ponton a negyedik legnagyobb gyárnak számított a Szovjetunióban. A Wikipédia szerint a város 40 ezer munkahelyet biztosított a lakosoknak.

Aralszk város dinamikája a maga során nagyon jól mutatja, hogy mi történt ebben a régióban. Az 1870-ben alapított város 1905-től kezdve kezdett fejlődni, amikor orosz kereskedők megalapították a környék első nagy halásztársaságait. A növekedés állandónak bizonyult az új iparágaknak köszönhetően, a helyiek szerint pedig Aralszk lakossága 60-70 ezerre nőtt a ’60-as években. Azóta viszont a tó kiszáradásával egyidőben a népesség is folyamatosan csökken. Nem volt már munkahely és kilátás, így az emberek fejlettebb városok felé vették az utat. Amikor a tó legtávolabb, mintegy 90 kilométernyire távolodott a várostól, a lakosság 30 ezer fővel csökkent. Azóta stagnál vagy enyhén csökken, annak ellenére, hogy léteznek próbálkozások a vidék helyrehozására.

The Borat Project: Az út vége. Nehéz megválni Kazahsztántól

„Érdekes” tapasztalataink után – ahogyan egy angol mondaná – eldöntöttük, hogy a tervezettnél néhány nappal korábban megyünk haza. Kazahsztánból elindulni viszont nem olyan könnyű, mint gondolnánk. Az oroszok elutasították a vízum módosítását. Jegyet akartunk, de nem értettek meg. Miután megértettek, azt mondták, menjünk másnap. Elmentünk másnap, de nem volt több jegy egyik irányba se. Muszáj volt leülni és alternatívákat kidolgozni.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: a meglepetés akkor jön, amikor a legkevésbé várod. Az „üzbég” hajódarabolók és egyéb bonyodalmak

Kazahsztán az az ország, amely soha nem szűnik meg meglepetést okozni. Vagy az időjárás, vagy az emberek, vagy a szokások – mindig van valami új, ami felidegesít vagy megnevettet. Néhány nap után, amit az Aral legeldugottabb térségeiben töltöttünk, kiábrándultság, kisebb-nagyobb kellemetlenségek és pozitív tapasztalatok között oszcillálva, eljött a „civilizációba” való visszatérés pillanata is. Amikor napok óta ivóvized sincs, a zuhanyról nem is beszélve, akkor minden város, ahol vizet vagy üzleteket találsz, a modernitás bástyájaként tűnik fel előtted. Mégis, az ország nem okozott csalódást ezúttal sem, még ha első pillanattól kezdve nagy meglepetésekben is volt részünk.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: Élet a vidéki Kazahsztánban. Egy nő ára, “tevevodka” és egyéb gyönyörűségek

A Koljával és családjával töltött napok keserű ízt hagytak a szánkban. Elváláskor tiszta ideg voltam, de nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt kimutassam. Úgy tűnt, a sors nem hagyhatta, hogy rossz véleménnyel maradjunk Kazahsztánról. Néhány percen belül megtaláltuk az egyetlen angolul beszélő nő házát, ahol nemcsak megtudtunk néhány érdekes részletet a kazahok életéről, de meg is hívtak vacsorára meg éjszakára is. Ezúttal teljesen ingyen. Így tudtuk meg, hogy mennyi az ára egy menyasszonynak, hogyan élnek a kazahok, hogy kell tevetejből vodkát készíteni és hány tevéje van a szegény embernek.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: Fürdés a tengerben, az egyszerűség varázsa és a civilizáció keserűsége

Vannak még olyan sarkai is ennek a világnak, ahol a sietség, a stressz és sok egyéb „normális” dolog egyáltalán nem normális. Olyan helyek, ahol mindig van idő a családra, a barátokra, gyakran az idegenekre is. Ahol a vendéget mindig befogadják, legyen akár hívatlan is., ahol az egyszerűség nem ómódi, ahol mindig jut idő mosolyogni és jókedvűnek lenni.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Ez a világ sem ideális, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek kevésbé nemes szándékú emberek, vagy olyanok, akiket elvakít a nyereségvágy vagy hogy automatikusan jól bánnak veled. Csak annyit jelent, hogy az ilyen helyeken a régimódi normalitás uralkodik, és a gondolkodás ember- és nem tárgyközpontú. Ez a világ van jelen (még) Kazahsztánban, és Tastubekben érződött leginkább. Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: A sivatag legyőzött, de a halászok megmentettek

Különleges érzés a szabad ég alatt ébredni, amint az éppen felkelő nap lágyan megsimogat. A csillagok alatt merülni álomba, mialatt olyan filozofikus kérdések fordulnak meg az agyadban, amelyeket mindenki feltesz az élete során. Zeneként hallgatni a tücskök cirpelését, a kakaskukorékolást vagy a tevék reggeli üvöltését. Tudod, hogy nem vagy otthon, de ez egyáltalán nem számít. Az egyszerű emberek mindenhol megértik egymást, nyelvtől, kultúrától függetlenül, amíg az első kapcsolatteremtés becsületen, tiszteleten és mosolyokon alapul.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Az érzés még különlegesebbé vált, amikor észrevettük, hogy fél tízkor ébredtünk. A nap már régen fenn volt, és 20-30 teve gyülekezett körülöttünk, nem rejtett kíváncsisággal vizsgálva minket. A kakasok már régen elhallgattak.

A falu lakossága diszkrétebb kíváncsisággal figyelt, és amíg fel nem ébredtünk, csak egy idősebb bácsi mert hozzánk közeledni. Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: Éjszakai kaland rozsdás hajókkal és sűrű villámlással

Néhány nap után Aralszkban unatkozni kezdünk; a hőség és a por rekordokat döntögetett, legalábbis számunkra, és nem volt már semmi látnivaló ebben a kis porfészekben. Így hát elkezdtünk a sajátos stílusunkban tervezni, és megszületett a nagy terv: a helyi busszal elmegyünk Jalangashig – ami régen halászfalu volt, most pedig hajótemető –, majd átgyalogolunk egy sivatagrészen, hogy megérkezzünk a jelenleg is halásztelepülésként működő Tastubekbe. Terveink nyilván jobban mutattak papíron, mit élőben, és olyan kalandokban volt részünk, amelyekre statisztikailag kevés esélyünk volt számítani.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Mint ahogyan azt már megszokhattuk, elsőre mindenki tagadta, hogy létezne járat Aralszk és Jalangash között. Némi erősködés után a házigazdánk lányának eszébe jutott, hogy van egy vonat. Rohanás az állomásra szörnyű melegben, amelyet néha fel-feldobott egy szélroham, akkor viszont a port nyelhettük kilószámra. Az állomáson megtudtuk, hogy nincs vonat, de talán van busz. Rohanás a buszmegállóba, itt viszont a buszt tagadták le. Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: A szenzációhajhász újságíró átka. Alkalmazkodás ahhoz, hogy a rendőrség nem kér csúszópénzt

Mindössze két nap Aralszkban elég volt ahhoz, hogy rájöjjünk, nem a dokumentumfilmeknek, hanem a helyieknek van igaza: itt nincs semmi látnivaló. Legalábbis olyan, amit ne tudnánk két, maximum három nap alatt megnézni. Minden, amit különlegesként, másként akarnak eladni, a sok hajó és a tüneményes tájképek csak a “feljavított” riportok eredményei. Aralszkban mindössze egy múzeum van, egy rossz hotel, helyiek, akik megszokták a pénzes, hülye, “a semmit” látni érkező turistát, borsos árak és vagy három hajó, amit az itteniek még nem daraboltak fel mindenfélének.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Két nap után Mircea megkérdezte, mit csinálunk tovább. Mert fotótéma már nem maradt semmi. Jegyünk a visszaútra pedig 27-re szól, tehát ennyi idő alatt nemcsak a várost, de az összes lakosát is felfedezhetnénk. Nem igazán jutott időnk töprengeni ezeken a gondokon, tekintve, hogy nem jelentkeztünk ki a hotelból, nem terveztünk el körutat és a tartózkodási engedélyt sem vettük fel. Így sorra kellett venni a problémákat. Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: Aralszk, ahol a kommunizmus és a tenger szelleme együtt kísértenek

Néha Boratnak is igaza van. Például ha egy Kazahsztánhoz hasonló „elmaradott országról” készült filmhez vonatos jelenetre van szükség, egy romániai vonat sokkal meggyőzőbb, mint egy kazahsztáni. Legalábbis nekünk tátva maradt a szánk, amikor először felszálltunk a kazahsztáni vonatra. Ultramodern vagon, légkondi, gomb, amivel a kalauzt lehet hívni, diszkrét zene, a kalauz meg kopog, mielőtt belép a fülkébe. Néhány percig azt hittük, rossz vonatra ültünk, de nem, tényleg ez ment Aralszkba.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Az 50 dolláros oda-vissza jegyártól sem ijedtünk meg, elvégre 600-700 kilométeres útról van szó. Emellett az emberek megmutatták, milyen egy igazán vendégszerető ország, még akkor is, ha nem mozgunk egy hullámhosszon, és nem beszéljük ugyanazt a nyelvet. Kijevi tapasztalataink után nem szívesen léptem oda a pénztárablakhoz, de mivel még mindig nem ismerjük a cirill betűket, és kazahul sem tudunk, nem volt mit tenni, megkérdeztem egy nőt, hogy melyik a vonatunk. Megpróbálta elmagyarázni, de látva, hogy nem értem, kijött, és személyesen megmutatta a vonatot. Odavitt a kalauzhoz, beszélt vele, és kellemes időtöltést kívánt, majd visszament a fülkébe. Mindketten teljesen meghatódtunk ettől a gesztustól. Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: Deja Vu. Az ország, ahol a „no leginkább „yes”-t jelent, a turista meg hülye

A TOTB utazói közelednek a célhoz, miközben megtanulták, hogy a “nem” gyakran “igen”, a sors pedig néha a hülye turistákat is megszánja.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Első kazahsztáni leckénk a kommunikációhoz kapcsolódik. Bárhová megyünk és bármit akarunk, meg kell szokni, hogy az első válasz „no”, legyen szó útbaigazításról, busz- vagy vonatjegyről, vagy pedig ételről. Nem volt könnyű hozzászokni.

Ijesztő, amikor sorban állsz a jegyirodánál, és elementáris orosszal elmondod, hogy jegy, kettő, Aktobe, holnap, majd a jegyárus közli veled, hogy „no bilet”. Olvasd el a teljes sztorit

előző »