Think Outside The Box

Transindex rovatok


Címke: «olvasói levél»

Karácsony – termeljünk minél több szemetet?

Tudom, tudom, hogy ez a szeretet ünnepe. Azt is, hogy ajándékozni illik és jó is. Kapni is kellemes, adni is felemelő (a székely vadmalac itt kérdezné meg, hogy: mit, pofot?).

Öko-vadmalac

De amikor este a fa előtt fogok állni, és nézem, melyik csomag lehetne az enyém, meg hogy amiket én készítettem, megtalálják-e a címzettek, biztos, hogy elkámpicsorodok. Az egész karácsonyestét, fenyőstül, gyertyástul, szülőstül, gyermekestül, érzelmi kitörésestül és elérzékenyülésestül a túl nagyra nőtt szemétdomb szaga lengi körül.

Megveszem az ajándékot, amit lehet, hogy senki sem fog használni – egy. Becsomagolom szép fényes, ha lehet, vastag és sokszínű papírba – kettő. Elmegyek a rokonokhoz, barátokhoz, ha lehet, autóval, mert csak nem fog az ember lánya karácsony estéjén buszra ülni? – három. Ott megeszem a vacsorát, ami biztos, hogy terjedelmesebb, mint amennyit kétszer annyi meghívott egy este alatt magába tudna erőltetni – négy.

Gyönyörködöm a fában, amit vagy direkt erre a célra növeltek, vagy a szociálisan hátrányos helyzetű emberek loptak az erdőről, mindegy, mert max. két hét múlva úgyis kidobják – öt. Megkapom az ajándékaimat, amelyeket lehet, hogy soha nem fogok használni – hat. Letépem róluk a szép fényes, ha lehet vastag és sokszínű papírt – hét.

Hét környezetkárosító mozzanat. Ha vacsora után még emésztőtablettát is be kell venni, a díszeket minden évben lecseréljük a karácsonyfa-trend szerint, esetleg a csomagolás angyalmintás műanyagdoboz, a helyzet tovább súlyosodik. De ezeket mindenki látja, tudja. Öko-vadmalac létemre tanácstalanul állok. Szemétszag és szeretet. Ünnep-féle.

Két portré

Márton Szilárd, bár túl volt már néhány tapasztalaton, mégis tudta úgy élni az életet, hogy ne érjék nagyobb veszteségek. Talán nem is a veszteségek kerülték el, inkább a képesség hiányzott belőle, hogy a váratlanabb eseményekbe nagy lelki szenvedéseket vetítsen. Most is, ahogy a poros úton baktatott a tűző napon, nem gondolt különösebben semmire, élvezte a környezetváltást, figyelgette a növényeket, és nagy örömmel vetette rá magát a málnabokrokra. Az a fajta turista volt, aki egyszerűen csak belehelyezkedett a tájba, élt benne arra a néhány órára úgy, ahogy a növények, a bokrok, a különböző bogarak tették. Nem csodálkozott, nem ujjongott, és azt hitte, felkészülve sincsen különösebben semmire. Ivott, levegőt vett, párolgott ő is, néha evett, de csak egy-egy szemet az útszéli ágakról.

Székely Melinda

Nem szemetelt, nem fogyasztott kész ételt, nem hallgatott zenét, nem is dúdolt, nem telefonált. Nem dolgozott. Turistaként épp az volt az élmény, hogy kilépett a négy vagy több fal, a forró aszfaltozott utak emberi teréből, és belépett egy másikba, vendégeskedett. Ha volt ezzel célja, az éppen a célok kiiktatása volt. Anyagias emberként sokat számolt, vásárolt vagy pénzt gyűjtött, keresett, dolgozott, érvényesült, áramot használt, hiányosságokat látott, és a megoldásukon fáradozott a sok fal, sok út, sok virtualitás között, ahol ő volt otthon, és a növények, a szabadon élő állatok sínylődtek vendégsorban.

Bár semmi sem volt nála, Márton Szilárd mégis cipelt egy batyut, benne néhány otthonról hozott fal, néhány virtuália. Egy-két cél is. Azt a döbbenetes helyet kereste – bár tudta, hogy rajta a döbbenet nem fog –, amiről a sajtó is írt. Dolgozott benne a társadalmi kötelesség, hogy szeretjük, óvjuk az erdőt, aggódunk érte, mert… nem, nem azért, mert ismerjük, benne élünk, inkább azért tulajdonképpen, mert szükségünk van az oxigénre, a belőle kitermelt energiára, és erre a csendre, amelyben éppen sétál és málnabokrok után kutathat. Ahol a segítségét nem telefonon vagy levélben kérik, hanem élő szóval, és ahol meg kell fognia a lány kezét, ahhoz, hogy kiemelje az útra.

Néhány málnabokor és néhány kapaszkodó után kiért, kilépett a keresett helyre. A vendég szerepéből, abból a hangulatból azonban nem lépett ki továbbra sem. A pörkölt erdő, a „hegyi sivatag”, ahogy valaki mondta, úgy váltotta fel az élő, ép erdőt, mint mondjuk a villanegyed a tömbházakat. Ugyanaz az út ment tovább, csak a táj nyílt ki, az oromról be lehetett látni az egész perzselt völgyet. Magában vitatkozott is a sivatag gondolatával. Erősebben tűzött a nap, az igaz, árnyék is alig volt, de világosan látta a tűz útját. Nem is a tűzét, a szélét. A bemélyedő utat nem érte, átfújt fölötte, a lángok (ha egyáltalán láng volt) beleperzseltek az út túloldalán a növényzetbe.

A látvány döbbenetes volt. Megnyugtató, és ez volt benne az egyetlen döbbenet. Abban a batyuban ugyanis már benne volt ez az égett erdő, a hatalmas, évszázados fenyők lobogó, mindent elemésztő, olthatatlan lángja, majd a tűz nyomában maradó, mindent ellepő korom és hamu. Mindebből semmi sem volt, bármerre nézett, látott néhány megszenesedett tetejű fűcsomót, félig zöld, félig pörkölt fiatal fenyőt, egymástól meglehetősen távol. Köztük itt-ott voltak zölden maradt foltok. Végigmért egyet-kettőt, és úgy találta, hogy a legmagasabb sem lehet kétszer akkora, mint ő, valószínűleg nem több évesek, mint amilyen magasak. A szenes fűcsomók mellett a zöldek és barnák rajzolták ki a szél és a lángok útját.

Márton Szilárdot a látvány megnyugvással töltötte el. Egy. A tűz már egyértelműen kialudt, és nem kell tartani attól, hogy ismét felizzik valahol. Újabb tűz tehát már nem fenyeget. Kettő. Végülis nem az erdő értékesebb része pusztult el – szerencsére –, hanem egy már eleve letarolt, eléggé nyílt terület. Az értékvesztés nem olyan nagy. Három, és ez némi misztikus borzongással töltötte el: a színek váltakozásából azt olvasta ki, hogy a tűzzel és a széllel harcolva mégis az élet került ki győztesen. A teljesen elégett fenyő kevés volt, de talán még azok törzsében is maradt élet, és jövőre kisarjadnak. A legtöbb viszont csak félig volt megpörkölődve, és az épen maradt részek láthatólag zavartalanul éltek tovább. Négy. Ez a csemeteültetvény eleve korai kivágásra volt ítélve, így viszont talán a fák rendesen kinőhetnek majd. Szerinte nem volt jó ötlet az oldal letarolása, kiszikkasztása sem, de kételkedett abban, hogy ezt más is belátná. Az üzletemberek mohóbbak ennél. Öt. Ha már pénzről van szó, bizonyára politikáról is. Mindegy, ez most jó lecke volt. Ebből egyhamar áru nem lesz. Nem kell mindenből pénzt csinálni. Márton Szilárd kétségtelenül szisztematikus ember volt.

Miután felmérte a terepet, visszafordult. Útközben ezek a képek még elkísérték egy ideig gondolatban. Furamód embereket nem látott a pörkölt részen. Illetve látott néhányat, de nem azokat. És itt nem az útitársaira gondolt, hanem a látvány és a képzelete által ihletett személyekre. Látta azokat, akik eltüntették az öreg erdőt, hogy helyet teremtsenek a fiatal csemetéknek, őket látta. A munkásokat, a kupeceket, a tulajdonos bosszús arcát, akinek áthúzták a számításait. De azok, akik oltották a tüzet, azok nem voltak sehol. A képzelete nem vetítette ki a képüket. Pedig a szelet, aki lángtollával fekete és barna sávokat rajzolt, azt látta, a kétségbeesetten oltó, küszködő embereket viszont nem. Pedig tudta, hogy ott voltak, képeket is látott róluk. Láthatta volna abban is, hogy egy vonalon túl zöld és ép az erdő.

Ezzel a megnyugvással távozott tehát anélkül, hogy a kötelező indulatok, a szomorúság, a rettenet, a felháborodás közül egy is megmoccant volna benne. Csupán a szemlélődés, a gondolat végezte a maga örökös és zavartalan munkáját. Holott ő ezekre az érzelmekre máskor mégis képes volt. Elég, ha a Sétatérre gondol. A megcsonkított fákra, az elfűrészelt főágakra, amik úgy nyúlnak ki a törzsből, mint a milói Vénusz karja, és rögtön összeszorul benne valami, mintha neki vágták volna le kezét-lábát, minden kilógó testrészét, de nem tőből, hanem valahol középen, hogy annál inkább érezze a hiányukat. Nappal nem is mert arra menni, csak késő este, amikor a sötétben nem látszanak a fák, nem zavarja a betűző nap. A hegyormon, az égett erdőben sem fájt úgy az árnyék hiánya. Ha a Sétatérre gondolt, egyből látta a munkásokat, akik mint egy joystickkel, nekiugrottak a Bosch-géppel a fáknak. Az ágakba belefűrészelődött az ember, a férfi képe, akinek illik belefulladni a békébe, illik gyöngéden szeretnie az asszonyt, és ezt a sok illiket most végre hatalmas kéjjel kilőheti magából.

Mire visszaért a nagyútra, már elillant belőle minden lázadás, a túlhumanizálás, az ostobaság, a szakszerűtlenség miatti düh, és visszasüppedt a jelen pillanatba, jelen környezetbe, átadta magát az újabb élményeknek. A világ sorsát felváltotta a vízhólyag, a szomjúság, a fehér lábú gólyák, egy forrás, a szivart sodró útitársak, felbukkanó autók. Nem töprengett többé azon, hogy van-e szimbolikus jelentése a történteknek, hogy a társadalom nem ugyanúgy égeti-e fel kevés csemetéjét. Az útközben lestoppolt dubában már csak a kibírhatatlan porszag, a ki-kinyíló ajtó és az útszéli jelek kötötték le.

*

BDT után szabadon

A második portré hiányzik.

Arról az emberről szól, aki oltotta a tüzet. Ez a leírás viszont nem készült el. Kedves olvasó arra kéretik, képzelje el őt szavak nélkül, könnyedén, akár a szerző.

I want to ride my bicycle

Fotók: Vargyasi Levente

124 bringás. 124 felnőtt, gyerek. 124 kőműves, grafikus, titkárnő tanuló és még ki tudja hány elfoglaltság. Ezen a nyáron, Sepsiszentgyörgyön tekerni fognak. Ilyen a Bike Walk.

Zöld Gyík

Túlzottan filmelőzetes a lead? Elmagyarázom. Sepsiszentgyörgyön a Sepsi Bike egyesület, ki nem találná ki, izomból rágyúr a biciklizésre. Az egyesület nem a trial, downhill, cross country, triatlon és egyéb fenegyerekek gyűjtőhelye, hiszen ők a hétköznapi bringásokért tesznek-vesznek. Céljuk egyszerű: lehessen a városban zavartalanul biciklivel közlekedni: és ha mindez lehetséges, akkor éljenek is vele az emberek. Olvasd el a teljes sztorit

Segítséget kérek romániai biciklitúra-szervezéshez!

Fotó: Szász Péter

Mivel eddig nem igazán akadtam megfelelő fórumra, itt szeretnék érdeklődni az iránt, hogy mennyire látszik épeszűnek és kivitelezhetőnek egy kb. 2000 km-es, kétszemélyes, nyári romániai kerékpáros túra ötlete a helyi viszonyok (közlekedési morál, útminőség, olyan utak, amelyekről nincs kitiltva a kerékpár stb.) ismeretének teljes hiányában.

K.T.

Terveink szerint Debrecenből indulva nagyjából a Déli- és a Keleti-Kárpátok vonalát követve kanyarodnánk körbe (Nagyvárad – Déva – Retyezát – Fogarasi-havasok – Brassó – Székelyudvarhely – Csíkszereda, és aztán északon Nagybánya, Szatmárnémeti felől vissza Debrecenbe). Olvasd el a teljes sztorit

A Caveman, aki nem tud magáról

Fotó: ausiegull/flickr.com

Próbáltál valaha farmernadrágot kézzel mosni? Vacak egy projekt. Legalább fél napig áztatni kell előtte, hogy a rajta található kosz egyáltalán szóba álljon veled. Utána körömkefével felszerelkezve kell nekiesni, mert az a sárcsík a szára alján másképp nem hajlandó távozni. Végül pedig ott van a csavarás – amikor amúgyis sajog már a kezed a körömkefés súrolástól.

Fülöp Noémi

A legutolsó részhez a pasimat hívtam segítségül, már amikor volt – ha meg nem volt, az erkélyen csinos kis tócsa keletkezett a nadrágjaim alatt, télen meg ropogósra fagytak. A mosás többi részét pedig csakis gumikesztyűben végeztem, mert a mosópor pillanatok alatt véresre marta a kezemet. Olvasd el a teljes sztorit

Levél egy sajnos nem képzeletbeli polgármesterhez

Tisztelt Mindenki Polgármestere! Sajnálatos módon értesültem arról, hogy Őkelmének nagyon érzékeny orra van és nehezen bírja a fáradt étolajszagot. Azt kívánom a jó egészsége érdekében, hogy a szomszédai sose süssenek se halat, se szalmakrumplit, nehogy ez rosszullétet okozzon Önnek.

Suba István

Azt mondja kedves Polgármester Úr, hogy a tavaszi városképbe nem illik az olajszag, meg teszem én hozzá, hogy amúgyis amikor mi sem tudjuk, hogy mikor jön már a tavasz, hol megjelennek a fekvőrendőrök meg hol eltűnnek, az időjárás a bolondját járatja velünk, akkor ne bolondítsuk már a népet ilyen fölösleges környezetvédelmi akciókkal, pláne ha a székely vagy a zöld név is benne van. Olvasd el a teljes sztorit