Think Outside The Box

Transindex rovatok


Címke: «ökológiai katasztrófa»

Oscar-díjas producer forgat filmet a Greenpeace északi-sarki akciójáról

1024px-Arctic_Sunrise_in_Libya_1
Arctic Sunrise in Libya 1” by Salvatore Barbera from Amsterdam, The Netherlands – Arctic Sunrise in Libya. Licensed under CC BY-SA 2.0 via Wikimedia Commons.

David Puttnam, a Tűzszekerek Oscar-díjas producere hosszú idő után ismét visszatér a filmezéshez: zöld aktivisták északi-sarki akciójáról készülő mű producere lesz. A brit filmes azt reméli, hogy a produkcióval egy fiatalabb generációt tud megnyerni a környezetvédelem ügyének.

Olvasd el a teljes sztorit

Ecuador tiltakozik Brad Pitt új, Chevron-pártinak tartott filmje ellen

1377148_10151832399416832_183465566_n
Forrás: ChevronToxico

Ecuador internetes kampányba és aláírásgyűjtésbe kezdett, valamint nyílt levélben szólította fel Brad Pittet, hogy ne készítsen filmet Paul Barrett The Law of The Jungle című könyvéből, amely a Chevron amerikai olajipari óriás és az ecuadori állam közötti perről szól, és amelynek megfilmesítési jogait a hollywoodi sztár vásárolta meg.

Olvasd el a teljes sztorit

Nem kártalanítják a magyarországi vörösiszap-katasztrófa áldozatait

Jogerősen 8,5 millió forintos kártérítést kellene kapnia Szanyi Jánosnak azért, mert a magyarországi vörösiszap-katasztrófában elveszítette a szüleit, azonban az alperes Mal Zrt.-t felszámolták, a magyar állam viszont nem vállalja át a kártérítések kifizetését, írja a Borsra hivatkozva az Index.

Olvasd el a teljes sztorit

Titkolózik a csertési polgármester: állítólag van engedély, de nem mutatja meg

IMG_0439-1024x764
Fotó: Mining Watch

Pontosan 43 évvel ezelőtt 89 halálos áldozattal járó ökológiai katasztrófa történt Romániában. A Hunyad megyei Felső-Csertésen átszakadt az aranybánya egyik zagytározójának fala, a településre zúduló savas iszap elöntötte a települést. Az akkori rezsim igyekezett eltitkolni a katasztrófát, a kivizsgálást gyorsan lezárták. A katasztrófa évfordulóján a Mining Watch arra kéri a környezetvédelmi minisztert, tisztázza az új csertési bányaprojekt kapcsán felmerült kérdőjeleket és aggodalmakat.

Olvasd el a teljes sztorit

Hová tűntél, Aral-tó?

Normális körülmények között a katasztrófa nem múlik el észrevétlenül. Különösen, ha a Föld negyedik legnagyobb taváról van szó – viszont hozzászokhattunk a kivételekhez. Annak ellenére, hogy valaha az Aral-tó oázisként létezett Közép-Ázsia pusztaságában, és képes volt gazdag biodiverzitást, emberek túlélését és haladását fenntartani, mára ezt úgy tűnik, elfelejtették. Bár az egykori part ma több tíz kilométerre vándorolt a lakosoktól, Aralszkban az élet megy tovább. Egyesek elfelejtették, hogy a tó valaha létezett, mások azt sem tudják, mit veszítettek el. Számunkra, a bolygó többi lakosának pedig csupán egy elveszett dosszié marad a számos emberi baleset között. Vagy érdekel-e vajon?

Írta Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Csendes, meleg éjszaka volt, mielőtt elindultunk, mégsem tudtam aludni. Nem az izgatottság miatt, hanem túl sok gondolat kavargott egyszerre a fejemben. Reggel ötig, az óracsengésig nem tudtam szabadulni tőlük, de normális, hogy így történt. Végülis, mi lehetne fontosabb egy olyan ember számára, aki életmódot alapozott az ökológiára és a környezetre, mint hogy megnézze a legnagyobb, ember által okozott természeti katasztrófát? Mircea Struteanu, tanulmányai és meggyőződése alapján ökológus, különben mindig az újdonságot kereső fotós sem tűnt kipihentebbnek, amint a metrót vártuk az Északi pályaudvar irányába, ahol kalandunk kezdődik.

A célpontról mi sem tudtunk többet, mint amennyit bárki megtudhat néhány óra dokumentáció után. Az utazás ötlete hirtelen jött, nem volt idő tervezni, útvonalakat kinézni vagy térképet, könyveket vinni. Mindketten úgy tanultuk az iskolában, hogy az Aral-tó a negyedik legnagyobb a földön, viszont abból, amit indulás előtt olvastam, kitűnt, hogy a tanulmányaink mára elavultak. Igazából már a ’90-es években nem valós adatokat tanultunk. El kellett jönnie a technológiák korának ahhoz, hogy a probléma nagyságát és súlyosságát megismerjük.

Az Aral-tó valamikor Kazahsztán és Üzbegisztán határán terült el és vízen összekötötte a két országot. Területe 68 ezer négyzetkilométernyi volt, állat- és növényvilága pedig lenyűgöző. Kazah neve, az Aral Tenizi hozzávetőlegesen „szigetek tengerének” fordítható – itt valamikor víz és számos sziget is volt. A tó környékén a lakosságnak mindene megvolt. Belső-Ázsiában a klíma nem tökéletes az életre: a nyarak száraz, poros meleggel érkeznek, 40 fokos hőséggel, a telek viszont nagyon hidegek, rengeteg hóval. Így az Aral a térség oázisnak számított. A tó élelmet, a szomszédos sivatagok forrósága elleni védelmet, öntözési lehetőséget, ivóvizet nyújtott, de felüdülési lehetőséget is a világnak e barátságtalan sarkában.
Ami az utóbbi években történt a tóval, nem új, és nem is különleges történet. Az ember találkozik a természettel. Megtörtént már máshol is, ha nem is ilyen mértékben. De vegyük sorra.

Régen, a nem túlt távoli múltban a Szovjetunió vezető elvtársai úgy döntöttek, hogy országuk nem tökéletes. Bár semmiben nem szenvedtek hiányt és az ország különböző részein bőségesen találhattak erőforrásokat – erdőktő és szántóföldektől kezdve egészen a nemesfémekig és kőolajig – úgy vélték, ez nem elég. Arra gondoltak, ők jobban csiálják, mint a természet, és megpróbálták. Minden vezetőnek megvolt a maga bogara. Hruscsov például kitalálta, hogy az üzbég és kazah pusztaságokban termőföldet alakít ki, ilyen termelést még nem látott a világ. De nem búzát, kukoricát vagy egyéb élelmiszernek valót ültettek, hanem gyapotot és egy kevés rizset. Mert azoknál állt rosszul a statisztika.

A gyapot termesztéséhez minden hozzávalót meg lehetett találni ezen a vidéken. Napsütés bőven, az éghajlat megfelelt, a föld sem volt rossz. Egyvalami hiányzott, a víz. A megoldás pedig nagyon egyszerűnek mutatkozott: elterelték az Aral-tavat tápláló két folyót, az Amu-Darját és a Szir-Darját, ezáltal halálra ítélve a tavat.

Ne higgyük, hogy ezek naiv döntések lettek volna, hogy nem voltak tisztában a következményekkel vagy hiba csúszott a kivitelezésbe. Nem. A döntés nagyon egyszerűen jött létre: kiszámították, hogy a haltermelés nem olyan jövedelmező, mint a gyapoté. „Eldöntötték, hogy a tóra nincs szükség, hogy a gyapot értéke magasabb lesz a halénál” mondja Yusup Kamalov, elkötelezett környezetvédő és az Aral-térség kutatója, aki az eredeti terveket is látta.

Tehát nem fontos. Amint Verespatak hegyei megakadályoznak abban, hogy aranyláncot hordjunk, ahogyan az esőerdőket értékesebb pálmafákkal helyettesíthtenénk, mivel ezek puha és bársonyos bőrt varázsolnak nekünk. Ahogy nem volt elég egy Exxon Valdez, amikor 260-750 ezer hordó olaj ömlött a tengerbe, hanem meg kellett élnünk egy Deepwater Horizon-t is, azt az olajömlést, amely az eddigi legnagyobb ökológiai katasztrófát okozta. Ahogy sok állat a kihalás szélén áll, mert utunkba állnak, amint egy jobb világot hajszolunk. Semmi új az Aral-tó tragédiájában.

A ’60-as évek kommunistái a két folyó nagyrészét eltérítették, és néhány éven belül a tó annyira kiszáradt, hogy kettévált, Kis- és Nagy-Aralra. Az előbbi Kazahsztánban, utóbbi Üzbegisztánban található. Majd a Nagy-Aral is kettészakadt, és valószínűleg még sok részre fog oszlani, mielőtt eltűnne. Az Aral egy újabb olyan kísérlet meséje, amelyben a természet hibáit akartuk kijavítani. Az eredmény meg tessék, ott van.

E döntés előtt az Aral-tó fontos szerepet játszott a Szovjetunió gazdaságában. Innen érkezett a szovjetek által fogyasztott halmennyiség 5-7 százaléka, és a magasabb értékűnek számító halfajok (viza, ponty) 11-13%-a. Évi 30-40 ezer tonna halat fogtak itt ki, ez a mennyiség néha elérte az 58 ezer tonnát. Egyedül Muinak városa (Üzbegisztán) 21,5 millió konzervet gyártott 1958-ban, ezt az arali gyár egészítette ki, amely egy adott ponton a negyedik legnagyobb gyárnak számított a Szovjetunióban. A Wikipédia szerint a város 40 ezer munkahelyet biztosított a lakosoknak.

Aralszk város dinamikája a maga során nagyon jól mutatja, hogy mi történt ebben a régióban. Az 1870-ben alapított város 1905-től kezdve kezdett fejlődni, amikor orosz kereskedők megalapították a környék első nagy halásztársaságait. A növekedés állandónak bizonyult az új iparágaknak köszönhetően, a helyiek szerint pedig Aralszk lakossága 60-70 ezerre nőtt a ’60-as években. Azóta viszont a tó kiszáradásával egyidőben a népesség is folyamatosan csökken. Nem volt már munkahely és kilátás, így az emberek fejlettebb városok felé vették az utat. Amikor a tó legtávolabb, mintegy 90 kilométernyire távolodott a várostól, a lakosság 30 ezer fővel csökkent. Azóta stagnál vagy enyhén csökken, annak ellenére, hogy léteznek próbálkozások a vidék helyrehozására.