Think Outside The Box

Transindex rovatok


Wélemény | 9.3.2011

Hányszor hazudunk naponta?

Fotó: archer10/flickr.com

Mindennapjainkat felfokozott ütemben éljük; felőrlődünk, nem figyelünk semmire, bár tudhatnánk, hogy a lényeg a részletekben rejlik. Az őszinteség pedig egyik olyan apró részlet, amelynek a legkisebb figyelmet sem szenteljük. A kisebb-nagyobb hazugságok életünk részeinek számítanak, gyakran elfogadottak, sőt, a társadalom biztat rájuk. Viszont csak akkor vesszük észre, amikor nem szabad használnunk őket. A helyzet nyomasztóvá, kényelmetlenné válik, és ha utánaszámolunk, meglepően sok alkalommal akarnánk hazudni.

Csibi Magor

Mielőtt elolvasnátok ezt a bejegyzést, egy kihívás elé állítalak benneteket. Számoljátok meg, hány hazugságot vagy „valótlanságot” mondtok egy nap. Nem lesz könnyű, de azt hiszem, hasznos gyakorlat, mert segít rájönni egyes dolgokra. Vagy mégsem 🙂

Mindenkinek lesz egy elmélete: azt hiszitek, az őszinteségben a legnehezebb pont az, hogy mindenkinek szemébe mondjuk az igazságot. Mert az apró csúsztatásoknak, elhallgatásoknak több pozitív hatása van, mint negatív, mivel céljuk mások megóvása. Viszont ez nem éppen így van. A leggyakoribb hazugságoknak – mint megfigyeltem – nem feltétlenül van tétjük vagy céljuk. Egyszerűen csak kimondjuk őket.

Például, ha valaki felhív napközben, függetlenül attól, hogy éppen mit csinálunk, és felteszi a banális kérdést „hogy vagy, mit csinálsz?”, kis eséllyel fogunk őszintén válaszolni. Még a legközelebbi barátunknak sem valljuk be, hogy talán éppen semmit sem csinálunk. Azt fogjuk mondani, hogy elfoglaltak vagyunk, valamit teszünk éppen. Elfogadhatóbbnak tűnik, hogy elfoglaltak vagyunk, elvégre ezt várják el tőlünk. Csak azt felejtjük el, hogy erre a kérdésre ritkán várnak lényeges, pontos választ. Reflexből kérdezünk ilyesmit, ezért úgy gondolom, hogy itt tét nélküli hazugságról van szó.

Ugyanez történik, amikor elkésünk vagy nem érkezünk meg valahová, és kifogásokat keresünk. Ritkán hallani olyan magyarázatokat, hogy „sajnálom, teljesen szétszórt vagyok”, vagy „bocsánat, be kellett gyűjteni a termést a Farmville-en”, esetlen „nem érdekel ez a találkozó, de végül csak eljöttem”. Ehelyett azt mondjuk, hogy szörnyű forgalom volt, negyedórát kellett várni a metróra/trolira/villamosra, vagy csőtörés volt és az egész házat elárasztotta a víz.

Nemcsak megszoktuk ezeket az aprócska valóság-értelmezéseket, hanem el is várjuk őket. A szerelmes dalok is azt mondják: „hazudj kedvesen”; tudjuk, hogy a reklámok átvernek, a kormány sem a valós helyzetet mutatja be, a csoki nem erősíti meg a csontjainkat, bár nyomokban kalciumot is tartalmaz, és ha valami 199,99 lejbe kerül, az igazából 200, mert senki sem fog egy banit visszaadni.

És mivel a hazugság szerves része az életünknek, szépen kategóriákba is rendezzük. Csak mi tudjuk a rosszat a jótól megkülönböztetni, eldöntöttük, hogy aminek nincs negatív hatása, az „ártalmatlan hazugság”, a többi pedig a valódi. Ezért ha a hazugságunk nem árt senkinek, vagy legalábbis senki hozzánk közel állónak, már nem is hazugság, csak valótlanság.

Például, ha megállít a rendőr, és azt mondjuk, hogy egy korty sört sem ittunk, majd gond nélkül hazavezetünk, ez egy ártalmatlan hazugság, bár tudjuk, hogy a kollégák/barátok unszolására megittunk egy pohár bort. Viszont ha bele is kell fújnunk a szondába, vagy rosszabb esetben valami kárt is okozunk útközben, akkor már teljes értékű hazugsággá válik, amelyet a társadalom is elítél.

Lassanként az igazság esetlegessé válik az életünk minden területén. Csak egy aprócska részlet, mi meg nem veszünk el a részletekben, ennél fontosabb teendőink vannak. Ezért elkezdünk fejlődni: a kis hazugságok már nem is hazugságok, a többi pedig szintén egyre kisebbedik. Oda jutottunk, hogy a politikában elfogadott „kicsivel többet” ígérni, mint amennyit be is tudnánk tartani, aztán „kicsivel többet” vallunk be, mint a tényleges megvalósításaink. A sajtó „nagyjából” mutatja be a valóságot, az olvasó valahogyan megtudja, hazugságaink pedig legalábbis a mi szemszögünkből ártatlannak minősülnek.

A szó régi értelme eltűnt, a hazugság mai fogalma pedig modernizálódott. Nem kell mást tenni, mint update-elni a Dex-et, és odaírni, hogy a hazugság egy relatív fogalom. Ahhoz, hogy erre rájöjjünk, figyelnünk kell saját hazugságainkat néhány napig, vagy meg kell próbálnunk nélkülük élni.

Elsőre könnyűnek tűnik néhány napig igazat mondani, de ha komolyan gondoljuk, rá kell majd jönnünk, hogy valójában nehéz. A valótlanságok belénk ivódtak, részeinkké váltak. Nem tudom, ez mindig is így volt-e, vagy csak nemrégiben lett tömegjelenség, de én meglepődtem, hogy mennyire természetesen értelmezem a valóságot úgy, ahogy nekem tetszik.

Mindannyian nevettünk a Hanta Boy (Liar, Liar) című filmben Jim Carrey-n, amikor nem volt képes hazudni. Minden megváltozott az életében, és egy sor vicces eseményen ment keresztül, hogy végül minden jóra fordulhasson. Nálam hiányzik ez a „glamour”, vagy csak nem tudom megtalálni magamban.

Ez a kísérlet arra kényszerített, hogy ne értelmezzem és kezeljem a valóságot olyan könnyedséggel, mint eddig. Az első napokban nem figyeltem fel sok füllentésre, kellett néhány nap, amíg belejöttem az odafigyelés és magamhoz való őszinteség rutinjába. Csak akkor vettem észre, hogy nem szabad kifogásokat rögtönöznöm, mentegetőznöm vagy tisztára mosnom magam, pedig ez erős pontom volt.

Így kezdtem el számolni. Felhív édesanyám, hogy megkérdezze, jól vagyok-e, eszem-e rendesen, és persze igennel válaszolok. Akkor is, ha fáj a hátam az edzések után, az étrendem pedig teljesen felborult. Megkérdi egy barátom, hogy meg vagyok-e elégedve a dolgok menetével, és igennel válaszolok, pedig nap mint nap kirohannék az utcára korlátokat és skatulyákat döntögetni. Ezeket a példákat pedig mindenki elfogadja – kegyes hazugságoknak számítanak.

Más a helyzet, amikor valaki azt kérdi: mi a véleményem valamiről. Itt csak az segít, ha feltűnés nélkül eltérünk a tárgytól, és itt kezdődnek a kényes helyzetek. Bármilyen témáról legyen szó, valós gondolataink feltárása gyakran nem segít. Ezért az új módszerem az, hogy grimaszt vágok az ilyen kérdések hallatán. Így akit nem érdekel az őszinte vélemény, az magától is le tudja vonni a következtetést, aki meg erősködik, az valószínűleg tényleg kíváncsi 🙂

Viszont ha nem figyelünk oda, a kisebb-nagyobb hazugságok lassan úgy felgyűlnek, hogy uralni kezdik az életünket. A valóság relatívvá válik, én pedig a helyesen látás helyett elfogadom a különféle értelmezéseket. Amikor azonban kiiktatom ezeket, észreveszem, hogy a párhuzamos valóság tényleg párhuzamos lehet. Ritkán várunk őszinte választ a „hogy vagy”, „mi a véleményed”-típusú kérdésekre, de amint tényleg szeretnénk megtudni, az életünk új színt nyer. Vagy nem, attól függően, hogy milyen típusú emberek vagyunk.

„A hazugságok teszik elviselhetőbbé az életet” – mondják sokan, és még többen vannak azok, akik elfogadják ezt az elméletet. Az utóbbi napok után azonban úgy gondolom, a valótlanságok összezavarnak, eltompítanak, tetszelgünk maguknak és elfogadjuk a féligazságot.

Mindig is féltem az őszinteségtől, és sosem értettem, miért. Úgy tűnt, az élet egyszerűbb, ha mindent a magunk kényére-kedvére értelmezünk és magyarázunk. De kezdek meggyőződni arról, hogy lehet másképp is, és az őszinteség számos kavarodástól megóv.

Akkor ne kezdjük el inkább számolni a hazugságainkat?

Címkék: , , , , ,

4 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: Mese
    Közzétéve: 9.3.2011, 10:16 pm

    Szia,
    várom a cikk “folytatását”, ugyanis érdekes tapasztalatom van arról, amikor az ismerőseim “hogy vagy” kérdésére azt válaszolom, hogy pocsékul vagy éppen azt, hogy nagyon jól. 🙂 Egyszerűen nem tudják, hogy mit kezdjenek a válaszommal, s szépen elterelik a témát.
    Persze a barátok viszonyulása más 🙂

  2. A hozzászólás szerzője: Fülöp Attila
    Közzétéve: 10.3.2011, 11:34 am

    Jó írás! Mostantól számolom.

  3. A hozzászólás szerzője: Orsi
    Közzétéve: 11.3.2011, 3:48 pm

    Már a Biblia projekted elindításakor elgondolkodtam azon, hogy az őszintesegi fogadalmat talan a legnehezebb betartani .Hiszen napirenden szembesülünk, mondjam-e meg őszinten a vélemenyem,a pillanatnyi széjam íze szerint avagy másrol beszéljek , mosolygjak, hallgassak stb.Hiszen , ha indulatos vagyok s mérgemben veszekednék, de én csupan jámborul mosolygok az is hazugság .
    A hazugságkutatok szerint mindenki hazudik,az újszülöttől számítva, napi átlag 150-200 alkalommal hazudunk. Stiegnitz szerint a hazugság definíciója : a valóságtól való eltávolodást jelenti, ezért a hazugságok súlyának megítélésében az eltávolodás mértéke a döntő. A kutató szerint, aki nem hazudik (amúgy szerinte ilyen ember egyszerűen nem létezik), az nem él. A lényeg a morális határ, hogy a hazugsággal ne ártsunk másoknak, vagyis a tudatos félrevezetés más kategóriába tartozik. A napi rendszerességgel elkövetett finomításaink, elhallgatott véleményeink ezért inkább füllentésnek számítanak.(http://ayoba.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=51:a-hazug-embert-hamarabb-utolerik-mint-a-santa-kutyat&catid=29:feel-ing&Itemid=55&lang=hu)

  4. A hozzászólás szerzője: anna
    Közzétéve: 21.3.2011, 6:37 pm

    Én mától kezdve hazudni fogok, mert amikor igazat mondtam nem hitték el.

Szólj hozzá!