Think Outside The Box

Transindex rovatok


Aktualitás | 27.3.2014

Kopaszodó emberkék a klímaváltozásra várva

cordal2

Képzeljük el, hogy a tengerparton sétálunk, és egyszer csak meglátunk egy emberalakot kimagaslani a vízből, szürke öltönyös alak, kezében aktatáska. Öngyilkosságra asszociálunk. És tényleg ez történik.

k.á.

Isaac Cordal egy spanyol képzőművész, aki térinstallációkat készít Cement Eclipse címmel. Az első, eddig már sok kiállításon helyt kapott projektje a Waiting for Climatic Change (Várva a klímaváltozásra). Betonból készült kis szobrocskáit különböző helyszíneken helyezi el, és ezek az alakok várnak. A Wired magazinnak Cordal azt mondta egy, a belga tengerparton megtartott kiállításán: „Ezek az emberek kijöttek ide, várják a klímaváltozást. Tudják, hogy lesz, figyelmeztették őket, fel vannak készülve”. És valóban, ott állnak, előbb oszlopokon, aktatáskával, fagyit nyalva, aztán nyakig a vízben.

Cordal szobrai mindössze 15-20 centiméteresek, a férfialakok általában öltönyösek, hajlott hátúak, mintha a bankár negatív sztereotípiáját testesítenék meg. Kétfelől még megmaradt a hajuk, felül kopaszak, és öregek, ellenszenvesek, közel a halálhoz. Mint ilyen, a szimbiózis köztük és a természet között, elmúlásuk jelene köti össze őket. Az embert végesként ábrázolva a művész azt sugallhatja, hogy az képtelen a jelenen túlra kiterjeszteni a felelősségét. Talán ez teszi, hogy Cordal nem tudja szimpatikusként ábrázolni egyetlen alakját sem, az üzletember, a rohamrendőr, a menyasszony mind maszkot viselnek, ha a maszk éppen az arcuk is. Néha leveszik, akkor pedig a koponya vigyorog a világra. Ugyanakkor a kiállítás még csak az első fázis, Cordal utána fotósorozattal dokumentálja: ennek segítségével mintha valami posztapokalipszisből tekintene vissza, a jelen dokumentációként hat, és múlttá válik.

cordal1

Mindeközben Cordal alakjai dideregnek egzisztenciális magányukban, és ilyenként vetkőzi le ez a művészet a dogmatikusságot. A magány, amit a környezet destrukciója teremt, valamiképpen transzcendentális is. Talán a méretek egymásra feszülése okozza, a húsz centis szobrok úgy élnek a környezetükben, ahogyan mi, centrumba helyezve magunkat, de képtelenekként a nézőpont megváltoztatására. De létezik a másik nézőpont (innen nézzük mi a szobrokat). Mintha a schopenhaueri visszatekintés lenne a befogadó szemszöge. Az embereket nézzük, de, mivel a művész ellehetetleníti az emberekkel való szolidaritásvállalást, azonosulási lehetőséget, így a természeti, vagy transzcendentális nézés lehetősége marad. Nem véletlen, hogy a néző letekint a miniatúrákra, fölülről nézi, és egyszerre tartja nevetségesnek és ijesztőnek őket.

Cordal térinstallációi szinte bárhol működnek, egyaránt helyezi el az alakokat buszokon, szökőkútban, tengerparton, építkezési területen. Az első elképzelés szerint életnagyságú szoboralakok voltak, de így könnyebben mozgathatóak, másrészt így megteremtődik a már említett feszültség is. Ezek a szobrok, bármilyen térbe kerüljenek, rögtön újradefiniálják azt, minden tér élettérré válik, olyan élettérré, ahol azonban az életnek nincsenek lehetőségei. Nem véletlen az sem, hogy az alakok cementből készülnek. A cement az, amellyel teremtünk és törölünk el világokat, amely nehéz, még a törmelékektől is elüt, ugyanakkor nem elhanyagolható, hogy az egyik leghosszabb időtartamú anyag, és mint ilyen, bizonyos szempontból az emberi teremtőerő egyik (leginkább negatív értéktársítású) szimbóluma. Azonban a létrehozott világ legalább olyan mértékben hat vissza a létrehozójára, mint ahogy az alkotás változtatja át a semmit egésszé, vagy szervez organikussá különálló elemeket. Ilyenképpen Isaac Cordal figurái tükrei lesznek az általuk teremtett világnak. A szobrok nem csupán „odakerülnek”, mert a művész odaviszi őket, hanem a hely készen várja őket, mert minden térbe beilleszthetőek azáltal, hogy nem illenek bele, s így a groteszk képezi Cordal fő esztétikai irányát.

SONY DSC

Az öngyilkosság nem itt történik meg, ezeket az alakokat a közöny öli meg, az a közöny, ami miatt ilyen ez a várakozás: fagyit nyalunk, ha egyre nő a globális hőmérséklet, felvesszük az úszógumit, ha emelkedik a tengerek szintje. És persze közben éljük az életünket, házasodunk, gyereket vállalunk, rohamrendőröket mozgósítunk a fennálló világ rendjének védelmében. És az, hogy ez kívülről, felülről, végül is a centrumon kívül bárhonnan nézve ijesztőnek, és viccesnek tűnik, az elvonatkoztatásra való képtelenség hiányában nem tűnik gyakran fel. Az ember akkor kezd el feszengeni, ha Cordal szemén át tekint önmagára.

Még több fotó a művész flickr-oldalán.

Címkék: , , , ,

0 hozzászólás

Szólj hozzá!