Think Outside The Box

Transindex rovatok


Aktualitás | 12.12.2013

“Felébredtem, éppen, mikor gurultam volna át a túlsó sávra” – véget ért a nemzetközi biciklisfutár-szolgálat

Visky Zsolt kolozsvári költő, egyetemista, restaurátor és biciklis futár, majdani motorbicikli-restaurátor hazaérkezett négy hónapos útjáról. A négy hónap során nemzetközi biciklisfutár-szolgálatot működtetett, csomagokat vitt el Európa bármely pontjára egy euróért. A cél tehát valamiképpen az volt, hogy a “rohanó világban” nem rohanni, a csomagokat nem sürgősséggel juttatni célba, hanem a két pont közötti történet elejeként és végeként.

k.á.

Természetesen, ha valaki két keréken járja be Londont, az nem csupán egy művészeti projekt része, hanem kalandvágy is. Négy hónap alatt ismerősöknél és couchsurfing-es vendéglátóknál aludt, de legalább nyolcszor a szabad ég alatt, ami nyáron nem probléma. Londonig jutott (s egy kicsit tovább), de időközben 15 országot érintett. Már egy hete itthon van, de a projektnek még nincs vége. A futárkodásnak viszont igen.

Mondd el az utad legjeit!

Legnagyobb meglepetés – Találkozás kolozsvári barátokkal, ismerősökkel Selmecbányán, illetve Münchenben.
Legnehezebb nap – Drezda-Prága szakasz, eléggé mélyre kerültem fizikailag és szellemileg is, de utólag jó belenézni ebbe a mélységbe. Illetve hát ide tartozik az az ölelés is, ami a legjobban esett: a húgomé, mikor végre éjfél körül megérkeztem hozzá.
Leghosszabb táv – Kb. 180 km még az út elején. Sokkal kevésbé volt megerőltető, mint félannyi az egésznek a végén.
Legmagasabb pont – Simplon hágó, Alpok, 2005 méter, Locarnoból Brig felé.
Legextrémebb fáradtság – Egy félig átkávézott, illetve félig átbiciklizett éjszaka után, hajnal felé elaludtam a biciklin. Ugyanakkor ez volt az a mozzanat, amikor a legtisztábban látszott, hogy vigyázva vagyok: felébredtem, éppen, mikor gurultam volna át a túlsó sávra.
(Ezekről bővebben a blogon)

Melyik történetnek vagy a legszívesebben része?

Van néhány történet, amikből az derül ki, hogy egyedül, saját erőből nem tudott volna ez megtörténni. Ezek olykor nehéz, de számomra nagyon értékes történetek.

Mi lett belőled? Ki lett belőled?

Nem hinném, hogy megváltoztam volna. Ugyanaz vagyok, aki bő négy hónappal ezelőtt elindult, illetve ahhoz, aki akkor voltam, hozzáadódtak még mindenféle élmények, felismerések, amik formálni biztosan formáltak, megerősítettek dolgokban, más dolgokra érzékenyebbé tettek, de nem formáltak át, nem adtak új irányt az identitásomnak vagy ilyesmi.

Bátyáddal, Ábellel indultál, de aztán egyedül mentél tovább – milyen volt egyedül maradni?

Számomra az a keret, amiben ez a fajta utazás, ki- és befelé figyelés igazán meg tudott történni, az az egyedüllét; a magány tehát nem egy elkerülhetetlen velejárója volt ennek a projektnek, hanem szorosan hozzá tartozott, én pedig figyelgettem, hogy miket terem meg bennem: gondolatok, tervek, reflexiók az útközben történt találkozásokra stb.

A projekt célja beteljesült?

Egyrészt igen, másrészt nem tudom. Ami az én személyes dolgaimat illeti, mindenképpen. Nagy élmény volt, és például azt is nagyon jó most látni, hogy ez hogyan befolyásolta az itthoni kapcsolataimat, hogyan oldott fel, illetve erősített meg dolgokat. A csomagok is lényegében célba értek, és egy részükből jó találkozás is lett. Cél volt még az is, hogy ez bátorítson, ösztönözzön olyanokat, akik valamilyen formában kilépnének a mindennapi rutinból, és lehet, hogy ez egy lépéssel közelebb hozza őket ahhoz, hogy az meg is történjen. Márminthogy az, hogy ez a projekt megvalósult szponzorok, nagy felhajtás és különösebb befektetések nélkül, úgy, hogy csak egy ötlet kellett hozzá, lelkesedés, illetve barátok, ismerősök és néhány kedves ismeretlen támogatása, az valamiféle bátorítást jelentsen nekik. Nem tudom, hogy ez a cél megvalósult-e, ha igen, vagy ha idővel megvalósul akár csak egyetlen esetben is, akkor annak nagyon örülök.

Mennyire kell felkészültnek lenni bejárni Európát?

Fizikailag bőven elég egy egészséges test átlagos kondival. Az ember odafigyel a saját ritmusára, nézegeti a határait, és megpróbálja úgy csinálni, hogy haladjon is, meg közben ne is tegye tönkre magát. Szerintem különösebb szellemi felkészülésre sincs szükség, inkább egyfajta készségre, a meditációnak erre a formájára való fogékonyságra.

Mi marad a projektből, hogyan folytatódik?

Egyrészt van még néhány küldemény, válaszlevél, amit itthon kell átadnom, a szorosabb értelemben vett postás-projektből tehát ez maradt még hátra, másrészt vannak a talált tárgyak, amelyek ürügyén remélhetőleg egy beszélgetésre, kiállításra fog sor kerülni év elején.

A Gilles, the Postman. Nemzetközi biciklisfutár-szolgálat projekttel párhuzamosan alakult a Lost and Lost gyűjtemény. Tekerés közben az országutak szélén talált – otthagyott, ottfelejtett, autóból kidobott, elveszített – tárgyakat gyűjtöttem. Az út dokumentálásának egy alternatívabb formája ez – a fotók és feljegyzett történetek mellett.

Amikor gyűjteni kezdtem ezeket a tárgyakat, egyszerűen csak izgalmasnak tűnt az a pont és környéke, ahol a két szál összefut: van mondjuk egy családi kirándulás, azon belül pedig az a mozzanat, amikor egy játékautó valahogy az út szélére kerül, és van ez az én utazásom, ezen belül pedig a mozzanat, amikor észreveszem a már széttaposott kisautót, megállok, felveszem, két méterrel arrébb megtalálom a kerekeit is, és az egészet elteszem. Már a gyűjtögetés kezdetekor felmerült a Lost and Lost szókapcsolat, nyilvánvaló rájátszás ez a reptéri Lost and Found-ra. Azzal, hogy rátalálok ezekre a tárgyakra, megtaláltattak-e valójában?

A tárgyak ereje számomra abban van, hogy ennek a kegyetlenül változatos gyűjteménynek minden egyes darabja egy valós történet valós szereplője. A történeteket persze nem ismerjük (maximum azt, amit mi magunk gondolunk a tárgy mögé), de a tárgyak sejteni engedik, hogy egy szép/szomorú/tragikus/vidám/mindennapi/különleges/egyszemélyes/többszemélyes/megrázó (stb., vagy éppen ezek kombinációi) történetről van szó. Némelyik egészen pilinszkys súllyal hordoz magában egy mozzanatot, eseményt, találkozást. Üres szájharmonika-tok egy autóbaleset helyszínén.

Ezeket a talált – hajléktalan – tárgyakat egyszerű karton hordozóra rögzítve állítanám ki. A karton keret-funkciója éppen csak jelzésszerű (mondjuk egy „rendes” műtárgy-hordozóhoz – képkerethez, talapzathoz stb. – képest), hangsúlyosabb az a konnotációja, ami a hajléktalan létformát idézi fel. Arra gondoltam, hogy a kiállítási időszak lejártával szóródjon szét a gyűjtemény is, tehát bárki (azok, akiknek valamilyen szinten közük volt a projekthez, vagy közüket érezték hozzá, vagy utólag hallottak róla, vagy egyszerűen csak betévedtek a kiállítótérbe, szóval bárki) elvehet, „örökbe fogadhat” egyet a tárgyak közül, ezzel valamiképpen megkapja az út egy kis szilánkját is, persze teljesen ingyen, viszont aki akar, az hagyhat ott egy bármekkora kis adományt, és az így összegyűlt teljes összegből lehetne csinálni egy téli hajléktalan-akciót (meleg étel, vagy ami a legjobban jönne nekik).

Címkék: , , ,

0 hozzászólás

Szólj hozzá!