Think Outside The Box

Transindex rovatok


Címke: «Visky Zsolt»

Made in Patarét: roma fiatalok által készített bútordarabra várnak vevőket

Fotók: Kiss Gábor

Fotók: Kiss Gábor

Azt hiszem a TOTB javasolja idén a legkülönlegesebb karácsonyi ajándékot, egy olyat, amely nem csak az ajándékozott felé való elkötelezettséget tudja sugallni, hanem jóval többet. Éspedig egy (nem akármilyen) kávézóasztalt.

kulcsár árpád

Történt ugyanis, hogy Visky Zsolt, aki számomra elsősorban költő, de a maga számára nem biztos, és akivel egy másik izgalmas projekt kapcsán már foglalkoztunk, nyáron megismerkedett egy – ott már öt éve tevékenykedő – keresztény missziós szervezet helyi vezetőjével, aki éppen egy olyan projektet vezetett, amelynek keretében a Pataréten élők számára építettek egy közösségi teret. Zsolt azelőtt egy ideig bútorrestaurálással foglalkozott, akkoriban meg bútortervezéssel kísérletezgetett, és felmerült az ötlet, hogy az e téren megszerzett tudása segítségével esetleg műhelyfoglalkozást indíthatna a helyi kamaszok számára.

Nem kellett sokat gondolkodni rajta, jó ötlet volt, és ősszel már el is kezdték a munkát. Nem csak Zsolt, hanem a felesége is, Karen Joy, aki egy másik műhelyt hozott létre, ahol varrni tanítja az érdekelteket. „Az anyagokat én is és Karen is ismerősöktől szereztük be, így végeredményben -amennyire csak lehetséges- újrahasznosított termékeket hozunk létre. A most elkészült kávézóasztalhoz a tv-t egy régi kupacban volt, az esőben, innen szereztem be, a többit meg mások hozták” – mondja Zsolt.

Az első alkalomra 13-an mentek el, de a kezdeti kíváncsiság után csak azok maradtak, akik aztán már hétről-hétre mindig megjelentek, és akik érdeklődőnek és lelkesnek, három, 12-15 év körüli fiatal. „Még mindig nagyon az elején vagyunk, de a legfontosabb célunk, hogy a munka mellett a személyes kapcsolatok is erősödjenek, hetente bibliaórára járunk közösen, itt sokkal inkább megnyílnak a gyerekek, és másfajta beszélgetések is történnek” – mondja Zsolt.

asztal2

Az egyik fontos cél, hogy önfenntartó üzletté nője ki magát a kezdeményezés. Ennek első lépése, hogy elárverezik a most elkészült kávézóasztalt. Ennek kikiáltási ára 300 lej, megtekinthető és „kipróbálható” Kolozsváron a Koffer kávézóban és könyvesboltban is. Ha valaki kedvet kapott rá, szívesen olvasgatna, beszélgetne a remek darab fölött, akkor tehet ajánlatot Zsoltnak a Facebook-oldalán, vagy e-mailben (viskyzsolt@yahoo.com), vagy akár a Kofferben is. Amennyiben sikerül eladni, a pénz egy részét a három pataréti fiatal (Florin, Gavrilă és Carol) kapja meg, a másik része a programba megy, gyakorlatilag a még szükséges szerszámokat fogják vele megvásárolni. Licitálni a következő műhelyig, január 16-ig lehet.

Szóval licitre fel. Ja, igen, a fiúk boldog karácsonyt kívánnak!

“Felébredtem, éppen, mikor gurultam volna át a túlsó sávra” – véget ért a nemzetközi biciklisfutár-szolgálat


Visky Zsolt kolozsvári költő, egyetemista, restaurátor és biciklis futár, majdani motorbicikli-restaurátor hazaérkezett négy hónapos útjáról. A négy hónap során nemzetközi biciklisfutár-szolgálatot működtetett, csomagokat vitt el Európa bármely pontjára egy euróért. A cél tehát valamiképpen az volt, hogy a “rohanó világban” nem rohanni, a csomagokat nem sürgősséggel juttatni célba, hanem a két pont közötti történet elejeként és végeként.

k.á.

Természetesen, ha valaki két keréken járja be Londont, az nem csupán egy művészeti projekt része, hanem kalandvágy is. Négy hónap alatt ismerősöknél és couchsurfing-es vendéglátóknál aludt, de legalább nyolcszor a szabad ég alatt, ami nyáron nem probléma. Londonig jutott (s egy kicsit tovább), de időközben 15 országot érintett. Már egy hete itthon van, de a projektnek még nincs vége. A futárkodásnak viszont igen.

Mondd el az utad legjeit!

Legnagyobb meglepetés – Találkozás kolozsvári barátokkal, ismerősökkel Selmecbányán, illetve Münchenben.
Legnehezebb nap – Drezda-Prága szakasz, eléggé mélyre kerültem fizikailag és szellemileg is, de utólag jó belenézni ebbe a mélységbe. Illetve hát ide tartozik az az ölelés is, ami a legjobban esett: a húgomé, mikor végre éjfél körül megérkeztem hozzá.
Leghosszabb táv – Kb. 180 km még az út elején. Sokkal kevésbé volt megerőltető, mint félannyi az egésznek a végén.
Legmagasabb pont – Simplon hágó, Alpok, 2005 méter, Locarnoból Brig felé.
Legextrémebb fáradtság – Egy félig átkávézott, illetve félig átbiciklizett éjszaka után, hajnal felé elaludtam a biciklin. Ugyanakkor ez volt az a mozzanat, amikor a legtisztábban látszott, hogy vigyázva vagyok: felébredtem, éppen, mikor gurultam volna át a túlsó sávra.
(Ezekről bővebben a blogon)

Melyik történetnek vagy a legszívesebben része?

Van néhány történet, amikből az derül ki, hogy egyedül, saját erőből nem tudott volna ez megtörténni. Ezek olykor nehéz, de számomra nagyon értékes történetek.

Mi lett belőled? Ki lett belőled?

Nem hinném, hogy megváltoztam volna. Ugyanaz vagyok, aki bő négy hónappal ezelőtt elindult, illetve ahhoz, aki akkor voltam, hozzáadódtak még mindenféle élmények, felismerések, amik formálni biztosan formáltak, megerősítettek dolgokban, más dolgokra érzékenyebbé tettek, de nem formáltak át, nem adtak új irányt az identitásomnak vagy ilyesmi.

Bátyáddal, Ábellel indultál, de aztán egyedül mentél tovább – milyen volt egyedül maradni?

Számomra az a keret, amiben ez a fajta utazás, ki- és befelé figyelés igazán meg tudott történni, az az egyedüllét; a magány tehát nem egy elkerülhetetlen velejárója volt ennek a projektnek, hanem szorosan hozzá tartozott, én pedig figyelgettem, hogy miket terem meg bennem: gondolatok, tervek, reflexiók az útközben történt találkozásokra stb.

A projekt célja beteljesült?

Egyrészt igen, másrészt nem tudom. Ami az én személyes dolgaimat illeti, mindenképpen. Nagy élmény volt, és például azt is nagyon jó most látni, hogy ez hogyan befolyásolta az itthoni kapcsolataimat, hogyan oldott fel, illetve erősített meg dolgokat. A csomagok is lényegében célba értek, és egy részükből jó találkozás is lett. Cél volt még az is, hogy ez bátorítson, ösztönözzön olyanokat, akik valamilyen formában kilépnének a mindennapi rutinból, és lehet, hogy ez egy lépéssel közelebb hozza őket ahhoz, hogy az meg is történjen. Márminthogy az, hogy ez a projekt megvalósult szponzorok, nagy felhajtás és különösebb befektetések nélkül, úgy, hogy csak egy ötlet kellett hozzá, lelkesedés, illetve barátok, ismerősök és néhány kedves ismeretlen támogatása, az valamiféle bátorítást jelentsen nekik. Nem tudom, hogy ez a cél megvalósult-e, ha igen, vagy ha idővel megvalósul akár csak egyetlen esetben is, akkor annak nagyon örülök.

Mennyire kell felkészültnek lenni bejárni Európát?

Fizikailag bőven elég egy egészséges test átlagos kondival. Az ember odafigyel a saját ritmusára, nézegeti a határait, és megpróbálja úgy csinálni, hogy haladjon is, meg közben ne is tegye tönkre magát. Szerintem különösebb szellemi felkészülésre sincs szükség, inkább egyfajta készségre, a meditációnak erre a formájára való fogékonyságra.

Mi marad a projektből, hogyan folytatódik?

Egyrészt van még néhány küldemény, válaszlevél, amit itthon kell átadnom, a szorosabb értelemben vett postás-projektből tehát ez maradt még hátra, másrészt vannak a talált tárgyak, amelyek ürügyén remélhetőleg egy beszélgetésre, kiállításra fog sor kerülni év elején.

A Gilles, the Postman. Nemzetközi biciklisfutár-szolgálat projekttel párhuzamosan alakult a Lost and Lost gyűjtemény. Tekerés közben az országutak szélén talált – otthagyott, ottfelejtett, autóból kidobott, elveszített – tárgyakat gyűjtöttem. Az út dokumentálásának egy alternatívabb formája ez – a fotók és feljegyzett történetek mellett.

Amikor gyűjteni kezdtem ezeket a tárgyakat, egyszerűen csak izgalmasnak tűnt az a pont és környéke, ahol a két szál összefut: van mondjuk egy családi kirándulás, azon belül pedig az a mozzanat, amikor egy játékautó valahogy az út szélére kerül, és van ez az én utazásom, ezen belül pedig a mozzanat, amikor észreveszem a már széttaposott kisautót, megállok, felveszem, két méterrel arrébb megtalálom a kerekeit is, és az egészet elteszem. Már a gyűjtögetés kezdetekor felmerült a Lost and Lost szókapcsolat, nyilvánvaló rájátszás ez a reptéri Lost and Found-ra. Azzal, hogy rátalálok ezekre a tárgyakra, megtaláltattak-e valójában?

A tárgyak ereje számomra abban van, hogy ennek a kegyetlenül változatos gyűjteménynek minden egyes darabja egy valós történet valós szereplője. A történeteket persze nem ismerjük (maximum azt, amit mi magunk gondolunk a tárgy mögé), de a tárgyak sejteni engedik, hogy egy szép/szomorú/tragikus/vidám/mindennapi/különleges/egyszemélyes/többszemélyes/megrázó (stb., vagy éppen ezek kombinációi) történetről van szó. Némelyik egészen pilinszkys súllyal hordoz magában egy mozzanatot, eseményt, találkozást. Üres szájharmonika-tok egy autóbaleset helyszínén.

Ezeket a talált – hajléktalan – tárgyakat egyszerű karton hordozóra rögzítve állítanám ki. A karton keret-funkciója éppen csak jelzésszerű (mondjuk egy „rendes” műtárgy-hordozóhoz – képkerethez, talapzathoz stb. – képest), hangsúlyosabb az a konnotációja, ami a hajléktalan létformát idézi fel. Arra gondoltam, hogy a kiállítási időszak lejártával szóródjon szét a gyűjtemény is, tehát bárki (azok, akiknek valamilyen szinten közük volt a projekthez, vagy közüket érezték hozzá, vagy utólag hallottak róla, vagy egyszerűen csak betévedtek a kiállítótérbe, szóval bárki) elvehet, „örökbe fogadhat” egyet a tárgyak közül, ezzel valamiképpen megkapja az út egy kis szilánkját is, persze teljesen ingyen, viszont aki akar, az hagyhat ott egy bármekkora kis adományt, és az így összegyűlt teljes összegből lehetne csinálni egy téli hajléktalan-akciót (meleg étel, vagy ami a legjobban jönne nekik).

Gilles-blog, avagy különleges postás-történetek

A Visky-fivérek a nemzetközi biciklisfutár-szolgálaton belül töretlen lendülettel hágnak át hágókon, lejtenek lejtőkön, s testvériesen fogják egymás elől a szelet az alföldeken. A mintegy egy hónapja tartó utazás, amelynek Zsolt az ötletgazdája, Ábel kezdetben dokumentálója, jelenleg meg egyszerűen részese és élvezője, Kolozsváron vette kezdetét, és jelenleg több vargabetűt kanyarítva tart Ljubjanában. Visky Zsolt – a történetek rögzítésének érdekében létrehozott blogjából szemezgettünk ismét. A bejegyzések egyelőre Nyékvárkonyig születek meg, de az események leírása azért buzgón lohol a a bringások után, bár őket nehéz utolérni. A (ki)teljes(edő) történet pedig itt: gilles-the-postman.blogspot.co.at

>>Korábbi írások a nemzetközi biciklisfutár-szolgálatról a Think Outside The Box-on


Bagamér – Arad szakasz

Bagamérról Arad felé egy határ menti kis falu magazin mixt-jének a hűtőjéhez menekültünk a harmincakárhány fok elől, kis idő múlva meg, a teraszán ülve a hűtőből szerzett itókával kezünkben, valahogy szóba elegyedtünk egy ugyanott hűsölő helybélivel, aki leginkább a görög drámák jósaira emlékeztetett, különösen miután elköszönés gyanánt minden jót kívánt nekünk, de némileg baljósan mosolygó szemekkel még hozzá tette, hogy ő ugyan kívánhat minden jót, „de nem lesz jó.” Látja, hogy nem éppen erre számítottunk, belenéz döbbent szemeinkbe, és folytatja: „Gonoszak lettünk. Egymás ellenségei. Nem lesz jó.” Még érdekébe elmondott egy jóslatot az előttünk álló (nagyon is konkrét, aszfaltból öntött és Arad felé vezető) útról, hogy „jó lesz ugyan, de keskeny”, kivillantotta vasfogát, és lelépett.

Ugyanitt volt még egy jelenet, ami eléggé megmaradt bennem: egy srác az üzletből kifelé menet odaköszönt a teraszon hűsölő bácsik egyikének, hogy „sănătate!” (egészséget), mire a bácsi visszaköszönés gyanánt a mögötte lévő kábé 70 év bölcsességével mintha helyre akarta volna tenni a bevett köszönésben megmutatkozó értékrendet: „bucurie, măi!” (boldogságot, te!)

Hogy Aradon a jóslat ellenére mégis jó lett nekünk, azt Rudolf Istvánnak, illetve az édesanyjának meg a húgának köszönhetjük nagyon-nagyon, kecskesajtos-rántotthúsos vacsora várt sok zöldséggel, ami kell, családias kis beszélgetés, zuhany, s egy-egy frissen vetett ágy.

Baja – Visnyeszéplak szakasz

Poros erdei út és nagy sötétség – egy ideig nagyjából ez volt minden, amit érzékelni tudtunk magunk körül a tanya felé vezető út utolsó pár kilométerén, aztán apró kis fények tűntek elő valami távoli fák mögül, kicsivel később már kutyaugatás, és akkor tudtuk, hogy lesz ott valami, a poros úton szembe jövő autó némi plusz reménnyel töltött el, hogy talán még útbaigazítást is kapunk, a lassan lehúzódó ablak mögül sok-sok gyerekfej és egy kedves fiatal pár nézett ránk, megvolt az útbaigazítás, és pár perc múlva már a Wagner család levelének címzettjei ajtaján kopogtattunk, kissé bátortalanul, mert úgy sejtettük, a tanyán ez már bőven lefekvésidőnek számít.

És tényleg lefekvésidő volt, legalábbis a hatgyerekes család legfrissebb tagjának: az anyuka éppen őt próbálta altatni, amikor megérkeztünk, ajtót nyitott, én meg valamiért úgy zavarba jöttem, ahogy nem nagyon szoktam, de azért sikerült elmondani, hogy mi járatban. Eltelt néhány hosszú pillanat, amíg leesett Borinak (akinek a nevét már a borítékról ismertem), hogy ki is az a távoli rokon, akitől a biciklis posta érkezik, aztán behívott a házba, és nemsokára a családfő is megérkezett két otthon lévő lányukkal, hozták a frissen fejt kecsketejet. Bori valami olyasmivel fogadta őket, mintegy felvezetve, hogy mit is keres ott késő este ez a két bicaj szerkós városi, hogy „érdekes dolgok vannak”, mire József, a férje, a legnagyobb természetességgel, és – gondolom én – a tanyasi ember higgadtságával, hogy „hát, vannak érdekes dolgok”.

Vacsora alatt a tizenvalahány évvel ezelőtti odaköltözésük történetéről meséltek, meg hogy milyen pénz nélkül élni (egyetlen jövedelmük a gyerekek után kapott állami segély), a nagy kaláka-akciókról, amik során egymásnak kutat ásnak vagy éppen házat építenek, az ottani oktatásról, amit lényegében a kis tanyasi közösség tagjai csinálnak, arról, hogy ezeket a gyerekek hogyan élik meg, illetve hogyan a nyájas öko-turisták, közben pedig a frissen fejt kecsketejet ittuk, és olyan kenyeret ettünk, aminek a búzáját József saját kezével vetette el a saját maga földjén, és persze a kecskesajt is ott készült, a zöldségek ott termettek, a víz meg az udvaron álló kútból jött.

Reggel még körbevezettek minket a „birtokon”, volt ott bambuszliget, fügefa, meg jó néhány olyan növény, aminek nem sikerült megjegyezni a nevét, persze a klasszikusak mellett: almafa, körtefa, kukorica, szőlő.
Útravalónak a helyben sült kenyérből kaptunk pár szendvicsnyit, meg fügét a fügefáról, aszalatlanul és árcímke nélkül.


Besztercebánya

Besztercebányáról Brassó jut eszembe, csak egyszer jártam ott is, az első többnapos tekergésemkor, emlékszem, eléggé lenyűgözött a várost közvetlenül körülölelő dombjaival, meg persze a hollywoodi stílben odacsinált Brașov felirattal, de az most mindegy, lényeg, hogy Besztercebányát is pont így ölelik körül a dombok, és az szép.

Meg a központ is szép, ott üldögéltünk a megérkezésünk utáni napon, este megtelt a főtér valami nagy vidámkodással, sok ember sok dobot ütött, énekelt meg minden, torreádor bika nélkül, különböző koncertek, meg volt valami salsa-bemutató is, s amíg a profi táncosok csinálták a dolguk a színpadon, a közönségből kis vidám kölykök másztak fel, és ugrándozni-táncolni kezdtek ott közöttük, a legszebb meg az volt, hogy ez senkit sem zavart, teljesen jó lett az egész.

Közben a barokk Mária-szobor talapzatán ültünk (mintha a Karolinán otthon – sóhaj), és nézegettük a képeket, helyeket, találkozásokat, amiket eddig magunkba gyűjtöttünk, próbáltuk valahogy bejegyzéssé gyúrni őket, kicsit később meg a Fákat olvastam Borbély András Bálnakenyér kötetéből.

Nem sokkal az indulásom előtt kaptam tőle, és azt találtuk ki, hogy magammal viszem a küldemények mellett, amolyan vándorcsomagként: útközben olvasgatom, és amikor elolvastam egy-egy fejezetet, kitépem a megfelelő lapokat, és átadom a legközelebbi magyarul értő embernek, akivel az út során összefutok. Eddig két fejezet szóródott így szét, a második éppen ma reggel itt Mariazellben, egy alpesi kis zarándokvárosban, ahova a tegnap este érkeztünk, és adtuk át a tizenharmadik csomagot. (Erről kicsit bővebben nemsokára, csak érjük utol magunkat.)

A besztercebányai másfél napunk meghatározó figurája volt Jaro, a baptista imaház gondnoka, egy hatvan körüli magas, szláv ábrázatú férfi. Mondjuk, nem tudom pontosan, a szláv ábrázat mit jelent, mindenesetre volt az arcában valami szelíd elszántság, erőteljes nyugalom, és hozzá tartozott a folyton szájában lógó cigaretta, meg a szemei alatt ülő táskák is. Jaro reggel kisasztalt állított nekünk ki az udvarra, és kávét szolgált fel, miközben szólt hozzánk jó szlovák szavakat, cseppet sem zavartatva magát bizonyos nyelvi korlátok miatt. Ez így történt ahányszor összefutottunk a templomudvaron, és nem kellett értsük a szavait ahhoz, hogy erősen jól essenek.

1300 kilométer és nyolc csomag a biciklisfutár eddigi teljesítménye

Már két hete, hogy útnak indult Visky Zsolt, a nemzetközi biciklisfutár, blogjára pedig a napokban kerültek fel az első bejegyzések. Ezekből szemléztünk.

“Az egyik legjobb hír az az, hogy átadtunk már nyolc levelet/csomagot! Nem sikerült mindegyiket személyesen átadni, de amit sikerült, az mind szép volt, amit meg nem, az is jó helyre érkezett, egy nagy tekeréssel és mindenféle élményekkel a háta mögött” – írja Zsolt és Ábel, a testvére, aki egy darabon elkíséri és videózza is az utat.

A fiúk már 1300 kilométert tudnak maguk mögött, amit így foglalnak össze: “sok találkozás – némelyik előre betervezett, némelyik spontán, de mind nagyszerű –, sörözéses beszélgetés a Moszkva-kertben végtelenül vendégszerető és lelkes emberekkel, nyugis-beszélgetős este unokatesó-családdal a bagaméri parókián, feltöltekezés kedves aradi ismerősöknél, sátorozás a Tisza-parton Szegeden, bográcsozás vajdasági színészekkel Szabadkán, vízilabda, pizza és nevetés kedves bajai ismerősök udvarán, végtelen nyugalom és frissen fejt kecsketej-ivás egy tanyasi családnál Visnyeszéplakon, pihenőnap és lángos Balatonszárszón, találkozások, szívmelengetések és biciklitisztítás Budapesten, vacsora egy motoros-vendéglőben a route 66 mellett két felvidéki öreg motorossal, nem sokkal a szlovák határ után, sátorozás ugyanitt, patakbanfürdés, gumidefekt, majd dinnyeevés két lipcsei stoppossal Zólyom határában, és végül csillagos ég alatt alvás a besztercebányai baptista imaház udvarán egy trambulinon, a fiatal és szuperrendes lelkész jóvoltából”.

A részletesebb bejegyzések egyelőre a román-magyar határ környékén történteket írják le: “A Királyhágón túl, meg az E60-as viszontagságain is túl ott várt ránk a Sebes-Körös partján egy gyönyörű, vidám bicajos-família, Wagner András, Andi és a gyerekeik: Áron, Lilla, Judit, mind-mind biciklin (Judit még az apáén), illetve néhány barátjuk, akiknek valamiért rokonszenves volt a biciklis posta ötlete. Így, együtt tekertünk el a Moszkva Kertbe, ahol sörök, limonádék meg egy kis tangó mellett beszéltünk vagy figyeltünk vagy csak ültünk magunkba csendesülve, miközben olyanokat gondolhattunk, hogy hát, mostmár nincs mese, valami elindult, elindultunk, meg olyanokat, hogy micsoda egy felemelő fogadtatás ez!” Később sem panaszkodnak arra, hogy nincs, aki segítsen: “Az út pedig a magyar oldalon alattomos módon, szabad szemmel alig észrevehetően folyton emelkedett, úgyhogy a tervezett tekerési ritmus rövid úton egy visszafogott vasárnap délutáni kocogás szintjére csökkent. S minthogy a tekerésben magában az adott körülmények között csekélyke örömünket lelhettük, nem esett nehezünkre többször is úgy dönteni, hogy éppen ideje van a pihenésnek. Ilyenkor megálltunk egy-egy termését serényen kínálgató napraforgótábla mellett, s a frissen szakajsztott magvak ízlelgetése közben merengtünk egy sort ezen újszerű,látszólagos monotóniával párosuló időérzékelés örömteli és megnyugtató volta felett.

Tévelyegtünk is egy keveset aznap, de korántsem ok nélkül, mint az igen hamar kiderült. Átmentünk valami vasúti síneken, pedig nem kellett volna, s mikor jöttünk visszafele, útbaigazítás végett egy Family frost-szerű, parkoló autó volánjánál ülő sráchoz, Mátéhoz fordultunk, aki, miután készségesen megmutogatta autós térképén a Bagamérba vezető legrövidebb útvonalat, még egy-egy fagylalttal is megkínált, a saját szállítmányából. Citromos volt, és a napnak abban az órájában igen-igen ízlett nekünk. Arra gondoltunk, hogy ezek az útmenti találkozások, efféle keresetlen ajándékokban való véletlenszerű részesedések, szóval hogy ezekért, többek között, megéri.”

Olvasd el a teljes bejegyzéseket a Gilles the Postman blogon!

Helsinki, Velence és még sok más város: ide már biztosan eljut a nemzetközi biciklisfutár

Alakul lassan a nemzetközi biciklisfutár-szolgálat útvonala: Visky Zsolt, avagy Gilles the Postman legutóbbi blogbejegyzésében közzétette azokat a városokat, ahová már érkezett megrendelés.

A pontos útvonal még nem készült el, viszont Zsolt egészen biztosan elkerekezik már Pestre, Pozsonyba, Bécsbe, Prágába, Berlinbe, Londonba, Helsinkibe, Velencébe, Párizsba, Szkopjéba, Rómába, és néhány más városkába Magyarországon, Szlovákiában, Németországban, Svájcban, Belgiumban, Hollandiában, Észtországban, Norvégiában, Lengyelországban és Spanyolországban.

A projekthez még lehet csatlakozni, akár a már érintett országokba, akár máshová küldenénk kis csomagot. “Legyen ez egy ilyen barátságos bátorítás a beszállásra mindenkinek, aki tényleg úgy érzi, hogy köze van hozzá, kapcsolódni tud a projekt mögött lévő szellemiséghez, vagy egyszerűen csak küldene valakinek valamit, képeslapot, levelet, megörülhető kis tárgyat, vagy a legutóbbi látogatáskor ottfelejtett fogkefét” – írja Zsolt a blogbejegyzésben.

Csomagokat, leveleket készenlétbe! Indul a nemzetközi biciklisfutár-szolgálat


A fotó csak illusztráció (bakpacker/ flickr.com)

A biciklisfutár-szolgálat ötlete már tavaly megszületett és nyilvánosságra került, így egy évig gondolkozhattunk azon, hogy kinek és Európán belül melyik városba szeretnék üdvözletet, csomagot vagy levelet küldeni. Most már csak pár hét áll rendelkezésünkre, mivel július 20-án, szombaton startol kétkerekűjén Visky Zsolt. A kéréseket pedig július 7-ig kell eljuttatni hozzá, mivel a célpontok határozzák meg a végső útvonalat.

„És akkor a last call: aki szerettének, barátjának, kedves ismeretlenjének képeslapot, levelet, könnyű kicsi csomagot küldene Európán belül bárhova, az július 7-ig, azaz vasárnap estig juttassa el hozzám a pontos címet (mail-en, fb-on vagy itt helyben), és lehetőleg a csomagot is (valamilyen úton-módon, de leginkább Kolozsváron). Lesz olyan, hogy útközben fogok újabb csomagot felvenni, például Pestről, ilyen esetben is fontos lenne, hogy július 7-ig meglegyen a cím, hogy az indulásig sikerüljön felrajzolni az összes pontot a térképre, összekötni őket úgy, hogy jó legyen, útvonalakat tervezni és újratervezni, kilométereket számolni és keresni szorgosan a szálláshelyeket” – szól Visky Zsolt last call felhívása.

Bővebben a biciklisfutár-szolgálat blogján.

Küldj egy csomagot Svájcba nemzetközi biciklisfutárral!

Hogyan is működhetne a gyorsfutárok, a repülőposta, a huszonnégy órás kiszállítások világában egy nemzetközi biciklisfutár-projekt? Elsőre őrültségnek tűnik, el sem tudnánk képzelni, egyáltalán miért lenne szükség erre. Pedig jövő nyárig gondolkozhatunk azon, hogy éppen milyen aprósággal lepnénk meg mondjuk Skóciában élő ismerőseinket, feltéve ha nem bánjuk, hogy talán a rákövetkező tavaszon kapják csak meg a csomagot.

R. T.

Visky Zsolt kolozsvári egyetemista saját bevallása szerint a sebességmánia és a profitorientáltság ellenében szervezné meg ezt a bicikliutat, ahol természetesen nem magán a szállításon lenne a hangsúly.

„A hagyományos csomagküldő szolgálatoknak, ahhoz, hogy életben maradjanak, nyilván tartaniuk kell a lépést a rohanó világgal, de az eléggé elcsépelt szókapcsolat által fémjelzett életstílushoz való általános emberi viszonyulás azonban többnyire kimerül a sóhajtozásban. Az itt bemutatott projekt úgy akar ennek a kritikája lenni, hogy túllép a puszta kritizáláson, és megmutatja, hogy másképpen is lehet” – írja a projekttervben. És végülis, ha a fast food ellenében megszületett a slow food mozgalom, a fast couriert – eszmei szinten – miért ne egészíthetné ki a slow courier?

Zsolt számára nem idegen a hosszútávú biciklizés: 2010-2011-ben ötezer kilométert tett meg két keréken, Berlinig és vissza – egy-egy „kis” kitérővel Prága, illetve visszafelé Koppenhága és Varsó felé. “Akkor döbbentem rá igazán, hogy mennyi mindent lehet egy szál biciklivel elérni” – mondja. A biciklisfutár-projekt ötlete is ezalatt született, amikor ismerősök mondták neki, „ha tudtuk volna, hogy odamész, küldünk volna valamit az ott élő ismerőseinknek”.

Zsolt elképzelése szerint az utazás útvonalát és időtartamát teljes egészében a megrendelések alakítanák. Háborús, veszélyes területekre éppen nem, de bárhová máshová eltekerne Európában, és nem szabná meg, hogy mikorra érjen vissza. A csomagszállítás egységesen jelképes 1 euróba kerülne, Zsolt pedig mindenképpen vállalkozna az útra, a megrendelések számától függetlenül is.

A „feladók” ebből kifolyólag elsősorban olyan személyek lennének, akik valamilyen apróságot, figyelmességet szeretnének küldeni távoli ismerőseiknek, és ehhez egy olyan „szolgáltatást” vennének igénybe, amelyet nem a sebesség, a hatékonyság vagy egyéb hagyományos szállítási jelző jellemez. Hanem elsősorban például a kaland, a szimbólumérték, de persze „nem szeretném, ha az egész csak arról szólna, hogy Zsolti kirándul egyet” – mondja. A csomaghálózat ideális esetben indulás előtt kialakulna, de persze közben is lehet csatlakozni, nem lesz olyan, hogy valakit visszautasítson, mert éppen nem esik az előzetesen eltervezett útvonalba. És abban is reménykedik, hogy senki sem akar éppen egy hűtőszekrényt küldeni Budapestről Portugáliába – viccel Zsolt.

A berlini utazás az interneten is követhető volt a Biciklit Gilles-nek című blogon. A Jean-Antoine Watteau francia festő Gilles-étől kölcsönzött név az új blogban is megjelenik, amelyen a bicikisfutár útvonalát, a csomagok „tartózkodási helyét” lehet majd követni: a Gilles, the postman egyelőre még csak a tervezetet tartalmazza, de útközben fotók, szövegek kerülnek majd fel rá. Az egész projekt tehát elsősorban performansz-jellegű, aminek a feladó, a címzett, a futár és az útbaeső szállásadók (couchsurfingesek leginkább) egyaránt szereplői lehetnek.