Think Outside The Box

Transindex rovatok


Pró és kontra | 4.7.2011

Merjünk-e kisvárosban lakni?

Kisváros: a település, amely már nem falu, de még nem város. Egyes országokban a lakosságszám, máshol az infrastruktúra határozza meg, mi számít ebbe a kategóriába. Egyes szociológusok szerint nem is objektív mutatók, hanem a társadalmi berendezkedés alapján kell meghatározni. Van, akinek minden álma egy pici településre költözni, akár „vissza a gyerekkorába”, más inkább a pörgésbe, a zsúfoltságba menekül valamely nagyvárosba.

Rácz Tímea

A kisvárosban az emberek jól ismerik egymást, bár egy öt-tíz, esetleg húszezres közösség nem lehet annyira zárt, mint egy ezer-kétezer lelkes falu. A „mindenki ismer mindenkit” nyilván nem szó szerint értendő, de a kötődések szorosabbak, mint egy nagyvárosban. A számos rokon, ismerős, szomszéd lehet áldás is – gyorsabban és könnyebben mehet például a segítségnyújtás –, de kényelmetlenség is: bárhol ismerősbe ütközhetünk, még akkor is, ha nem feltétlenül szeretnénk.

Az emberi kapcsolatok mellett a szellemi-kulturális élet is sajátos lehet egy kisvárosban: bár ennek intézményei nem feltétlenül hiányoznak teljes mértékben, jellegük „provinciális”: van egy kultúrotthon vagy egy kisebb színházépület, ahol egyszerre játszanak darabokat, hangversenyt és tartanak mindenféle megemlékezést. Van egy pici mozi, amely szakadt üléshuzataival, foltos vetítővásznával remek horrorfilm-helyszín lehetne. Van néhány iskola, ahová a gyerekek tanulni járnak, meg persze néhány szakkör is, ahová a szülők elküldik csemetéiket, mert Marika a harmadikról is oda járatja a fiát.

Van két vagy három felekezet, mindegyiknek egy temploma, amelynek „eredeti és páratlan” freskóira, festményeire vagy oltárára évente akár száz turista is kíváncsi lehet. Vannak továbbá városnapok, ahol mindig ugyanaz a kivénhedt együttes a díszmeghívott, előttük néhány, a mainstreamnek is a legszélén elhelyezkedő énekes-táncos produkció szórakoztatja a vurstli népét, mert ugye mégsem falun élünk, nem a lakodalmas a menő.

Ez nyilván csak egy véglet (bár egy létező kisváros képe, némi túlzással), de a felsorolt jellemzők bármely kisvárosban fellelhetők, ha nem is mind együtt. A településmodell iránti ellenszenv és az ezt övező pesszimizmus számos irodalmi műben is megjelenik, gondoljunk csak Márquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájára, vagy a magyar irodalomból Móricznak Az isten háta mögött című regényére.

A. Gergely András, a kisvárosiság jelenségét kutató magyarországi szociológus úgy véli, hogy egy település elsősorban nem méretei vagy népessége alapján válik kisvárossá, hanem sajátos munkakultúrája, történelme és helyi öntudata jellemzi kisvárosként, az ezt belakó közösség pedig elszigetelt, értékrendje nem világos. A faluhoz képest – ahol ezek a jellemzők szintén érvényesek lehetnek – az a különbség, hogy egy kisvárosban elindult a polgárosodás folyamata, de el is akadt. A fiatalok nem vagy csak nagyon nehezen mozgósíthatók bármilyen közösségi tevékenységre, céljak úgy általában homályosak, nem tudják, mit akarnak kezdeni magukkal.

Ha a társadalomtudósok szerint a kisvárosi életnek ilyen kevéssé jótékony hatásai vannak a közösségre, miért vágyik mégis sok ember messzire a nagyvárosi forgatagtól? Személyes preferencia a csend és a kisebb autósforgalom iránt, vagy mélyebb motivációkat kell keresni? Egyáltalán, miért jó és miért rossz valakinek a kisváros, az elméleti érveken túl?

A kisváros, ami a tiéd

Nagy Anna

Átlag médiával leérettségizel egy átlag székely kisvárosban. Ezzel a lendülettel indulsz is, beadod a doszárt legalább két egyetemre. Biztos, ami biztos. Amíg várod a felvételi eredményeket, beköltözöl három osztálytársaddal a monostori kintlakásba. Október elsején térképpel a kezedben zötykölődsz a huszonötösön, mert még nem igazán tudod, melyik a Memo megálló. Mindenhová egy órával előbb indulsz. Biztos, ami biztos. Első sör a Bulgakovban. Aztán három-négy évig még sok sör az összes kolozsvári magyar kocsmában. És nagyjából csak ott. És messziről kiszúrod az önkiszolgáló üzleteket, mert nem mindig jut eszedbe, hogy mondják románul: papírzsebkendő.

A kasszánál egy ismerőssel találkozol. Látásból ismered otthonról. Talán ugyanaz volt az óvónénitek, vagy egy iskolába jártatok. Mert csak egy van. Na jó, három. A Facebookról nyilván tudod, hogy ki a barátnője, melyik otthoni kisvendéglőben tartotta a kicsengetési ebédjét, és hol nyaralt tavaly nyáron. Most a jé, te is itt vagy! mosollyal üdvözlitek egymást, majd következik a két kötelező kérdés: Milyen egyetemen vagy? Hol laksz? Az üzletajtóban még egy ismerős, akinek otthon nem szoktál köszönni. Két kérdés, mosoly. A buszon megint egy. Este, a Krajcárban két exbarátnőd egy asztalnál. Kér kérdés, egy sör. Hát, ezt nem gondoltam volna, ez a Kolozsvár egy hatalmas falu…

De akkor mi az a kisváros? Ahol mindenkit ismersz, csak nem mindenkinek köszönsz? Ahol a városnapokon szintipop ritmusokra eszel miccset mustárral, pedig a zene sem tetszik, a miccset sem szereted. Ahol húszezer ember él, tízezer autó parkol a járdákon és a játszótereken. Ahol a mozi évek óta diszkóként üzemel. Ahol iskolakezdésre minden gyerek a központi nagyáruházból választhat magának trendi kínai konfekciófarmer-szerkót.

De ebben a kisvárosban már óvodába egyedül mehet a gyerek. Nem utazik nyolc megállót a tízemeletesig, és ha este felnéz az égre, nem trolikábeleket lát. Nem a teherforgalom és a mentőautók ritmusára alszik el. És nemcsak osztálykiránduláson lát erdőt.

Ráadásul olyan kisváros is van, ahol a színház évtizedek óta megpróbálja kiizzadni az egyensúlyt a könnyen emészthető és nagyon alternatív, fesztiválnyertes darabok között. Sőt, olyan kisvárost is ismerek, ahol a múzeum nem egy poros népviselet-gyűjteményt jelent, hanem élő kultúrát, színvonalas kiállításokat, emberközeli programokat, gyereknapi eseményeket. Vagy olyat, ahol sikeresen működik a szociális programok hálózata. Foglalkoztató központ teszi élhetőbbé a szellemi sérültek mindennapjait, és itt van az ország egyik legsikeresebb öregotthona. Van ifjúsági szervezet, aki szervez is. Például ifi-napokat, évek óta. Nemcsak iskolásokat, de szinte az egész várost megmozgató rendezvényt, minőségi koncertekkel, kulturális programokkal és egy csipetnyi jótékonysági akcióval.

És hát valahogy mindig kerül egy-két harminc alatti, aki megjárja magát a világban Indiától Angliáig. Vendégmunkás, erazmista vagy turista, aki végül hazahoz néhány jó ötletet, és egy kis újdonság-szagot, hogy előbbre mozduljunk, és jobban érezzük magunkat itthon.

Mert a legtöbb kisvárosnak a legnagyobb előnye talán az, hogy a tied. Lassan változik, ezért az állandóság biztonságába térsz haza. Abba a térbe, amibe beleszülettél, ahol könnyen tájékozódsz.

A nagyvárosi pörgés termékeny hatása

Zsigmond Adél

Vacilláltam kicsit, hogy erre az oldalra kell-e kerülnöm, hiszen az én életemben a kisvárosnak és a nagyobbnak is fontos szerepe van (és lesz), eddig viszont úgy tűnik, a mérleg nyelve határozottan a nagyváros felé billen. Életem első tizennyolc évét egy kisvárosban töltöttem, különösebb (tudatosult) hiányérzet nélkül. Aztán nekem is, mint sokan másoknak, jött az egyetem és Kolozsvár, és ezzel együtt utólagosan is meg tudtam magyarázni magamnak, hogy addig mi hiányzott az életemből.

Azt hiszem, a kisváros egyik legnagyobb átka, hogy nem hagy teret az egyediségnek. Aki nem illeszkedik a helyileg kialakított mainstream masszába, a fősodorba („fura” ruhákat hord, „fura” dolgokat olvas, „fura” zenét hallgat, s ennek következtében „fura” módon gondolkodik), az soha nem lesz igazán része a közösségnek. A „furaság” érzete belőlem akkor tűnt el végleg (pontosabban fogalmazva akkor minősült át pozitívvá), amikor Kolozsvárra költöztem. A fontos, igazán szoros barátságaimat, habitusomhoz passzoló kapcsolataimat szinte kivétel nélkül itt kötöttem, nagyon kevesen maradtak az otthoniak közül, akikkel így vagy úgy, de néha elbeszélgetünk.

Épp ezért, a magam példájából kiindulva nem hiszek abban, hogy egy kisvárosban általában szólva szorosabbak a kötelékek. Azt lehet gondolni, hogy mindenki ismer mindenkit, de valójában ez csak egy felszínes tudás egymásról, amit innen-onnan felszedett sztorikból, pletykákból rak össze magának az ember a másikról. Félreértés ne essék, ezzel egy percig sem állítom azt, hogy kisvárosban nincsenek valódi, szoros viszonyok. Nekem viszont máshol lettek. És akkor itt jön be a képbe a habitus kérdése, ami az egyéni igényekkel párosulva meghatározza, hogy ki érzi jobban magát kisvárosban, és kihez passzol inkább a nagyvárosi életforma.

Rám termékeny hatással van a nagyváros pörgő, állandóan változó atmoszférája. A folyamatos versenyhelyzet motivál és megedz, az állandó kihívások (amelyeket szintén itt találtam meg) nem hagynak eltunyulni. Egyetem után otthon is kínálkozott volna munkalehetőség, mégsem költöztem haza. Számomra ugyanis a kisváros nem kínál fejlődési lehetőséget. Ahol évek óta jól-rosszul berögzült módon folynak a dolgok, azt nehéz egy-két hazatérő lelkes fiatalnak megváltoztatni. És épp a nyitottság hiánya miatt nehéz. Azt tapasztalom ugyanis, hogy aki egy helyen éli le az egész életét, az sokkal kevésbé toleránsabb más életstílusok iránt. A sajátja válik az egyetlen üdvös életformává. Abban hiszek, hogy semmiképpen nem egy helyen kell az embernek leélnie az életét. Csatangolni kell kicsit, aztán útközben amúgyis rájön az ember, hogy mire vágyik leginkább.

A munkalehetőségek nagyobb száma, az állandó próbatételekkel járó versenyhelyzet, az intellektuális igényeket kielégítő minőségi színház, mozi, a kulturális sokszínűség és nyitottság engem mindenképp arra ösztönöz, hogy a nagyváros mellett tegyem le a voksomat. Hazamenni azért jó mégis, mert otthon minden alkalommal a változatlanság nyugalma fogad. Ha viszont otthon élnék, nagy valószínűséggel megfulladnék ebben az állandóságban. Álmodozom azért arról, hogy egyszer majd egy olyan helyre költözöm, ahol magam termelem meg a szükséges zöldséget, gyümölcsöt, tehenet fejek, sajtot, vajat készítek, és tyúkokat nevelek. Addig viszont kiélvezem a lehetőséget, hogy akár hajnali kettőkor is leugorhatok kínai kajáért, ha ahhoz van kedvem.

Te élnél kisvárosban?

View Results

Loading ... Loading ...
Címkék: , , , , , ,

28 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: P.L.
    Közzétéve: 4.7.2011, 5:10 pm

    Örvendetes, hogy mindkét fiatal látja a kisváros előnyeit és nem torzította el őket a nagyvárosi életstílus. Ismerőseim körében jól megfigyelhető volt a trend, miszerint egyetem elvégzése után 3-4 évvel hazatértek. Idő kell amíg az ember rájön , hogy fenntarthatatlan a nagy pörgés egy jó fizetés nélkül:). Éppen most olvasok erről, hogy létezik egy világfalu jelenség, miszerint minden ember, úgy rendezi be az életét, mintha egy 150 fős faluban élne.

  2. A hozzászólás szerzője: orsi
    Közzétéve: 4.7.2011, 9:35 pm

    Lanyok, kivancsi leszek a velemenyetekre, mikor lesz 2-3 gyereketek. Ha lesz… En is imadom Kolozsvart, sot Pestet is, es az erettsegi utan epp 8 evig kovalyogtam a nagyvilagban, elveztem a nagyvarosokat es halat adok az Istennek h lehetosegem volt rengeteget utazni, egy csomo mindent kiprobalni. Mert most nem kivanom. Igy jelen pillanatban nem egy frusztralt emberke uldogel egy kisvarosban, hanem egy kiegyensulyozott csaladanya, aki ha eppen ugy van kedve beul az autojaba es elmegy Kolozsvarra szinhazba. A messzi kisvarosbol… Mert azert nem volt olyan rossz felnoni a kisvarosban, es lehet h a ti gyerekeiteknek sem lesz az.

  3. A hozzászólás szerzője: Zsuzsa
    Közzétéve: 5.7.2011, 12:42 am

    Minden város kisváros – rajtad, rajtunk múlik, hogy milyen. Nagy Anna nem a saját karrier felől világítja meg a kérdést, hanem onnan, hogy mit tudunk együtt. És most erről van szó. (Ha nem hiszed, nézd meg Budapestet: minden jó hely lassan bezár, és lassan csak a harangszóra vánszorog el néhány ember a kijelölt tapstérre.)

  4. A hozzászólás szerzője: Istvan
    Közzétéve: 5.7.2011, 9:15 am

    Erdekes a cikk, en is kisvarosban nottem fel, es meg kell mondjam, nagyon jo hely volt felnoni, meg akkor is, ha utana, mikor elkerulem Marosvasarhelyre, lattam, mennyivel tobb lehetoseg van mindenre. Epp ezert minden tiszteletem azoke, akik belekostoltak a nagyvarosi eletbe, tetszett nekik, aztan visszamentek a kisvarosba, hogy a gyerekuk is nyugodt(abb) korulmenyek kozott nojon fel. Mert ugy-e, milyen egyszeru nekem azt mondani, hogy Kovaszna nagyon jo hely felnoni, de ahhoz a szuloknek viszont ott kell elni. Tehat igen, nagyvarosban jo elni, de kisvarosban felnoni meg jobb, en azt mondom.

  5. A hozzászólás szerzője: bajszos nő
    Közzétéve: 5.7.2011, 10:11 am

    Hm, érdekesnek találom a szavazás eredményét, főleg miután elolvastam a szociológusok negatív véleményeit :) Én is kisvárosban nőttem fel, és semmi pénzért nem költöznék vissza. Nem is volt túl jó felnőni ott, úgy érzem, életem első 15 évében elég sok mindenből kimaradtam emiatt. Biztosan én is hibás voltam, nem barátkoztam, bandáztam eléggé, de valahogy nem is volt olyan tevékenységekre lehetőség, amihez kedvem is lett volna.

    Na de a mindenféle lehetőségeken túl, engem irritál az, amit az érvelők pozitívumként neveznek meg: a változatlanság nyugalma. Unalmasnak találom, nem megnyugtatónak. És az is zavar, hogy nem tudok végigmenni az utcán anélkül, hogy ismerőssel találkoznék. Alkati kérdés, az én alkatomhoz inkább a nagyváros passzol, bár az első egy évben rettenetesen szenvedtem tőle, lelkileg és fizikailag egyaránt.

  6. A hozzászólás szerzője: Zsuzsa
    Közzétéve: 5.7.2011, 10:33 am

    A gyerekeknek éppen annyira van szükségük az inspiráló közegre, mint a nyugalomra. Ha egy gyerek úgy nő fel, hogy még csak nem is hallott olyan foglalkozásról, amihez tehetsége, hajlama van, lehet, hogy egy életre depressziós munkavállalóvá válik. Az inspiráló közeg viszont nem nagy- vagy kisvárosfüggő, hanem azon múlik, mennyire bátrak, figyelmesek, nagyvonalúak stb. az emberek. Pl. a legprogresszivebb országnak jelenleg Izland tűnik: a legjobb médiatörvény, plusz ahogyan a részvételi demokráciát komolyan veszik.

  7. A hozzászólás szerzője: boszor
    Közzétéve: 5.7.2011, 12:24 pm

    Családdal, gyerekekkel nekem is a kisváros tűnik élhetőbbnek. És olyan embereknek is, akiknek az az öröm, ha láthatóan változtatni tudnak a közösségük életén. Nagyvárosban kismillió dolgot csinálhatsz, de csepp vagy a tengerben. Kisvárosban akár egyetlen általad elindított kezdeményezés is számít.
    És mindezt úgy, hogy közel tíz évvel ezelőtt sikítva menekültem egy kisvárosból, és még négy-öt évvel ezelőtt is sikítva menekültem volna, ha valaki azt mondja, költözzek vissza. Ma már nem menekülnék, csak megnézném jól, hová, kivel, miért.

  8. A hozzászólás szerzője: griffmadar
    Közzétéve: 5.7.2011, 1:35 pm

    Én is örülök, hogy kisvárosban nőttem fel: nemcsak “természetközelben”, hanem a ma is meglévő barátaim többségével is itt ismerkedtem meg, ezenkívül úgy érzem a helyi gimiben olyan minőségű oktatást kaptam, amellyel Kolozsvárra “felkerülve” sem kellett szégyenkeznem. Persze nagyon jól jött az egyetemi évek alatt tapasztalt többféle lehetőség, színesebb kulturális élet. Ennek valóban csak töredékét lehet megtalálni még azokban a kisvárosokban is, ahol vannak törekvések arra is, hogy igényesebb szórakozást nyújtsanak annál, mint miccs mellett mulatóst hallgatni. Nem tudom, mi lesz a jövőben, de most azokat is megértem, akik az egyetem elvégzése után azonnal hazamennek, és azokat is akik még szerencsét próbálnak a nagyvilágban. Mndenesetre nagyon jó a téma, köszi, hogy felvetettétek!

  9. A hozzászólás szerzője: BeGeI
    Közzétéve: 5.7.2011, 6:12 pm

    Én ezt a Zsigmond Adélt én nem tudom ki ez, de nem ismerem. Nem tudok egyetérteni a gombolkodásmóggyával, mer szerintem az ember ragaszkoggyon a gyökerekhez. Azok meg kisvárosban vannak a legtöbben. És kész. :))

  10. A hozzászólás szerzője: Zsuzsa
    Közzétéve: 7.7.2011, 12:12 am

    Tisztelt BeGeI, kedves István, Adél érvelése persze nagyvilági meg minden, csak tökéletes példája az utóbbi húsz év individualizmusa csődjének. Mert a kérdés, ahogy Béres Laci Gyergyószentmiklóson szokta mondani: kultúra teremtő vagy-e, vagy kultúra fogyasztó. Ha ez utóbbi – és persze van jó sok pénzed is, lakásod is meg minden egyéb – akkor irány a city, de ha mégsem, és van is valami a fejedben, meg nem is sajnálod le az embereket, akkor egész fantasztikus dolgokat – nem bámulsz, hanem teszel. És esetleg éjjel kettőkor nem valami gyorsétkezde-terméket dobsz be, hanem barátaiddal megosztod a frissen sütött házikenyeret.

  11. A hozzászólás szerzője: Adél
    Közzétéve: 7.7.2011, 10:38 am

    Kedves Zsuzsa! BeGeI csupán barátilag humorizál a fenti hozzászólásban, amely most felkerült ide is, és amely valószínűleg csak számunkra érthető és számunkra vicces. Tisztában vagyok az érvelés individualizmusával, vannak annak előzményei, hogy most épp itt tartok. Mondjuk mert most épp nem szeretnék local heroe, de mártír sem lenni. Lehet, hogy nem volt egyértelmű, de érvényesnek tartom az Anna érvelését, illetve azokét, akik a kisvárosi életformát választják. Számomra a kettő egyáltalán nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Ugyanúgy szeretem a kínai, indiai stb. konyhát, mint a házi kenyeret házi kolbásszal és zöld hagymával, és nem kizárt, hogy egyszer majd egy eldugott kisvárosba költözöm. Újra.

  12. A hozzászólás szerzője: BeGeI
    Közzétéve: 7.7.2011, 1:20 pm

    Kedves (és tisztelt) Zsuzsa, ahogy Adél éleslátóan megállapította, valóban csak humorizáltam. Fogott a figura, ahogy éppen Gyergyószíntmiklós táján mondanák (egy percig ne vegyétek komolyan az ilyesmit).

    De ha már komolyra fordítottuk a szót, hozzászólok a témához is. Ami Adél véleményét illeti, az individiualizmusra tényleg példa lehet – na de hát a csődre… Miért? Különben azt hiszem, alkat, szerencse és egyéni beállítottság kérdése, kinek mi fekszik jobban. Én pl. csöppet sem vagyok nagyváros-mániás, de a nagyon kicsikbe se vágyom igazán. Ugyanakkor ismerek olyan city-fanatikus embert, aki egy nagyváros iránti szerelemből költözött oda (New Yorkról van szó) – és számára pl. ez a “szerelem” bőven elég a boldogsághoz.

    Saját tapasztalatom kevés van a kisvárosról (százezresnél kisebb településen nem laktam még huzamosabb ideig). A kisvárosiasságról viszont annál több (Szatmár mentalitásában olykor elég kisvárosias tud lenni). Ennyiben egyetértek azzal, hogy a kisváros az a település, amit azzá tesznek (pontosabban az, amelynek lakói nem tesznek a kisvárosiasság ellen).

    Béres Lacit elfogadom pozitív példaként különben (sőt, nagyon sok hasonló emberről, törekvésről tudok), de Gyergyószentmiklóst mint közeget már kevésbé. Sok kisvárosban megfordultam már, de őszintén szólva olyat, hogy néhány huligán épp a színházat találja alklalmas helynek egy jó kis esti bunyóra (épp egy fesztivál alatt) – csak Gyergyóban tapasztaltam. Jól elvicceltük (elviccelték az érintettek is) a dolgot akkor, de utólag átgondolva azért levontam a magam kis (individualista) következtetéseit. Nem általánosakat, nem messzemenőeket, de a magam számára érvényeseket. Például, hogy Gyergyóban nem élnék semmi szín alatt.

    Persze ettől csak még jobban tisztelem azokat, akik éppen ott tesznek komoly erőfeszítéseket arra, hogy megváltoztassák a kisváros légkörét (illetve akik éppen ott alkotnak – olykor igazán jó dolgokat).

    Gyergyóval szemben tehát van némi ellenszenv bennem (személyes tapasztalatok nyomán) – úgyhogy ez a példa nálam nem tud nagyot szólni. Ugyanakkor tudok persze egy sor kisvárosról, ahol ez sem jellemző, ráadásul tényleg sok helyen akad egy maroknyi ember, aki változtatni akar a dolgokon.
    Ugyanakkor azt kell mondanom, én magam szintén nem szívesen laknék kisvárosban (falun például igen) – talán pont azért a “se nem falu se nem város” jellegéért gondolom így, amit itt korábban, a cikkben is, említettek már páran.

    A kultúrateremtők és -fogyasztók közti merev különbségtétellel szintén vitatkoznék picit. És akkor mi a helyzet a nagyváros alternatívjaival, underground törekvéseivel (a mainstreamről nem is beszélve)? Ezek az arcok kevésbé kultúrateremtők (avagy a kultúrát tényleg kisvárosban teremtenék – a nagyokban meg csak fogyasztanák)?

    Szerintem kár ilyen merev határokat húzni (inkább arról lehet szó, hogy aki kultúrateremtő, az itt is ott is alkotni fog, aki fogyasztó, az meg fogyasztani – csak kisvárosban esetleg éhesebben tér haza).

    Nagy Anna véleményét persze messzemenően tisztelem én is (ahogy minden kis- és nagyvárosi kultúrateremtőt is). Az ízetlen tréfáért meg elnézéseteket kérem: tényleg Adélt frocliztam csupán (ez a fajta humorizálás saját kis hagyományunk).

  13. A hozzászólás szerzője: BeGeI
    Közzétéve: 7.7.2011, 1:32 pm

    Ja különben a “local heroe” téma is megér egy misét. Az is tény, hogy míg a nagyvárosban kapaszkodnod kell a létezésért is (mármint a kultúra terepén való létezésért, szóval azért, hogy számon légy tartva), addig a kisvárosban alkalmasint negyedakkora erőbefektetéssel is jó esélyed van arra, hogy utcát neveznek el rólad (sok kisváros vezető értelmiségije a helyi biológiatanárból előlépett “helytörténész” embertípusa, aki valamilyen sajátos közmegegyezés folytán a kultúrát (mint olyat) testesíti meg a lakosság szemében). Szóval a kisváros úgy alapból aligha tol a nagyobb teljesítmény felé (ezzel is kevéssé értek egyet).

    Tényleg arról lehet szó inkább, hogy a kultúrateremtő ember az itt is ott is az. Legfennebb kisvárosban megbecsültebb egy fokkal (mivel ott nem a kitudja hányadik kultúrateremtő helyét veszi át – esetleg a helyi művházat is elnevezik majd róla).

    Egyébként meg ahogy írom ezeket a dolgokat, lassan az is kérdésessé válik, van-e itt nekünk egyáltalán olyan nagyvárosunk (igazi city), aminek léte egyáltalán értelmessé tenné ezt a vitát.

  14. A hozzászólás szerzője: Zsuzsa
    Közzétéve: 7.7.2011, 8:54 pm

    Az individualizmus csődje az utóbbi húsz évben abban nyilvánult meg, hogy bár kiváló egyéni teljesítmények jönnek létre, erdélyi (mert hát most mégis itt vagyunk) intézmény nem nagyon jutott semmire: vagy mert nem akart, vagy mert nem tudott. (Nézzetek körül, mi van. Ez a THINK ahol most beszélünk például egy igen jó, szolidáris intézmény, fog is majd elérni ezt-azt, de pl Verespatakig nem ér el, ahhoz többen kellenének… Stb.) Szolidaritás nélkül szépen szétvernek mindent és mindenkit, és egyre viccesebb fogyasztókká leszünk.
    Egyébként nyilván lejött, hogy humorizál István, amiért mégis szóltam, amiatt volt, hogy felülről tette, a kisvárosok iránti előítéletekre erősített rá. Nem elég, hogy nem segítek, amennyire csak tudok ha már utaztam és tanultam, hanem még meg is bélyegzem őket (“ragaszkoggyon a gyökerekhez” – Mészöly a Filmjében leplezte le a tájszólás miatti megvetést, gondolom, emlékeztek Silió Péterre, na, mindegy, olvassátok el ha nem. A másik stigma a “local heroe” – persze, nevetséges tud lenni, de csak akkor, ha hősnek képzeli magát – de miért kellene annak képzelnie? nem lehet, hogy tényleg valamit akar tenni?)

  15. A hozzászólás szerzője: Adél
    Közzétéve: 8.7.2011, 12:50 am

    Kedves Zsuzsa. Nem szeretnék István nevében beszélni, de honnan tudod, hogy ő nem tesz meg mindent, hogy segítsen, ahol tud a megszerzett tudásával? Vagy akár én, ha már közbeszólok? Nem csak mi választjuk a helyet, ahol élni szeretnénk, a hely is választ minket. És ha valami nem volt célom a fent olvasható véleménnyel (és biztosra veszem, hogy Istvánnak sem), az a beskatulyázás és a kizárólagosság. Nem sztereotípia-e ugyanúgy a gazdag, ámde ízléssel nem rendelkező nagyvárosi kultúrafogyasztó? (Akinek pénze, lakása, autója van, és még ráadásul nagyvárosban is él, az természetesen mind hülye, aki meg kisvárosban tengődik kevés pénzből, annak valószínűleg van némi sütnivalója, tehát alapból jár a taps.)
    Ami a szolidaritást illeti, ez az én elképzelésem szerint arra is vonatkozik, hogy például nem próbálom (rejtett vagy nyílt) módon felülbírálni a másik ember személyes döntését. Mert – teszem hozzá – az mindig valaminek (a személyes életútnak) a következménye, és ennyiben valóban individualista.
    A felülről való beszédbe néha mindannyian belecsúszunk, hisz emberek volnánk. „nyilván lejött, hogy humorizál István, amiért mégis SZÓLTAM”, „gondolom, emlékeztek Silió Péterre, na, mindegy, OLVASSÁTOK EL, HA NEM”. Szelíden ugyan, de nem a tanár SZÓL-e itt a diákhoz/-nak?

  16. A hozzászólás szerzője: Zsuzsa
    Közzétéve: 8.7.2011, 10:53 am

    Talán a legelején kellett volna mondanom: Kolozsvárt kisvárosnak tartom.
    A másik: egy jó nyilvános vitához az kell, hogy úgy legyünk személyesek, hogy elvonatkoztatunk azoktól a partikularitásoktól, amit csak mi ismerünk. Nem mondom most el, hogy nem Adél személyes döntéseiről írtam, hanem az érveléséről/érvelésedről – kár, hogy ezt nem vette/d észre, és a reakció nem a megfontolt, érdemi hozzászólás, hanem a szokásos kisvárosi-kolozsvári sértett támadás lett (csupa verzállal).

  17. A hozzászólás szerzője: Adél
    Közzétéve: 8.7.2011, 12:48 pm

    Én sem mondtam el, hogy már nem Kolozsváron élek, mégcsak nem is az országban, de ez egy egészen más téma. Arról írtam, amit tapasztaltam, mert másról nem is igen tudnék, és ezt azt hiszem, eléggé ki is hangsúlyoztam. Nem szerettem volna és most sem szeretnék általánosító kijelentéseket tenni, mert nem volna igazságos. Senkivel szemben. Az érvelésem mögé olyan dolgokat olvastál bele, Zsuzsa, amik nincsenek ott. Szövegelemzést végeztél, ez rendben is van, én is ezt tettem a te hozzászólásoddal. Ugyanazokkal az eszközökkel.

  18. A hozzászólás szerzője: Adél
    Közzétéve: 8.7.2011, 12:52 pm

    Másfelől jó nyilvános vitához az is kell, hogy egyenlő vitapartnerként tekintsünk egymásra. Sértettség részemről egy percig nem volt, csupán megpróbáltam a mélyére menni a mondataidnak – ahogyan azt épp Tőled (is) tanultam.

  19. A hozzászólás szerzője: Adél
    Közzétéve: 8.7.2011, 1:10 pm

    Azt már talán le sem merem írni, hogy – többek között – épp a fenti “kisvárosi-kolozsvári” paranoia, állandó lelkifurdalás-keltés és frusztráció miatt jöttem el onnan, ahonnan. Egy időre legalábbis biztosan.

  20. A hozzászólás szerzője: BeGeI
    Közzétéve: 9.7.2011, 3:11 am

    Hoppá, most látom csak, hogy míg én éppen egy (általam nyilván mélyen megvetett és felülről kezelt) szilágysági kisvárosban időztem (ahol már évek óta van szerencsém többedmagammal hozzájárulni egy igen jó kis színjátszómozgalom fejlődéséhez) – addig itt a vita az eddigieknél is komolyabbra fordult (mert hiszen minden fokozható). Ironikus…

    Ó jaj – mondom magamban, itt Erdélyben (merthát most valóban itt vagyunk), megint csak mondvacsinált ürügyek mentén vitatkozunk. Hogy történjen valami. Kisváros néha ez az egész. Ha nem vón’ az, nem ismertünk volna egymásra mi sem néhány nicknévből, és nem kezdtük volna keresztnéven szólítgatni egymást (mégha – úgy látom – vissza is magázódtunk közben)…

    Persze volna ennek egy jó oldala is (mikor iszunk meg egy sört mi hozzászólók együtt?), de inkább egy ál-nagyvárosias közbeszédben kötögetünk bele egymásba (akkor is ha a másik csak viccölni akart) egy mondvacsinált téma ürügyén (de nem kapcsán).

    De egy kérdésem még mindig marad (megválaszolatlanul): Mi a probléma? Komolyan kérdezem, mert nem értem. Ilyesmikben felvállaltan egyszerű paraszti (vagy stílszerűen: kisvárosi) logikával gondolkodom, és ehhez mérten csak egy téma margóján vagyok képes (és hajlandó) vitatkozni. És itt most sajnos csupa nagyvárosi izgágaságot látok (erőlködést, hogy vitázzunk már valamin), miközben csak ketten vannak itt akik tudják miről is beszélnek, akik úgy szólván ugyanazt írják itt, amit élnek (lám, Kertész-órákon figyeltem), mégpedig: Nagy Anna és Zsigmond Adél (én nem tudom, ki ez, de nem ismerem) :-)))

    Ettől van mindkettejük véleményének (pontosabban tapasztalatainak!) komoly hitele – és ettől lenne (hogy csak amagam nevében beszéljek: ) az enyémnek sokkal kevesebb – ha mániákusan erőltetném.

    Ami ezen túl van, az többnyire két (Szatmáron, Kolozsváron, itt-ott (is) szocializálódott) marosvásárhelyi kvázi külső véleménye csupán (hogy be szép is Gyergyóba… Szép na. Isten neki.)…

    Az individualizmus csődjét is elismerem. Az elmúlt húsz évbe’ plánehogy. De bocsi, az elmúlt húsz évben egy dologgal voltam elfoglalva, mégpedig: többnyire gyerek voltam. Ez egy másik generáció problémája. Mutogassatok egymásra.

    Azt pedig még mindig nem értem (tehát továbbra is kérdezem): Zsigmond Adél erre a csődre miért vón’ (jó) példa? Úgy tudom, neki sem volt nagyon más programja az elmúlt évtizedekben, mint nekem…

    A többivel kapcsolatban még néhány megjegyzés:

    Ez a THINK most tényleg jó helynek tűnik. De csak akkor lehet az, ha egymás véleményét tiszteletben tartva (!) polemizálunk. Valami ilyesmi a demokrácia is, nemde? Ha viszont szolidaritás alatt föltétlen egyöntetűséget (azonos véleményt) értünk, már régen rossz…

    És az is régen rossz, ha az eltérő véleményekre (vagy – horribile dictu – a hülye viccekre is akár) olyan görcsös frusztrációval reagálunk, aminek következtében lassan az elmúlt húsz év minden ballépésének megtestesítőjévé avatjuk a (kissé másként gondolkodó) vitapartnert. Kell ez?

    Verespatakot (mint példát) pláne nem értem. Nem vonunk le egy kissé túl messzemenő következtetéseket? Mindegy, mellesleg Verespatak ügyben bármikor szívesen. Számíthattok rám (is), akkor is ha nem elég…

    Felülről humorizálni nem állt szándékomban. Csupán egy hülye vicc volt, aminek talán nem itt volt a helye – de azt azért talán ismerjük már el, hogy a viccnek (minden viccnek) sajátja (és alapja) az előítélet. Ez működteti ugyanis – szóval ez kvázi műfaji sajátosság. Nem kellett volna talán viccelődni, de ha már tettem (akár a nagy-, akár a kisváros rovására), nem tehettem a(z ilyen) vicceket működtető előítéletek nélkül. Még egyszer bocs.

    Mellesleg szerintem ez a mégoly csacsi vicc sem sokkal előítéletesebb, mint az (az állítólag Béres Lacitól származó) dobozolás, mely szerint alkotónak vidéken, fogyasztónak nagyvárosban a helye (avagy a kultúrát mintegy vidéken “termelik”, nagyvárosban meg csak fogyasztják – akár a túrót)… Az általánosítás szintjére emelve ez sem kevésbé előítéletes meglátás…

    Felülről beszélni amúgy tényleg nem akartam (alapom sem volna hozzá), mint ahogy rendíthetetlen alapigazságokat sem szándékoztam közvetíteni a nagy- és kisvárosok vonatkozásában (főleg, hogy utóbbihoz annyi közöm kábé mint Önnek/neked – márpedig nem szeretek nagyon sarkos véleményeket megfogalmazni olyasmiről, amiről csak fogalmaim vannak, tapasztalataim nem).

    A felülről való beszédre pedig nemcsak az én ökörködésem lehet jó példa, hanem annak a tanárnak a hozzászólása is, aki hosszú évek múltán felteszi a kérdést: “gondolom, emlékeztek Silió Péterre, na, mindegy, olvassátok el ha nem”.

    Felülről beszélni sokféleképpen lehet. Viccesen is. De van feljebb mint a (deklarált) hatalmi státus?

    A “local heroe” kapcsán nyilván én is a végletekről beszéltem (többször kiemelve a nagy számú kivételt – vagy ha előbbit tekintjük kivételnek, bánomisén: a szabályt). Ezek kapcsán szóltam azokról is, akik hősnek képzelik magukat. Hogy miért kell annak képzelniük? Tőlük tessék megkérdezni. Vagy öt névvel (esetleg telefonszámmal) kapásból szolgálhatok.

    Hogy nem lehet-e hogy tényleg tenni akar valamit? Nem lehet. Ezt a típust ugyanis nem lehet összetéveszteni a kultúrateremtőkkel, akiket te is említesz (és akik előtt magam is a legmélyebb tiszteletemet fejeztem ki). Ezt az összetéveszthetőséget (a biológiatanárból előlépett helytörténész kultúróriás és a valódi kultúrateremtő között) egy feltételezés erejéig se vessük fel szerintem – ez a valódi alkotókra nézve lenne sértő.

    Ami a cikket és a fórumot illeti, azt gondolom, addig jó (és tényleg az), amíg két véleményt ütköztet (még ha persze a sorrendet el is dönti a szerkesztő), és ehhez mérten engedi szépen (hogy azt ne mondjam: demokratikusan) ezt a két véleményt érvekkel ütközni a hozzászólásokban is. És egy ilyen (építő) vitahangulatnak nem tesz jót, ha a másik fél lelkiismeretét kezdjük terhelni (akár mindjárt az elmúlt húsz év baklövéseit róva fel neki), ha szégyenérzetet igyekszünk kelteni benne a saját döntései miatt – ahelyett, hogy a (nyilván életünkkel igazolt, tehát hiteles) véleményünket szegeznénk érvekkel neki.

    Ami engem illet, a magam Canossáját megjártam egy háromsoros baromkodásért. Bocsánat, csak egy rég nem látott baráttal akartam kicsit viccelődni (nem is gonoltam bele, hogy a szomszéd épp figyel) – és ezzel még neki is kellemetlen perceket okoztam. Ami pedig végképp nem állt szándékomban. Mindezért még egyszer (de tényleg utoljára) elnézést kérek (eztán csak káromkodni fogok, de azt csak kimoderálják).

    Ami pedig a lényeget (a témát) illeti: még egyszer mondom, semmi bajom a kisvárossal. Egy Vásárhelyen született, Szatmáron felnőtt, egyetemistaként többnyire Kolozsváron, majd újra Vásárhelyen szocializálódott emberként a véleményem sehogyse lehet igazán hiteles a kisvárosokkal kapcsolatban (annyira biztos nem mint az Annáé vagy az Adélé, akik kisvárosból származnak és/vagy ott élnek). Ha lebecsülném, az valóban a nagyvárosi ember pökhendisége lenne, ha körömszakadtig védeném, az valami illúziókergető, népszínműves (szintén nagyvárosi) romantika. Melyik a jobb?

    És míg ezeket írom, nagyon igyekszem kikerülni azt a (kör)mondatot, amiben bővebben kifejtem, miért is NEM mentem el innen (pár hónapnál hosszabb időre soha), miért is nem érdekel semmilyen nagyvárosi és kisvárosi (ál)vita, miért is van az, hogy nekem néhány ember mindig fontosabb volt az ún. “közegnél” (miközben nem vagyok olyan szűklátókörű, hogy más szempontokat – mint például az említett New York-i barátomét – meg ne értsem).
    Igyekszem hát elkerülni (miközben folyton kimondom) – mert nem szeretném, ha (akaratod ellenére) a kisvárosiak és kényszer-itthonmaradók retorikájába szorítanál. Mentegetőzni tehát nem fogok (igaz, nincs is miért).

    Az volna a jó talán, ha egy ilyen vita nem álvita lenne, hanem őszinte beszélgetés (ehhez persze nem kéne félnünk azoknak az érveitől sem, akik a nagyvárost vagy a külföldet választják – már ha elég erősek a sajátjaink).
    Nem titok, hogy az elvándorlás, sőt, a nagyváros kérdésében (is) eléggé másként gondolkodunk Adéllal – és ebben ugyanazt éljük is, mint amit írunk (kommentelünk). Ő elment, én itt vagyok, ő nagyvárosban, én kisvárosias közepesecskében élek.
    De sosem féltem őszinte empátiával, kíváncsisággal és barátsággal meghallgatni az ő szempontjait – talán mert elég erősnek (és hitelesnek) érzem a sajátjaimat is.
    És nem féltem örülni sem annak, hogy (lám) valahogy mindenki ott van, ahol most éppen jó neki. Barátaim (a régi kolozsvári társaság) ma Brünnben, Pesten, Berlinben, Kolozsváron, Vásárhelyen, Szatmáron élnek – és öröm látni, hogy megtalálták a helyüket (vagy Adél nyomán: a megtalálta őket a helyük, a közösségük, a közeg, amiben hasznosak és értékelve vannak). Individualista szempont lenne ez? Talán. De csak addig, míg be nem kapcsolódnak abba az új közösségbe, amiben talán inspiráltabbak, produktívabbak tudnak lenni, mint a hátrahagyottban.

    És ehhez halkan csak annyit fűznék még hozzá (megint csak Adél szavaiból kiindulva), hogy a hely nemcsak választhat téged, de akár ki is taszíthat, és miközben persze élnedhalnodkell, azért néha ez is szempont lehet…

    Mindenesetre egy ilyen vitában az volna jó, ha ugyanúgy nem kellene szégyellnünk az itthon maradás mellett letett voksunkat mint az elmenés melletit másoknak. Így viszont lassan csupa snassz, bármit is képviselsz. Ha kevésbé harcosan nyomod, mondjuk “lazán”, akkor értelmesebb vita lesz belőle.
    És félreértés ne essék (a tekintélyt tisztelve is mondom): ezt a libertinus lazaságot – többek közt – épp tőled tanultam. Tisztellek is érte, őszintén (merthogy letegeződtünk, de magázhatlak is, ha úgy tetszik). És épp ezért nem értem azt a merevséget, amit most tanúsítasz. Talán személyesen érint a téma, talán az elmúlt húsz évben történt valami (míg gyerek voltam :-) ), hiszen folyton ezt emlegeted (mintegy Adélnak, esetleg nekem felróva a dolgot), nem tudom. Ha megbántottalak, tényleg sajnálom.

    Én mindenesetre ezt a lazaságot és szabadgondolkodást köszönöm. Akkor is, ha most autoriterebb hangot ütsz meg (nem tudom, miért). És gondolom, (újra)olvasva a soraimat, Te, aki a provincializmus átkairól annyit beszéltél (jogosan), nyilván azt is megérted majd, hogy a (valóban ízetlen) tréfába bújtatott kritikám sem a kisvárosnak szólt elsőrendűen, hanem a kisvárosiasságnak, a provincializmusnak, szóval mindannak, ami a kisvárost kisvárossá teszi. Akkor is ha nagy.

  21. A hozzászólás szerzője: László Zsuzsa
    Közzétéve: 9.7.2011, 9:05 pm

    Persze hogy jó kisvárosban lakni és gyermekeket nevelni, de tökéletesen érthető a fiatalok nagyvárosi életmódhoz való viszonyulásuk is. Szerintem is, ha már fiatal az ember, akkor ki kell próbálni mindent amit lehet és mindenki majd eldönti azt, hogy neki mi a jó. A lényeg úgyis azon van, hogy boldogok vagyunk-e azon a helyen ahol élünk.

  22. A hozzászólás szerzője: BeGeI
    Közzétéve: 10.7.2011, 1:31 am

    :-))

    Ez már jobb :-)

  23. A hozzászólás szerzője: BeGeI
    Közzétéve: 10.7.2011, 1:34 am

    … akkor is ha (több) kérdésre is kérdéssel válaszol. Legalább lazábban…

  24. A hozzászólás szerzője: virág
    Közzétéve: 12.7.2011, 12:53 pm

    Falun nőttem fel, kisvárosban élek, s ha Kolozsvárt nagyvárosnak tekintjük, akkor csak az egyetemi éveimet töltöttem nagyvárosban. (Kivéve persze néhány átmeneti időszakot.) A szülőfalum híres a pletykáiról, az “emberszólásáról”, mégis jól esik hazamenni. A kisváros, ahol élek, az erőfeszítések ellenére lassan mozdul előre. Itt élek és jól érzem itt magam, de vágyom (legalábbis néha) a nagyvárosba. Nem a villamosok zajára, a kipufogó gázoktól szürke égboltra, hanem ami mögötte van, ami csak itt van. Akaratlanul is skatulyázunk, ha azt gondoljuk, a kisvárosra (falura) a nyugalom, a béke, a jószagú levegő a jellemző, a nagyvárosra meg a szennyezettség, a fárasztó tömeg. És ugye nem kell (ugye nem divat?!) dicsérni a kisváros nyugalmát és békéjét, s szidni a nagyváros zaját, ha valakinek más a tapasztalata?! Éljen mindenki ott, ahol jól érzi magát, ahol dolgozni tud, ahol megbecsülik!! Emberi kvalitásunkat nem az határozza meg, hogy egy eldugott falucskában élünk vagy éppen a felhőkarcolók között.
    Eszembe jut a magyar tantárgyverseny országos szakaszán írt dolgozatom néhány sora: “…minél távolabb menni attól az udvartól, amely látta csecsemő-arcunkat, és amikor már mindent megtanultunk, ami megtanulható volt, akkor térjünk vissza oda, ahol igazán otthon lehetünk.” (Megjelent – nagyon régen – 1979-ben az Utunk egyik számában.) Hát nem az a fontos, hogy valahol otthon érezzük magunkat? S mert különbözőek vagyunk, különböző helyen érezzük otthon magunkat.

  25. A hozzászólás szerzője: virág
    Közzétéve: 12.7.2011, 2:36 pm

    Most látom, hozzászólásomból kimaradt egy fontos gondolat: bár szívesen látogatok haza a szülőfalumba, ott élni NEM tudnék. S nem azért, mert falu! A sorsom, mint már írtam, egy kisvárosba vezérelt, de nem lenne ellenemre egy olyan nagyváros sem, ahol nem bélyegzik meg az embert azért, mert magyarul beszél.

  26. A hozzászólás szerzője: virág
    Közzétéve: 14.7.2011, 10:11 am

    Kicsit későn reagálok, nem voltam internet-közelben. Talán már nem is olvassa senki, mégis leírom.
    “Budapesten lassan minden jó hely bezár” – a kisváros, ahol élek, 5-6 (vagy tán több) évvel ezelőtt bezárta az egyetlen mozit, a művelődési ház rosszabb állapotban van, mint a legtöbb környező faluban, a múzeum pedig addig működött igazán jól, amíg egy tehetséges fiatal vezette (ő nem önszántából ment külföldre dolgozni!!!). Miért van így? Talán éppen a mindenki-mindenkit-ismer okán. Csak nem bántjuk meg a régi jó cimborát, ugye?! Hogy mekkora tere, lehetősége van itt a fiataloknak a kibontakozásra, a közért való munkálkodásra (hogy ne legyünk individualisták!!!), az attól is függ, hogy mit és hogyan akar tenni az ember, illetve hogy mennyire elég, mennyire próbálja szétfeszíteni azt a kört, amelyet a néhány lépcsővel fennebb állók rajzoltak. El kell mondanom, többet tanultam az utóbbi 15-20 évben a fiataloktól, mint a saját korosztályomtól, vagy az előttem járóktól. Persze van közöttük is individualista, az egyéni érdeket a köz elé helyező ember épp elég, de a negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiben járók közt talán nincs? A csőd, amit emleget, kedves Zsuzsa, mennyire varrható azok nyakába, akik – ahogy István is írta – az utóbbi 20 évben azzal voltak elfoglalva, hogy gyerekek voltak?! Vagy annak a nyakába, aki ingyen is dolgozott? Ugye nem gondolta komolyan? Miért megy el annyi fiatal? Biztos vagyok abban, nem csak azért, mert “hitelt nem ád a fűszeres”.
    Úgy látom, régen nem a kisváros-nagyváros vitája ez. Gondoljuk csak végig Szilágyi Domokos szavait: “Van-e jogod elítélni – hisz benne s belőle is élsz – a jelent, mert kínjában kérész-éltű fogalmakat teremt?” Persze ledobhatná az ember a kinőtt ruhát, borzonghatna meztelenül “a végtelen partján, míg fölzárkózik mögé a világ.”, de mikor tanuljuk meg végre tisztelni a miénktől különböző véleményt, a döntést, amit megfontoltan hoz egy ember?!

    • A hozzászólás szerzője: BeGeI
      Közzétéve: 15.7.2011, 2:21 pm

      “Talán már nem is olvassa senki, mégis leírom.”

      Olvassuk (én legalábbis). A magam részéről egyet is értek – és csak ezért nem fűztem hozzá bővebben semmit.

      A fiatalok lehetőségeit firtató soraidnak külön örülök, mert arra rímel, amit én is pedzegettem fentebb (a hely választhat, de ki is taszíthat). És miközben én magam eddig viszonylag szerencsés voltam ebből a szempontból, körülöttem számos fiatal (tehetséges emberek, barátaim) épp ezt (a végtelen partján való álldogálást) unta meg, és szerintem el nem ítélhető módon: továbbállt.

Szólj hozzá!