Think Outside The Box

Transindex rovatok


Wélemény | 29.6.2011

Kis séta az elmúlt szerelmek múzeumában

Ionuţ Dulămiţă, a TOTB.ro szerkesztője írt nemrégiben egy cikket, Elmúlt szerelmek múzeuma címmel, és a végét nyitva hagyta. Saját múzeumi sétám ehhez kapcsolódik, mert ezt olvasva gondolkodtam el: hogy vajon szenvedélyes tárgygyűjtőként tudnék-e régi személyeknek kiállítást nyitni olyan tárgyakból, amelyek őket jellemzik? Előbányásztam tinikorom örökké viszonzatlan szerelmeit – igen, ennyi volt a nagy tragédiám, amelynek múzeumot próbálok most berendezni. Nem valami extra, kissé szappanoperás, de én csináltam saját magamnak, részben pont azáltal, hogy már akkor is élettelen dolgokkal barikádoztam körbe magam a valóság elől.

Rácz Tímea

Nehezemre esik olyan tárgyakat asszociálni az emberekhez, amelyekben én is benne lennék (mint ezt az eredeti felvetés megkövetelné). A futó, és mindig csak plátói szerelmek már eléggé távol vannak időben ahhoz, hogy önmagukban múzeumi értéket jelentsenek. A konkrét tárgyak is egy klasszikus, tipikus múzeumban kerülhetnének kiállításra, ahol csak nézni szabad, de megérinteni nem; értékesek, fűz hozzájuk valamilyen érzelmi, szinte szentimentális viszony, de mások tulajdonai, és a jelenhez sincs semmilyen közük.

Kiállításom kronologikus lenne, első tárgya első osztályos koromból származna. Büdös, olcsó radír, amely akkor szerelmi zálogként funkcionált, mert azt írta rajta: szeretlek. A mögöttem ülő, jellegzetesen cuki kissrác adta. „Azt hiszem, Zs. szerelmes belém, de ezt ne mondd el senkinek” – suttogtam izgatottan a padtársamnak, aki persze rögtön továbbsúgta az összes lánynak az osztályban, és nevetségesekké váltunk. Szerencsére gyorsan elmúlt, másodikban már másvalakit szerettem. Volt egy elektronikus Tetris-játéka, és mindig alig vártam, hogy találkozzunk, és játszhassak rajta. Nem kell megijedni, mégsem volt ez valamiféle érdekkapcsolat; a bolond szerelem minden tünetét produkáltam, bizsergéssel, gyomorideggel és egyéb közhelyekkel.

Harmadikban kezdődött egy hosszabb szerelmesedési időszak, kábé három évig tartott. J.-nek az ezüst karkötőjét állítanám ki, ez jellemzi őt a legjobban, akkor egyedül ő viselt ékszert a fiúk közül. Sokszor fantáziáltam arról a karkötőről, persze csak ártatlanul: leggyakrabban azt képzeltem el, hogy valaki a suliudvaron átöleli a derekam, majd elszalad, de még éppen észreveszem a csuklóján az ezüstös villanást.

Ez a hosszantartó szerelem is azonnal elmúlt, amint megismertem R.-t, egyik osztálytársam bátyját, két évvel lehetett idősebb. Ekkoriban kezdtem a titokzatosság iránt érdeklődni, az osztálybeli fiúkat már túl jól ismertem, nem jelentettek semmiféle újdonságot. Hozzá több tárgyat társítok, először is egy hógolyót. Naplóm legelső bejegyzésében arról áradoztam, milyen boldoggá tett, hogy egy iskolaudvari hócsatán kezébe adhattam a hógolyót. Persze ezek után már nem engem dobott meg vele, nem lett volna úriemberi gesztus. Aztán egy banális vörös rózsát, még csak nem is tőle kaptam, hanem a húgától, csak állítólag ő küldte március nyolcadikára. Simán bevettem, de később leesett, hogy az édesanyjuk tanárnő, szóval valószínűleg az általa begyűjtött csokrokból származott az a szál is.

R.-t még egy fénykép is képviselné a múzeumban, lehet túl tipikus, de ez a fotó egyben kereskedelmi cikk is volt, mert valami bizsuért cseréltem el. Meg ekkortól kezdve vettem fel azt a (z így utólag betegesnek tűnő) szokásomat, hogy aktuális szerelmeim képével aludtam a párnám alatt. Amint ismét halálosan és menthetetlenül beleszerettem valakibe, első dolgom volt egy fotót szerezni róla, hogy nyugodtan alhassak éjszakánként „vele” együtt (Facebookról vagy egyéb közösségi oldalakról nem is hallottunk akkoriban, tehát nem volt könnyű dolgom).

Átugorva néhány nagyon rövid és jelentéktelen fellángolást, tizenötéves korom terme következik, amikor B.-be szerettem bele, először úgy igazán, és már-már önkínzó módon. Bele akartam halni, amikor egyéves nyavalygás után szerelmet vallottam egy kötetnyi – vagyis egy füzetnyi – verssel spékelve. Nyálas és bugyuta versek voltak, de ez az a kiállítási tárgy, amelyben én is benne vagyok, még akkor is, ha az első kapcsolatom megszületésének pillanatában megszűnt minden kötődésem egykori gyermeteg soraimhoz.

Innentől kezdve pedig nincs már mit kiállítanom. Rá kellett döbbennem, áttekintve gyerek- és tinikorom szerelmeit, hogy tárgyakat csak azokhoz vagyok képes társítani, akik a gondolataimban léteztek úgy, ahogy. Amint megismertem valakit, eltűntek a tárgyak is, amelyekkel most múzeumot, anno pedig szentélyt rendeztem be, a valósággal teljesen párhuzamosan.

Hadd kérdezzem én is itt tovább. Hogy nézne ki egy elmúlt szerelmeket kiállító múzeum mások számára?

Az írás először a TOTB.ro-n jelent meg.

Címkék: , , , , ,

Egy hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: Akakij
    Közzétéve: 4.7.2011, 1:56 pm

    Szerelmek, no hiszen. Hatodikosan egy levél, persze parfümelve, a távolság néhány száz kilométer s egy évig érezni véltem a csókot. Aztán, no igen, az első barátnő, aki már kézzel is fogható, egy hímes tojás maradt utána, ő maga festette kézzel. Aztán rengeteg szerelem, többnyire könyvek maradtak meg azok s a címlapokra írt szavak bennük, hogy egy eljövendő regényírónak, Jean-Paulnak, stb. Egyik sem lettem, a könyvek itt vannak, Vargas Llosa, Beauvoir, Esterházy. Aztán később maradt egy kulcs, aranyozva, piros lánccal rajta. Meg rengeteg kézzel írott levél és még több könyv, frappáns ajánlásokkal, persze. Később, mikor nőtt a hajam s belevetettem magam valami kényes egzisztenciába, maradt hajkefe, hajszárító, egy zöld levelekből álló borítójú jegyzetfüzet. Nem is olyan régen egy üvegre festett akt. Maradt pipa, pipatisztító. Aztán egy kétnapos szerelem után egy lány megvárt az állomáson, ideadta a blúzát, amit akkor viselt. Ráírta, hogy… Ruha több is van, de azok a hirtelen abbamaradás miatt maradtak a szekrényben, az ágyon. Nemrég még egy kötélből font karkötő, egy öngyújtó, ami megtetszett, mert Cricket aláírása aranylott rajta Néhány retró kólásüveg. Könyvek, még könyvek, antikvár, 1905-ös, Révai-kiadásos Mikszáth, Rushdie, Lévinas, Sartre. No igen, egy tarisznya, amit egy amolyan istenisúgyakarja délutánon, mikor a Karolina-téren Cseh Tamást ad elő egy csávó, megvevődik a mindenkori neki. Aztán nálam marad. Még egy oldaltáska, ez már nem népies, amolyan stílusos, hogy elférjen benne az életem. Válaszversek, közösen írt versek. Ing, ami “pont rám talál”. Egy toll, ami kalandos úton jut el hozzám, belegravírozva egy régi versemből két sor, s ami miatt még feldereng egykori önmagam. Egy égetett J.A.-portré, hogy legyen olyan is, mert “milyen jól fog állni a lakásban, ha lesz egyszer lakásunk”. S ezek csak a tárgyak. Mennyi történet kerekedhetne. S ami most, de nem az enyém, az egy szerencsebab. S ez még csak nem is szerelem, csak valami hiány, valami olyas.

Szólj hozzá!