Think Outside The Box

Transindex rovatok


A WWF cikkei | 11.4.2011

Érintetlen terület Romániában? Még ilyen is akad…

Ha azt mondanám, hogy léteznek még ember által érintetlen erdők, ahol évmilliók óta a természet az egyetlen úr, rámfoghatnátok, hogy túl sok Tolkient olvastam, esetleg Afrikára, az Amazonas erdeire vagy egyéb történelmi vidékekre gondolhatnátok. Viszont ilyen soha nem látott vidékek a közvetlen közelünkben is találhatók. A Sinka erdei tökéletes példa erre. Ezen a tájon akkora fák nőnek, hogy a szakkönyvek szerint ilyen nincs is. De még mennyi ideig?

Csibi Magor

Múlt csütörtök hajnalban indultunk Brassó megye irányába a WWF-es kollégákkal. Jó érzés volt tudni, hogy végre azt csinálom, amit mindig is szerettem volna. Azért mentünk oda, hogy egy kicsi, de jótékony hatású projektet előkészítsünk, és emellett életemben először munkanapon és munkaügyben sétálhattam az erdőben :)

Úgy indultam Ósinka felé, hogy tudtam, nemcsak erdőt, hanem egyenesen nagyszerű erdőt fogok ott találni. Radu, akivel ott kellett megismerkednem, az egyik szakértőnk erdőügyekben, és mindannyiunk érdeklődését felturbózta azzal, hogy közölte: ez az erdő nagyon-nagyon különleges. A leírásból megtudtuk, hogy szűz erdőről van szó, de csak helyben derült ki, miért is lelkesedett Radu annyira.

A sinkai kiruccanásnak alapos oka volt, az erdőlátogatáson kívül. A lányok a szervezetből már egy évvel ezelőtt kitűnő ötlettel álltak elő. Raduval együtt kisütötték, hogy a 2%-kos adófelajánlásokból és a Fogadj örökbe egy medvét kampányból összegyűlt pénzből mentsünk meg egy olyan erdőt, amelyet normális esetben semmi sem véd, és könnyen a fakitermelők áldozatául eshetett volna. Úgy látszik, Sinkán nemcsak a megfelelő erdőt találták meg, hanem olyan hatóságokat is, akik nyitottak voltak az együttműködésre, és beleegyeztek, hogy 300 hektárnyi évszázados erdőt ne termeljenek ki. A hatóságok minden szükséges lépést megtesznek, hogy ezt a területet védetté nyilvánítsák, a WWF pedig elkötelezi magát, hogy a kampányokból összegyűlt pénzt a községnek adományozza.

Egy rövid kávészünet alatt alkalmam nyílt megismerni Radut, egy nagydarab, de ugyanolyan nagylelkű embert, tágra nyílt, játékos szemekkel, egy tipikus maros megyeit, aki már első látásra őszinte, nyitott és extrém módon optimista embernek mutatkozik. A polgármesteri hivatalnál is megálltunk egy kis ideig, elrendeztük a szükséges formaságokat, majd az erdő felé indultunk. Az erdész autójában alig fértem a bőrömbe. Volt néhány kellemes pillanat az életemben, de semmi nem hasonlít ahhoz, amikor aláírtam egy papírt, amely egy darabka erdő jövőjét biztosítja. Bár semmi érdemem nem volt ebben a projektben, örömmel töltött el életemben először látni, hogy még az a néhány 2 százalék is nagy dolgokat tehet. Először láttam megvalósulni egy programot, amelyben nem igazán hittem, mivel az a 2 százalék nagyon kevés, és még kevesebb embertől folyik be. És először gondoltam úgy, hogy sok szervezet cselekszik jót a minimális támogatás segítségével.

Útban az erdő felé a lendületem kissé alábbhagyott, amikor megláttam a fával teli teherautókat, a kitermelési helyeket és a foghíjakat az erdőben. De azt mondják, nem szabad radikálisnak lennem, kell a kitermelés is, de ésszel (bármit is jelentsen ez). Egyelőre nekem úgy tűnik, hogy a foghíjak szaporodnak, a zöld területek meg csökkennek.

Amint megérkeztünk az erdőbe, minden homlok kisimult, az arcokra mosoly ült, és csend szállt közénk. Mekkora a normalitás egy erdőben, és mi mennyire eltávolodtunk ettől – gondoltam magamban. Az erdő azonnali terápiás kezelés lehetne bárki számára, a stressz pillanatokon belül eltűnik, és egy órányi séta után teljesen elveszíted az időérzékedet, de már nem is érdekel.

Ahogy haladtunk előre a „vadonban”, egyre inkább a Tolkien által felvázolt vidékre emlékeztetett. A fák mind magasabbak voltak, a civilizáció jelei eltűntek, és az idő is mintha megállt volna. Nem létezett már más, csak az erdő sajátos csendje, csábító illatok és az érzés, hogy egyszerre nagyon nyugodt, de élettel és mozgással teli helyen vagyunk. Radu szemmel láthatóan megváltozott. Az arca kipirult, a szeme különösen csillogni kezdett, majd széles mosollyal és határtalan szenvedéllyel kezdte magyarázni, hogy még az erdészek is, akik előtt kevés titka lehet egy erdőnek, tátott szájjal és tágra nyílt szemmel csodálkoznak rá. „Halott fák, élő erdő” – magyarázta, és elmondta, hány kalória van egy rothadó fában, hogyan újul meg az erdő ezekből a kalóriákból, és hogyan bír ki mindent egy erdő – a láncfűrészen kívül.

Egyedül csak a piros jelek zavartak a fákon. Az egész erdőt ki akarták vágni, még úgy is, hogy a legfiatalabb példányok is néhány száz évesek. Így élő és életet adó szervezetté válik, évezredek óta megörvendeztet, megvéd és táplál. Az újságok által, amelyeket néhány perc alatt elolvasunk, az olcsó bútorok által, amelyeket a következő reklám és a következő, csak személyivel kiváltható hitel után le is cserélünk. Elmagyarázzák, hogy a jobbomon levő fákat kivágják, a baloldaliakat megmentettük. Radu mosolygott, azt mondta, nézzük a jó oldalát: ha mi nem lennénk, mindet kivágták volna. Én mégis elszomorodtam, mert a legkisebb rossz is túl nagy. De lehet, csak én látom mindig a pohár üres felét.

Radu lelkesen magyarázta, hogy ezeknek a fáknak a méretei még a szakkönyvekben sincsenek feltüntetve. Annyira kevés érintetlen területünk van, hogy a szakemberek hajlamosak elfelejteni: a természetnek nincsenek határai. Azt is elmondta, egyes fákat már rekordként lehetne jegyezni a méretük alapján – a saját fajukon belül –; a lányok is tűzbe jöttek, és már látták is maguk előtt a Guinness-oklevelet, mint a biztos megmentőt. Belőlem megint előbújt a pesszimista, arra gondoltam, hogy nincs az az oklevél a világon, amely egy profitéhes embert megállíthatna. De remélem, a lányoknak lesz igazuk.

A fák egyre magasabbak lettek, engem pedig furcsa érzés fogott el. Azon kezdtem gondolkodni, mennyire szeretném, hogy örökké tartson ez a nyugalom, de ugyanakkor arra is rádöbbentem, hogy nincs ott helyünk. Az ürülékekből ítélve sok állat jár arra, az erdész pedig azt mondta, ez a darabka erdő tele van vaddal. Radu elmagyarázta, hogy a növényevők szeretik az erdőt, mivel itt könnyebben megszabadulnak a nagyobb ragadozók elől. Nem láttunk sem szarvast, sem zergét, de minden lépésnél érezni lehetett a jelenlétüket. Hideg, édes vizet ittunk a földről, egy mélyedésből.

Más emberekként léptünk ki az erdőből. Én, az örök elégedetlen, nem erre a varázslatos területre gondoltam, hanem azokra az erdőkre, amelyeket nem tudunk megmenteni. De azt sem tagadhatom, hogy elégedettnek is éreztem magam, amiért a világ ezen sarka egy ideig még érintetlen marad. És hogy még jobb legyen, nagyon közelről láthattam két őzet csendesen legelni, mint akik nem tudják, hogy a világ megváltozott, és folyamatosan változik. Az ő világuk, a sinkai erdődarab ugyanolyan marad. Hogy meddig, csak rajtunk múlik.

Címkék: , , , ,

4 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: Okos-Rigo Ilona
    Közzétéve: 11.4.2011, 5:08 pm

    Jó munkát, kitartást, sok szerencsét az elkövetkező feladatok megoldásához!

  2. A hozzászólás szerzője: Todor Anna -MAria
    Közzétéve: 12.4.2011, 10:07 am

    Szerencsere vannak meg a vilagon ilyen emberek,mint CS. M.Talan ,ha a TV nezes vagy a shppingolas helyett sokan inkabb az erdot valasztanak kikapcsolodasi helykent, lenne esely ra, hogy a jovo nemzedek a termeszet szepsegeit ne csak a Discovery csatornabol ismerje, hanem ok maguk tapasztaljak meg, hogy milyen az ize a forrasviznek, milyen a reggeli harmat, a madarcsicserges hangja es a fak susogasa. Legkozelebb probaljatok ki. Megeri.

  3. A hozzászólás szerzője: Pásztohy Zoltán
    Közzétéve: 9.9.2011, 10:53 am

    Kár, hogy nem mellékelt, világosan illusztráló ill. bizonyító felvételeket. A Hargitán is lehet ilyen, nyilvántartásba kéne venni.

  4. A hozzászólás szerzője: Lányi Szabolcs
    Közzétéve: 26.10.2012, 9:15 am

    Tetszik

Szólj hozzá!