Think Outside The Box

Transindex rovatok


Urban Heroes, A Discovery cikkei | 10.11.2010

Szabó Jenő, búvár: a víz biztonságos, ha betartjuk a természet törvényeit. Bukarestben viszont bármikor megtámadhatnak…

Szabó Jenő a Kovászna megyei Sepsikőröspatakán él, házas, két gyermekkel. Ezelőtt 20 évvel a Deltában magával Jacques-Yves Cousteau-val merült, aki nekiajándékozta saját felszerelését. 1985 és 2004 között Jenő több mint 25 nemzetközi elismerésben részesült. Ezalatt búvárkodás iránt érdeklődőket edzett, miközben ő maga is igazi kincsvadász. Felejthetetlen élményt jelentett számára, amikor megtalált néhány kincset Dél-Afrika partjainál. 2009-ben Jenő belekezdett egy különleges, siketnémák számára kitalált projektbe. Pontosabban segít nekik a víz alatti kommunikációban, a hanghullámok víz alatti terjedésének kihasználásával – ezt a módszert alkalmazzák a delfinekkel való kommunikációban is.

Az interjút Camelia Moga készítette, fordította: Bakk-Dávid Tímea és Rácz Tímea

Ön sokat utazott, és számos híres búvárral dolgozott együtt. Hogy lehet, hogy mégis itthon űzi azt a mesterséget, amit szeret, és nem valahol külföldön, esetleg több pénzért?

Anyagi szempontból nyilván sokszor lett volna alkalmam több pénzért dolgozni. Viszont ez egy életfelfogás, hogy úgy mondjam. Ha belegondolunk, hogy mit csinálunk a nap 24 órájában, a legtöbb időt munkával töltjük. És ha azt dolgozzuk, amit szeretünk is, boldog életünk lesz. Én mindig arra törekedtem, hogy kedvemet leljem a munkámban, mert csak így nyújthatok igazi teljesítményt. Ha nem szeretjük, amit csinálunk, akkor csak annyi lesz meg belőle, amennyi muszáj, és nem lehet előrelépni, sikereket elérni és elégedettnek lenni.

Egyszer kísértést éreztem arra, hogy hosszabb ideig külföldön maradjak. Görögországban voltam, egy szigeten. Más országokban is legfeljebb egy évet töltöttem, és sehol sem volt olyan jó, mint itthon. Lehet, az életkortól is függ. Végülis bármikor elutazhatok, ahová csak kedvem tartja. Hadd meséljek valami érdekeset: miután otthagytam Cousteau csapatát ’94-’95-ben, részt vettem a versenyszerű merülések világbajnokságán.

A versenyek után az egyes országok csapatai találkozókat kezdtek szervezni, egyszer az Egyesült Államokban, rá egy hétre Ausztráliában – kinyitották a világtérképet, és úgy ugráltak egyik földrészről a másikra, mintha csak egy városon belül lennének. Úgymond világpolgároknak tartották magukat.

És igen, pénzügyi szempontból semmilyen terhet nem jelentett nekik az utazás. Meglepett, ahogyan ezek az emberek a találkozókat szervezték: „nézd, nekem nagyon tetszik ez a maszk, te elmész Madridba és megveszed, két hét múlva pedig találkozunk Új-Zélandon”. Megdöbbenve mondtam: bárcsak én is ilyen szabad lehetnék.

Akkoriban mi még nehezen utaztunk. Csodálatos volt számomra, ahogyan ezek az emberek bárhol a világon otthon érzik magukat. Ez ’95-’96-ban történt. Azóta eltelt 15 év, és amint már gyakorlatilag bárhova el lehet jutni, ez a szabadság veszít a varázsából, és sehol nem olyan jó, mint otthon. Jelenleg Sepsikőröspatakon élek, 10 kilométerre Szentgyörgytől. Ott sem a faluban, hanem két kilométerrel távolabb, az erdő szélén, egy patak partján. Sokkoló, amikor repülővel érkezik az ember mondjuk az Államokból, belép egy nagyobb városba, például Brassóba, majd az erdőben köt ki. Az átmenet nagyon éles. De ott, az erdőben jobban érzem magam, mint bárhol máshol.

Milyen volt az első merülés?

A víz mindig is szenvedélyem volt. A szüleim mesélték, hogy gyerekkoromban sem tudtam lefeküdni, amíg nem fürdettek meg. Amint kivettek a vízből, sírtam. Úgy látszik, kiskoromtól kezdve szeretem, és valóban biztonságban érzem magam a vízben. Amikor édesapám elvitt úszni tanulni, amíg az edzőnővel beszélt, én beleugrottam a vízbe. Az edzőnőnek kellett utánam ugrania, majd nem akart tanfolyamra felvenni, mivel úgy gondolta, hogy ha nem félek a víztől, veszélyt jelenthetek majd. Így végül apám tanított meg úszni, és soha nem féltem.

Később, úgy 14-15 évesen barlangászkodtam, és nagyon megszerettem a barlangokat. A kolozsvári speológusklubokban – eredetileg kolozsvári vagyok – minden évben rendeznek úgynevezett „speosport”-eseményeket, ahol összegyűltek a barlangászok, és még fel nem fedezett járatokat, galériákat kerestek. Adott ponton az újonnan megtalált barlangjáratok szifonokban, azaz vízzel elárasztott galériákban végződtek. Így le kellett merülnöm, hogy megnézzem, mi következik egy ilyen szifon után. Ekkor léptem kapcsolatba a kolozsvári és bukaresti Barlangkutató Intézet búváraival.

Néhány év barlangi merülés után kipróbáltam a nyílt vízit is. Egyáltalán nem találtam érdekesnek, nem láttam, hogy miért kellene nekem lemerülni egy tóba, ahol nincs amit kutatnom. A barlangászat a mai napig szenvedélyem; voltak egyebek is, például ejtőernyőzés és alpinizmus, de mindig a barlangászat és a búvárkodás állt az első helyen.

A kezdet még ’89 előttre tehető. Hogyan merültek akkor, milyen volt a felszerelés?

Elsősorban nem is volt kimondott felszerelés. Lehet tudnak arról, hogy sokan a Dunát átúszva, hegesztéshez használt oxigénpalackkal akartak kiszökni az országból. Ez viszont, mivel nyomás alatt áll, úgy működik, mint egy bomba: bármikor felrobbanhat. Úgy szereztünk felszerelést, ahogy tudtunk. Emlékszem, az első kosztümöt Csehszlovákiában gyártották, és akkoriban egy évben egyszer hagyhattuk el az országot. Vonattal utaztunk ki, a pulóver alá felvettük a neoprént és úgy jöttünk vissza. Amikor a vámosok kérdezték, hogy miért izzadunk, azt mondtuk, hogy magas lázunk van, betegek vagyunk. Úgy boldogultunk, ahogy tudtunk, de megérte, mert volt amiben merülni.

Akkoriban ez még csak szenvedély volt, később vált mesterséggé. Mikor és hogyan történt a váltás?

Én mindig lázadó voltam. Az iskolában is a „problémás” gyerekek közé tartoztam. Felgyújtottam az iskolát, sokat hiányoztam, ki is csaptak. Nehéz volt bánni velem, mert mindig a saját fejem után mentem, fütyültem a szabályokra. Ez az elv vezérelt aztán egész életemben, mert azt mondtam magamnak: csak azt csinálhatom, amit szeretek, azt pedig teljes erőmből.

Mielőtt katonának vittek volna, bejutottam a gépgyártási egyetemre. Akkor nagyon fontos volt az egyetem, mert csak két társadalmi réteg létezett: a munkás és az értelmiségi. Engem a szüleim küldtek erre a karra, nekik számított, hogy lediplomázzak. Az első év után rájöttem, hogy utálok egy irodában ülni, és otthagytam, amit nem értettek, mivel minden vizsgám megvolt. Apám azt mondta, ha ilyen könnyen otthagyom az egyetemet, akkor menjek el otthonról is, és boldoguljak egyedül. Nyilván ez nem tetszett, és elkezdtem valami olyan egyetem után keresgélni, amely nagyobb szabadságot ad, és a természethez is közelebb lehetek – ez a geológia volt. Akkoriban három hónap gyakorlat is volt, a hegyekben kellett túrázni. Így tudtam továbbra is merülni és barlangokat járni. Gyakorló geológus viszont sohasem lett belőlem.

Hogyan sikerült a búvárok nemzetközi társaságába belekerülni?

A forradalom előtt nem nagyon utazhattunk külföldre. Aztán harmad- vagy negyedéves koromban az első szesszióban felhívott egy kedves hölgy, és közölte, hogy Cousteau kapitány szeretne velem beszélni. Erre persze azt feleltem, hogy hagyja a szívatást, szesszióban vagyok. Nem tágított, ezért azt mondtam, jól van, holnap 11-kor, vizsga után otthon leszek, megadom a címet, és jöjjön oda Cousteau, ha akar. El is feledkeztem az egészről, de másnap nem sokkal azután, hogy hazaértem, megszólalt a csengő és ott állt Cousteau kapitány az egész csapatával, körülbelül húszan. (…)

Elvittem őket minden szép helyre, amit ismertem. Kezdtük a víz alatti templomokkal és befejeztük a Mehedinti hegységben található vízalatti barlanggal. Ott körülbelül két hétig maradtunk és filmeztünk. Amikor indulni készültek, megkérdezték tőlem, hogy miért nem osztom meg másokkal is ezt a szenvedélyemet, miért nem tartok tanfolyamot. Erre azt válaszoltam, hogy semmilyen képzettségem nincs, sem engedélyem erre. Továbbra is tartottam velük a kapcsolatot, hirdettem az újságokban és összegyűltek az első tanítványaim; vízilabdázók és egyetemisták. Azzal a felszereléssel kezdtem dolgozni, amim volt, kevés és nem túl jó. Sok légzéstechnikai gyakorlatot végeztünk, így ezek a tanfolyamok hónapokig tartottak, nem 2-3 napig, mint most. (…)

Ez a találkozás hogyan változtatta meg a gondolkodását?

Mondok egy példát. Gondoljanak bele, hány ember nem elégedett a munkával, amit éppen végez. Este, egy pohár bor mellett beszélgettek, az ember elmondja, hogy nyolc órát tölt a munkahelyén, és nem szereti. Rájön, megérti, hogy amit tesz, nem kielégítő, hogy az élete nincs rendben. És mégis, reggel megszólal az ébresztőóra, ő elmegy munkába, vissza a mókuskerékbe. Nincs meg benne a tartás, hogy azt mondja: ha este eldöntöttem, hogy nem folytatom így, akkor reggel nem megyek be dolgozni…

Tegyük fel, hogy reggel valóban nem megy el. Az agy már megoldásokon kezd gondolkodni. Erősnek kell lenni, hogy ha meghoztál egy döntést, vidd is végig. Amikor már megtetted ezt a lépést, és látod, hogy eredményeket hoz, egyre könnyebb lesz hirtelen változtatni vagy a belső hangra hallgatni. És egy idő után életformává válik.

Mit tanult ezektől a szabad emberektől, kik ők? Valóban azt teszik, amit szeretnek?

Nekünk győztesekre van szükségünk és mindig számít az eredmény. Mindig az első a fontos, a gyerekeinket is arra tanítjuk, hogy a legjobbak legyenek stb. Saját életemből mondok egy példát: a fekete-tengeri Callatis-expedíció. Tudni lehetett, hogy létezik ott egy antik város. Több hónapig szervezkedtek, és jött mindenféle tudós, akik annyi idő után is csak egy térképet tudtak felszínre hozni.

Kemény munka volt, sok ember dolgozott sok ideig, de eredményre nem jutottak. Ha nincs eredmény, akkor érvényesülés sincs, és mentalitásváltásra van szükség. A világ legjobbjaival kell dolgozni. Nem lesz sok pénz, csak két vagy három napra való. És azzal a pénzzel nem három hónapot dolgozom középszerű emberekkel, csak három napot a legjobbakkal. Három munkanap alatt, csúcstechnológiával, szakértőkkel és megfelelő felszereléssel sikerült megtalálni a víz alatti várost, filmeztünk, fényképeztünk, találtunk hajókat, utakat… Én már semmit sem csinálok félszívvel.

Mondhatjuk, hogy biztonságosabb és élvezetesebb cápák közt úszkálni, mint egy Bukaresthez hasonló városban lakni?

Hat évet éltem Bukarestben. Tavaly költöztem el, mikor megkezdődött az iskola a gyerekeknek. Bukarest előtt egy görög szigeten éltem, és azt hittem, a családom fog nehezebben alkalmazkodni a zsúfolt fővároshoz. De hat év alatt bebizonyosodott, hogy a család nagyon jól beilleszkedett, én voltam az, aki ahelyett, hogy megszerettem volna, nem tudtam alkalmazkodni. Borzalmas a közlekedés. Elfogadhatatlan, hogy 3-4 órát veszítesz naponta a dugóban, időt, amit a családdal vagy a barátokkal is tölthetnél.

De ott van még a hang- és légszennyezés, a szemét. A legfontosabb mégis, hogy szomorúság fog el a bukarestieket látva. Például amikor le akarsz szállni a metróról, és az embernyáj letapos, vagy meglátsz egy öregasszonyt, aki nem tud fölszállni a villamosra a tolongás miatt. Rájuk nézel, és rájössz, hogy robotok. Miközben nézed őket, rájössz arra is, hogy nem ott élsz, ahol kellene élned. Ebbe a környezetbe hoztad a családot, a gyerekeket, akik utánoznak. A gyerekeket elsősorban nem a szavak formálják, hanem az emberi viselkedés lemásolása.

Milyen kihívásokat állít elénk a mélység?

A mélység nem kihívás. Inkább menedék. Egy másik világ, nyugodtabb, csendesebb, jobb. Abban a pillanatban, amikor lemerülsz, nyugodtság fog el, relaxált leszel, nemcsak fizikailag, de lelkileg is. Akkor is, ha nem vagy egy meditatív típus, ellazult állapotba kerülsz, ami szép és kellemes.

Ráadásul minden, amivel találkozol, természetes. A cápa például, amely az ösztönei alapján tájékozódik. Ha megtámad valamit, azért támad, mert érzékeli a vért, vagy a sebesült haléhoz hasonló rángásokat. Mielőtt támad, tanulmányozza a prédát, köröz körülötte. Ha megfigyelem a cápákat, rájöhetek arra egy negyedórával azelőtt, hogy melyik fog agresszívebben viszonyulni hozzám. Tehát tökéletesen biztonságban érezhetem magam, mert előrelátható ez a dolog. Minden előrelátható. Van néhány pofonegyszerű természeti törvény, ami többmillió év alatt alakult ki. Működnek, és nem igazán van alóluk kivétel. Ha tiszteled e törvényeket, és harmóniában élsz velük, tökéletes biztonságban vagy. Ám Bukarestben erre nem számíthatsz. Soha nem tudhatod, ki akaszt el, ki támad meg…

Van olyan feltétel, ami ha nem teljesül, nem lehet lemerülni?

A legnagyobb veszély az emberi elme. Bármi történik a víz alatt – ha elszakad a felszerelés, ha kifogy a levegő, ha beakadsz valamibe –, megoldható, ha betartod a következőket: nyugodt maradsz, megállsz, lélegzel, mérlegelsz és lépsz. Nem kell ösztönből cselekedni. Ez az egyetlen kritériuma annak, hogy biztonságban légy. Ugyanakkor, természetesen, ha súlyos betegséged van, asztmás vagy vagy tüdőoperáción estél át, sérült a dobhártyád, akkor veszélyezteted az életed, ha lemerülsz. A többi esetben az egyetlen probléma a tiszta mérlegelés és a gondolkodás kontrolljának hiánya lehet a víz alatt.

Mégis, volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, az élete veszélyben forog?

Sok ilyen pillanat volt, ám az idő múlásával egyre ritkábbak. Ha valaki fiatalabb, és dolgoznak benne a hormonok, tiszta, hogy a kalandot keresi, és egy csomó olyan dolgot csinál, ami az életébe kerülhet. Rájöhet közben arra, hogy olyan veszélyben van, ami halálos is lehet, ám lehet, későn…

Híres búvárokkal merültem, mint Marx vagy Jeff, akik maguk mellé vettek, amikor még csak húszéves voltam. Nagyon fantasztikus érzés volt számomra, hogy egyenlőként kezelnek, és együtt, hárman merülhetünk. Felfedeztünk egy barlangot, amely számomra teljesen ismeretlen volt. 46 méter mélyre merültünk, nem lehetett semmit látni, és egyedül hagytak. Jelezték, hogy elmennek egy kis időre, és mindjárt visszajönnek. Elfelejtettem ellenőrizni, mennyi levegőm van még, nagyon mélyen voltunk, narkotikus állapotban, semmi esélyem sem volt arra, hogy vezető nélkül kijussak, és akkor azt éreztem: még néhány másodperc, és pszichikailag kikészülök. Feltettem a kérdést: „Mi a fenét keresek egy ismeretlen barlangban, levegő nélkül, ilyen mélységben, megfelelő felszerelés nélkül?” Érthetetlen volt. A merülés összes szabályát megszegtük, és nem értettem, mi történik. Megmenekültem, de utána arra a következtetésre jutottam, hogy függetlenül attól, ők mennyire nagy emberek és mennyire tisztelem őket, a saját biztonságom a legfontosabb, és ugyanakkor jó, ha legalább az alapelveket betartjuk. Volt még hasonló esetem. De lassan-lassan az ember okosodik, és kevesebb hibát ejt. (…)

Dolgozott egy NASA-programban is. Miről volt szó?

Földönkívüli lényekről szóló projekt volt, amit Jeff Mazouddal és Marx Thomasszal közösen csináltunk. Ők vették fel a kapcsolatot a NASA-val. Több száz vízalatti, mélyen lévő barlangról volt szó, amit lefilmeztünk és bemutattak több építésznek. Anélkül, hogy elmondták volna nekik, milyen tengerben találhatóak, vagy milyen körülmények között készültek a felvételek, az építészeket arról kérdezték, egy intelligens tervező által készített vagy természetes barlangokról van-e szó. A következtetésük az volt, hogy több mint 85 százalékuk tervezett… Több részlettel a projektről nem tudok szolgálni.

Tudna még mondani néhány olyan projektet, ami meghatározó volt, vagy nagyon a szívéhez nőtt?

Két dolog nagyon lenyűgözött. Az egyik a delfinprojekt. Több éve dolgozom delfinekkel, és az eredmények csodálatosak. Sikerült azonosítanunk azokat a hangokat, amelyeket a delfinek akkor bocsátanak ki, amikor a párjukat keresik. Az elején azt hittük, pusztán párosodási rituáléról van szó, ám rájöttünk, több ez egy hívogató hangnál. Olyan delfinről beszélek, amely a természetes környezetében él; soha nem fogadtam el az ötletet, hogy fogságban lévő állatokat tanulmányozzunk.

Egy delfinnel délelőtt 10 órakor találkoztunk, és 7-8 óra hosszat velünk volt, sikerült kommunikálnunk. Adott ponton elindultunk más példányokat is megkeresni, és csatlakozott hozzánk; ez azt jelenti, hogy fél méteres távolságban kísér téged egy delfin, és folyamatosan a szemedbe néz. Az valami fantasztikus. Hagyja, hogy simogasd, kommunikálj… Tudnivaló, hogy a delfin agykérgének mérete nagyon hasonló az emberéhez, jóval nagyobb, mint a lóé vagy a kutyáé. Csak nincs hozzáférésünk a delfinekhez, mert nem a szárazföldön élnek…

A delfinprojekt eredményeit később felhasználta a hallássérültekkel való foglalkozásokban, akiket arra tanított, hogyan kommunikáljanak a vízben keletkezett hullámok segítségével…

Egy részüket felhasználtam. Ami nagyon motiváló a hallássérültekkel való munkában, amikor látod a reakciójukat adott pillanatban, mert sikerült valamit reprodukálnod, például a kutyaugatást. Tudni kell, hogy a hallássérülteket kutyák segítik. Például ül otthon, a lakásában, és nem hallja, ha valaki csenget az ajtónál. A kutya viszont hallja, odamegy az ajtóhoz, majd vissza az emberhez és felhívja a figyelmét a zajra. Nyilvánvaló, hogy a személy és a kutya között nagyon erős kötelék épül, nemcsak barátság.

Te hallássérültként látod, hogy a kutya ugat – de az a pillanat, amikor hallod is, mit jelent az ugatás, mivel mi reprodukáljuk neked ezeket a hangokat, fantasztikus. Például amikor megmutatod nekik, mit jelent Mozart zenéje – valószínűleg Ön is tudja, hogy kimutatták Mozart zenéje ritmusának terapeutikus hatásait az emberi elmére… Egy 40 éves férfi az élmény hatására sírva fakadt a víz alatt, majd miután a felszínre értünk, megköszönte nekem az érzést. És ezt érdemes csinálni. És nem azért teszem, hogy feláldozzam magam, vagy hogy elismerjenek, hanem saját magamért, hogy jól érezzem magam. Jól érzem magam, ha másokkal dolgozhatok, a hallássérültekkel, a delfinekkel. Eközben gyakorlatilag egy nagy egoista vagyok, aki nem tesz egyebet, csak a saját boldogságát keresi. Ha majd nem lesz kedvem hallássérültekkel dolgozni, nem fogok… de ha teszek valamit, azt magamért teszem.

Egy másik projekt szintén nagyon élvezetes számomra. Ez egy gyerekprogram, ami szintén több év tapasztalatának terméke. Kaptunk pénzsegélyt az ENSZ-től és másoktól, hogy bizonyos tavakat visszaállítsunk eredeti állapotukba. Ez azt jelentette, hogy a helyszínen minden szemetet kitakarítottunk a víz alól, a fenékről; vízminőséget mértünk, és igyekeztünk találni egy módszert, amivel a biodiverzitást vissza lehetne állítani. Olyan tavakról beszélek, mint például a Szent Anna… és rájöttem, ahhoz, hogy abbamaradjon a szemetelés, előbb meg kell állítanunk az embereket, hogy ne szennyezzenek többet.

Mikor felbukkantunk a mélyből a szeméttel, letelepedtünk az emberek közé, és megpróbáltuk elmagyarázni, hogy ez az a szemét, amiről azt hitték, eltűnt, mert a vízbe dobták. És hogy nem működik a struccpolitika, miszerint amit nem látok, nem létezik. Ám ennek a módszernek nem volt eredménye. Mégis, foglalkoztatott a megoldás megtalálása, és akkor kezdtünk gyerekekkel foglalkozni. Ha megváltoztatjuk a gyerek viselkedését, felnő egy másik generáció. Másfelől a gyereknek sikerülhet felhívni az apja figyelmét arra, hogy ne mossa az autót a patakba, ne hajítsa a sörösüveget a tóba.

De nem nevelhetsz oly módon, hogy azt mondod neki: „kérlek, ezentúl légy környezettudatos”, hanem valami olyasmire kell hivatkoznod, amit szeret. Például ha szereti a kutyákat, akkor gondozni fogja őket. Hogy lehet elérni azt, hogy a gyerek megszeressen valamit? Először is meg kell ismernie. Ha nem ismeri, nincs ahogy megszeresse. Ezen logika mentén világos volt, hogy meg kell ismertetnünk a vízalatti világot a gyermekekkel. A brassói tanfelügyelőség segítségével javasoltuk néhány tanárnak, hogy bemutatnánk néhány vízalatti filmemet az osztályokban. Elmagyaráznánk, elmesélnénk, hogy láttuk a delfineket; ők meg biztosan látták a kis hableányt, Flippert, Nemot, a halacskát… és lassan, fokozatosan kérdéseket fognak feltenni. Ha kérdeznek, magyarázunk, és lassan, fokozatosan megértik majd ezt a víz alatti világot, amelybe bele fognak szeretni.

Címkék: , , , , , ,

4 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: Sarkadi Zoltán
    Közzétéve: 10.11.2010, 7:28 pm

    Gratula Jenő! Csak így tovább!! Üdv a családnak!

  2. A hozzászólás szerzője: Noémi
    Közzétéve: 10.11.2010, 11:34 pm

    Gratula….jó lenne ha az egoizmus másoknél is az emberek, és a környezet kamatoztatásában vetülne ki:).

  3. A hozzászólás szerzője: Váradi Miklós
    Közzétéve: 13.11.2010, 9:57 pm

    Ez igen , Jenő,

    semmit sem változtál és ez most bók. Emlékszel, amikor ügyvezetőt kerestél és megkérdeztem, hogy búvár legyen-e? Ha Kolozsváron jársz szívesen iszom veled egyet.

  4. A hozzászólás szerzője: Zsolt
    Közzétéve: 16.11.2010, 12:35 am

    Irigylesre melto eletmod, eletpalya, stb. Kolozsvarikent hol tudok jelenleg megtanulni buvarkodni?

Szólj hozzá!