Think Outside The Box

Transindex rovatok


Invazív fajok | 29.10.2010

Csajok a csúcson: a nők, akik leigázták Európát

Fotó: Ujvári Krisztián-Róbert

A víz alatti világ sok érdekességet rejteget, ám nem minden aranyhal, ami fénylik, de még csak nem is ezüst. Valószínűleg ugyancsak elcsodálkoztak az európai szakemberek, amikor rájöttek, hogy egy ázsiai halfaj csak nőstény egyedekkel képviselteti magát számára idegen vizekben. Hímeket sehol se találtak. Vajon mi ennek az oka? Az ezüstkárász (Carassius gibelio) nőstény populációi mára kiirthatatlan, invazív állományt alkottak Európában.

Imecs István

Az ezüstkárász a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó Kelet-Ázsiai eredetű halfaj, melynek oxigénigénye nagyon alacsony, és a hőmérséklet változásait jól tűri. Egyes források szerint az ember már a középkorban megkezdte e halfaj terjesztését, viszont az utóbbi évtizedekben gyors ütemű természetes terjeszkedésének is tanúi lehettünk.

Francia- és Németországban már a 18. században betelepítették és terjedni kezdett, valószínű ezek voltak az ősei a Duna vízrendszerében lakóknak. A korai leírások nem különböztették meg az ezüstkárászt az őshonos széles kárásztól (Carassius carassius), ezért is volt nehéz a terjeszkedését nyomon követni. Valószínű, hogy az utóbbi évtizedekben a gazdasági célokra történő masszív betelepítések csak rásegítettek e faj amúgyis megállíthatatlan gradációját.

Romániába 1912-ben került be akvarisztikai és gazdasági célokra. Akvarisztikában az aranyhalat (Carassius auratus auratus), az ezüstkárászból kitenyésztett alfajt hasznosították nagy előszeretettel, és tenyésztették ki sokfajta színváltozatát. Az ezüstkárász-állomány azóta stabilizálódott, invazívvá vált. Jelenleg Európában már csak Írország, Skócia, a Skandináv-félsziget északi és keleti része tekinthető az ezüstkárásztól mentes területnek.

Kis állóvizekbe kerülve gyorsan elszaporodik, és kiszorít minden más fajt

Oldalról lapított, magas testű hal, melynek testhossza 2-2,5-szerese a legnagyobb magasságának. Jellemzője a bognártüske (hátúszójában található merev sugár), melynek fogai viszonylag nagyok. Háta sötétzöldes színű, oldalai ezüstös csillogásúak.

Élőhelye hasonlít az őshonos széles kárászéhoz, de annál igénytelenebb, és így változatosabb élőhelyeket használ ki. A gyors folyású, hegyi patakok kivételével szinte bárhol találkozhatunk vele, kedveli a lassú folyókat, csatornákat, holtágakat, halastavakat. Természetes tavak közül azokat részesíti előnyben, amelyek még nem mocsarasodtak el.

Az őshonos széles kárász (fent) és az ezüstkárász (lent) közötti szembetűnő különbség az, hogy a széles kárász magasabb testű, oldalvonala fölött általában 7-8 pikkely számolható, míg az ezüstkárásznál 5-7. Hátúszójuk harmadik merev sugara (bognártüske) a széles kárásznál háromnegyed hosszúságban fogazott, míg az ezüstkárásznál csak félhosszúságban. A közismert pontytól (Cyprinus carpio) úgy lehet őket elkülöníteni, hogy nekik nincs bajuszszáluk, a pontynak viszont van. Fenti fotó: gofishing.co.uk, lenti fotó: Ujvári Krisztián-Róbert

Nagyon sokáig csak ikrás (nőstény) egyedekkel találkoztak a szakemberek. Ez jelentette a faj sikerességének titkát. Az ezüstkárász nőstény ivarérettségét 2-3 éves korában éri el, és szaporodásához nem feltétlenül szükséges a hímek jelenléte.

Az ikrás ezüstkárászok ivari paraziták és triploidok. Ez azt jelenti, hogy a nőstény populáció egyedei az ikrákat más (a pontyfélék családjába tartozó) fajok fészkébe csempészik be, majd az idegen hím spermája indukálja a petesejt barázdálódását, de nem egyesül vele. Viszont a petesejt második érési osztódásából származó sarki testecske az, amely nem hagyva el (amint az normálisan lenni szokott) a petesejt belsejét, egyesül a sejtmaggal. Ezt a jelenséget nevezzük spontán ginogenézisnek. A szaporodási sikerüket a kromoszómaszámuk is segíti, hisen míg minden más csontos hal génjének két allélja van, az ezüstkárásznak hat van, amelyből egy pár elegendő a létfenntartáshoz (genetikailag uniform populációk). Ráadásul tavaszól őszig képesek ikrákat érlelni, egy szezonban lerakhatnak akár 100-400 ezret is.

A kikelő utódok nem hibridek, hanem tiszta ezüstkárászok, melyek ivaréretten mindannyian nőstények lesznek. Ezt a jelenséget csak az európai ezüstkárászok esetében tapasztalták, az őshonos populációkban mindig jelen vannak a hímek is, még ha kisebb arányban is.

Szaporodásbiológiájának ez a jellemzője lehetővé teszi a faj számára, hogy akár egyetlen egyedből is kialakuljon egy új ezüstkárász generáció.

Az utóbbi évtizedekben fedeztek fel hím (azaz szakkifejezéssel élve “tejes”) ezüstkárászokat a populációkban Európa szerte. Ez valószínű annak a következménye, hogy az új élőhely meghódításához szükséges különleges szaporodási mód napjainkra feleslegessé vált, a hagyományos szaporodáshoz való visszatérés az akklimatizációs folyamat végét jelentheti.

Jelenleg kétfajta populáció van jelen vizeinkben: a triploid populáció, mely gyors terjeszkedést mutat és a diploid populáció, mely hagyományos ivaros úton szaporodik és állományaik már nem mutatnak terjeszkedő tendenciát.

Kényelmes és előnyös a faj számára, hogy csak nőstény egyedekből álljon a terjeszkedő populáció, hiszen csak az ikrák érlelésével és lerakásával kell törődniük. Mivel nincsenek hímek, lecsökken a szaporodási időszakban történő (potenciális) állománycsökkenés valószínűsége is (a ragadozók általában gyorsan „kiszúrják” a nászruhás hímeket).

Telepítésre váró ezüstkárászok. Fotó: Ujvári Krisztián-Róbert

Halgazdaságokban a ponty legnagyobb táplálékkonkurensének tekintik, viszont annyira változatos helyeken fordul elő, hogy a táplálékspektruma is jóval tágabb, mint amit mesterséges tavakban az étlapjára írhatunk. Nagyobb mértékben növényi eredetű a tápláléka (alga, hínár, törmelék), viszont a zooplanktont (pl.üvegrák) is fogyasztja és az üledékfaunát sem veti meg (pl. árvaszunyoglárvák).

Agresszív táplálkozási kompetíciót tanúsít az őshonos pontyfélékkel szemben vadvizeken, és a gazdaságilag értékes pontyot a halastavakból kiszorítja. Ez egy rituális tánccal kezdődik, majd a szószerinti támadás következik, amelyre a bognártüskéjét (hátúszójának utolsó merev sugarát) használja. Akváriumi megfigyelések során észlelték, hogy ha összezárták az ezüstkárászt a kínai razbórával (Pseudorasbora parva – egy ugyancsak távolkeletről származó invazív halfajunk), akkor nyugodtan együttéltek, nem mutattak kompetíciót, tolerálták egymás jelenlétét. Mindkét faj ugyanabból az élőhelyből származik, így számukra normális jelenség volt, hogy újra „együtt voltak”.

Víztározókban gyakran találkozunk betelepített ezüstkárásszal, mely rövid időn belül domináns fajjá válik

A horgászok szeretik az ezüstkárászt, nem olyan szemmel tekintik, mint a halászati szakemberek. Nem elhanyagolható tény az is, hogy jól elkészítve finom a húsa. Nagyon könnyen fogható és szállítható hal, és az utóbbi években jelentősen fellendült a csalihalként való használata. Az elmúlt 20 évben a világ ezüstkárász-termelése megtöbbszöröződött (2 milló tonna fölött) és mindennek 99%-a így is Kínából származik.

Olyan halgazdaságokba, ahová már telepítettek ezüstkárászt, nagyon nehéz a tervszerű gazdálkodás, mivel a takarmány nagy részét ez a halfaj fogja megenni és a nagysúlyú pontyok helyett több mázsa apró ezüstkárászra számíthat majd a tógazda. Méreteit tekintve nem nő túl nagyra, 200-300 gramm az átlagsúly, de ritkán 1-2 kg-os példányok is előbukkannak. Természetes vizekben pedig az őshonos fajokat szorítja ki táplálékkonkurencia során és így a ritka fajok védelmét nagyban megnehezíti. Az ő számlájára írható a széles kárász populációinak hanyatlása is. Igaz, a széles kárász számára az élőhelyvesztés is jelentős negatív hatás volt (napjainkban is az).
Csökkenti a genetikai diverzitást a vadvizekben, mindenhol megtalálja életfeltételeit, uralkodó fajjá válik.

A nagy tiszai ciánszennyezést követően sok halfaunisztikai kutatás született, melyek felhívták a vadvízi halgazdálkodók figyelmét az ezüstkárász robbanásszerű szaporodására: a megvizsgált biomassza 15%-a ezüstkárász volt a Tiszában. Ez egy óriási mennyiség, mivel relatív túlsúlyba került az őshonos fajokhoz képest: kiszorítja őket, növekedésüket és szaporodási sikerüket nagymértékben csökkenti.

Gyors terjeszkedése maga után vonja azt is, hogy ugyanilyen sebességgel tudja a betegségeket is továbbadni és ezáltal veszélyezteti az elszigetelt endémikus populációkat is.

A szerző a BBTE Biológia-Geológia karán a Szárazföldi és Vízi Ökológia magiszteri képzés II. éves hallgatója

Ajánlott irodalom:

Bársony, P., Viniginder, Csaba. 2007. Az ezüstkárász (Carassius auratus gibelio Bloch) és a természetes vizek halállományai közti kapcsolat. Pices Hungarici I. p: 31-36
Copp, G. H., Bianco, P. G., Bogutskaya, N. G., Erős, T., Falka, I., Ferreira, M. T., Fox, M. G., Freyhof, J., Gozlan, R. E., Grabowska, J., Kováč, V., Moreno-Amich, R., Naseka, A. M., Peňá, M., Povž, M., Przybylski, M., Robillard, M., Russell, I. C., Stakenas, S., Šumer, S., Vila-Gispert, A., Wiesner, C. 2005. To be, or not to be, a non-native freshwater fish? J. Appl. Ichthyol. 21: 242-262
Crăciun, N.2004. Impactul ecologic al speciilor invazive de peşti asupra speciilor şi asociaţiilor inchtiocenotice din ecosistemele acvatice dulcicole ale Romanâniei. Studia Univ. Vasile Goldiş, 14: 113-117
Pintér, K.2002. Magyarország halai. Akadémiai Kiadó, Budapest

Címkék: , , ,

7 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: Gáz
    Közzétéve: 30.10.2010, 4:53 pm

    Nem feltétlenül szorítja ki a többi halat, Jól megél mellette a vörösszárnyú keszeg, a compó, a naphal, de a ponty is.

  2. A hozzászólás szerzője: Marton Attila
    Közzétéve: 30.10.2010, 8:25 pm

    Első sorban gratulálni szeretnék a Szerzőnek! Újabb érdekes cikk, ugyanaz a megszokott olvasmányos stílus, leleményes cím, rengeteg érdekes információ megfelelő áthajlásokkal tálalva. Érdekelne, hogy van-e valamilyen tényező, ami hatására a hal visszatér a szexuális szaporodáshoz? Honnan “tudják” ezek az amazonok, hogy vége a hódításnak és ideje visszatérni a genetikai változatosságot kínáló szaporodási formához? Másik kérdésem: telepítésre váró ezüstkárászok? Vannak ezüstkárász-betelepítést támogató programok? Gondolom gazdasági okok miatt vannak, de nem értem a célját, ha egyszer a ponty kifizetődőbb… Vaaaagy jobban kijönnek a halastavak tulajdonosai, ha a halászok sok kis kárásszal bajlódnak, mintsem kihalásszák a kevesebb, de méretben nagyobb halakat?

  3. A hozzászólás szerzője: Imecs Istvan
    Közzétéve: 1.11.2010, 10:26 pm

    @Gáz: sajnos azt kell mondanom, hogy minden esetben kiszorítja az őshonos fajokat. Az az állapot, amit Ön észlelt, az valószínű egy pillanatnyi kép: ha ismernénk az adott víztest faji összetételét és a fajok dominancia sorrendjét mielőtt (!) az ezüstkárászt betelepítették és megvizsgáljuk ugyanazt a víztestet mondjuk 10 év után, valószínű azt találjuk, hogy az ezüstkárász domináns fajjá vált. Ez mit jelent? azt, hogy hátrányba kerültek azok a fajok hozzá képest, melyekkel hasonló a táplálékforrása, szaporodás esetében egyértelmű a helyzet, hisz az őshonos pontyfélék hímjei energiát fektettek a kárász ikráinak indukálásába, ezzel saját szaporodási sikerüket csökkentik stb. Lehetne sorolni az okokat, de lényeg mindenképp az, hogy egy teljesen idegen földrész halfaja egy számára idegen élőhelyen domináns lesz. Ezt emberekre vetítve talán még könnyebb elképzelni. Ha tovább mennénk a vizsgálatunkkal, 20, 30 év múlva is megnéznénk, valószínű azt találnánk, hogy azok a fajok, melyek táplálékban vagy szaporodásban érintettek voltak a széleskárász által, vagy nagyon lecsökkent populációval vannak jelen, vagy el is tüntek. (még csak annyi, hogy a naphal is invazív faj).
    @Marton Attila: köszönöm. Jó kérdés, hogy honnan “tudják”, viszont akklimatizációs folyamat létezik és annak a végét jelentheti az a tény, hogy az utóbbi időkben fedezték fel a mindkét nemet a populációkban. Ha felsoroljuk a tényeket: őshazájában mindkét nem jelen van a populációkban, Európában a 18. század óta csak 2-3 évtizede jelentek meg a hímek és Európa már csekély része nem érintett, ezek mellett pedig minden frissen érintett újabb élőhelyen először csak nőstények vannak jelen, ez arra enged következtetni, hogy valóban létezik egy terjeszkedési folyamat és annak a vége valószínű a mindkét nemű populációk. Második kérdésre a válasz: nincsenek programok egyszerűen mindenki telepíti a fajt, gyorsan szaporodik, sokat lehet fogni bár nem drága de a halász, aki napi jegyet váltott, szivesebben fog 5 percenként 1-1 kárászt, mint egész nap 1-2 nagy pontyot. Így azok a halászok is ki vannak elégítve, akik nem feltétlenül pontyot akarnak fogni, de mindenképp szeretnének sok halat fogni. Valójában nincs is amiért őket hibáztatni, ha a széleskárász természetvédelmi kérdését boncolgatjuk nem a halászokat a tettesek. Teljesen érthető, hogy a halász fizet bért, engedély és cserébe halat akar. Erre a széleskárász az egyik közkedvelt és kifizetődő megoldás. A probléma súlyosabb oldala az, amikor természetes vizekbe is kiszabadul és elterjed vagy amikor holtágakba telepítik.

  4. A hozzászólás szerzője: Imecs Istvan
    Közzétéve: 2.11.2010, 12:59 pm

    Kis javítás: @Gáz és @Marton Attila: ahol széles kárászt írtam, oda értelemszerűen ezüstkárászt akartam írni, elnézést

  5. A hozzászólás szerzője: janoss
    Közzétéve: 11.11.2010, 10:34 pm

    “Érdekelne, hogy van-e valamilyen tényező, ami hatására a hal visszatér a szexuális szaporodáshoz? Honnan “tudják” ezek az amazonok, hogy vége a hódításnak és ideje visszatérni a genetikai változatosságot kínáló szaporodási formához?” – kérdi Marton Attila fentebb.

    Mit szólnátok a következő eszmefuttatáshoz?

    Nem tudják, illetve nincs ilyen tényező. A hím egyedek megjelenése kis valószínűségű, de előbb-utóbb biztosan bekövetkező esemény (hasonlóan a lottó ötöshöz). Ha már megjelentek, el is fognak idővel terjedni, így az ikrások már pusztán a hímek jelenléte miatt visszatérnek az ivaros szaporodáshoz (valójában soha nem is hagytak fel vele, mert párzás volt, csak éppen megtermékenyítés nem követte). Az invazív periódus vége és a kétivarú populációk elterjedésének egybeesése nem törvényszerű, de igen valószínű korreláció, ok-okozati összefüggésben nincsenek. Ennek oka a következő:
    Az invazív periódus végének lényegében azt tekintjük, amikor a faj a rendelkezésre álló térséget meghódította, ekkor van legnagyobb “lélekszámban” jelen a területen, tehát ekkor számíthatunk a terület egészén legnagyobb valószínűséggel hím egyedek megjelenésére (bár az egyes populációkban az esély továbbra is ugyanolyan alacsony ). Lényegben a “minél többen lottóznak, annál gyakraban van telitalátos szelvény” logikája érvényesül.
    Szerintem pusztán hím egyedek megjelenésének kicsiny valószínűsége megmagyarázza , egyben okozza a megfigyelt korrelációt.
    Fenti hipotézisemet elfogadva, a kérdés sokkal inkább ez, pontosabban ezek:
    – Valóban csekély-e a hím egyed megjelenésének valószínűsége egy adott populációban?
    – Ha igen, miért?
    – Hogyan jelenik meg ott egyáltalán?
    Úgy gondolom, hogy elfogadhatjuk a csekély valószínűséget pusztán azért is , mert a XVIII. század óta csak most figyelhető meg. Hozzáveszem azt is, hogy a hím nagyobb eséllyel szelektálódik ki a populációból, mint egy nőstény. Erre utal a cikknek az a megállapítása , hogy az eredeti élőhelyen a hímek aránya kisebb a nőstényekénél, és méretük is kisebb. Ha a normál populációban is hajlanak a nőstények erre az ivari parazitizmusra, ez önmagában is csökkenti a hímek arányát – személy szerint egy hím sem pusztul ebbe bele, de ivari kromoszómáikat nem adhatják tovább. Az első betelepítések során a feltételezésem szerint kevésbé életrevaló hímek gyorsan eltűnhettek az akkor még kis létszámú jövevény populációból, ha egyáltalán voltak benne. Maradtak a “csajok a csúcson”. Valójában nem csak a hímek puszta megjelenése a ritka esemény, hanem az elterjedésük esélye is kisebb, tehát csak nagy mintában fordul elő számottevő valószínűséggel.
    Azt, hogy miért alacsony egyáltalán a hím megjelenésének esélye, a lehetséges megjelenési módozatok magyarázzák. Nézzük sorjában, attól az időtől kezdve, hogy az első, vagy első néhány állományt – még eredeti ázsiai példányokat – betelepítették, és az európai törzsállományban már nem voltak hímek.
    – Szándékos hímtelepítés. Mivel az állományok szépen szaporodtak, ennek senki nem érezte szükségét.
    – Véletlen hímtelepítés az “őshazából”- mivel egyáltalán további telepítés sem volt szükséges, kizártnak tartom.
    – Spontán betelepülés az állatok természetes migrációja során. A távolság túl nagy, közben vízválasztókkal, szintén elvethető. Ha erre képesek lettek volna a halak, akkor nem az ember telepítette volna be őket Európába.
    – Véletlen, nem emberi behurcolás. Állítólag vízimadarak tollára ragadva ikrák átkerülhetnek más vizekbe. Nem tudom, hogy ezt megfigyelés alátámasztja-e, de szerintem csak kis távolságon működhet – amíg ki nem szárad az ikra.
    Ázsiából semmiféleképp nem érkezhetett így hím, de Európán belül, néhány kilométeres távolságokon magyarázhatja a kétivarú populációk terjedését.
    – Nem szándékos, emberi behurcolás, pl. egyéb halfajták ivadékai közt. Ez nem is olyan valószínűtlen, de behurcolt hímek gyorsan ki is szelektálódhattak.
    Ezek lettek volna a “kívülről” tipusú lehetőségek. Nézzük a “belsőket”. (Itt megengedek magamnak egy-két vadabb elképzelést, amenyiben ezek puszta fantazmagóriának bizonyulnak is, az okfejtésem lényegét nem befolyásolják.)
    – Ivarváltás során spontán megjelennek a hím egyedek. Ismerünk olyan halfajokat, amik egyedi életük során megteszik ezt. Lehet, hogy bizonyos körülmények közt az ezüstkárász is képes rá, csak még nem sikerült megfigyelni. A krokodil tojásából a hőmérséklet függvényében lehet hím vagy nőstény példány (tudtommal).
    – Ritka esetekben az idegen faj spermiuma nem csak indukálja az ikra fejlődését, hanem meg is termékenyíti azt. Ilyenkor az utód fajhibrid lesz, és hím is lehet. Ha még termékeny is, megalapozhat egy vegyes ivarú populációt. (Kérdés, hogy fajhibrid lehet-e termékeny, ha meg termékeny, akkor biztosan külön fajba tartoztak-e a szülei. Ez a két utóbbi feltevésem tényleg nélkülöz mindenféle alapot, inkább csak a játék kedvéért írtam le. Bár ki tudja… Én egy triploid ivari parazitából bármilyen “természetellenes” akciót kinézek.)
    – Ne feledkezzünk meg az aranyhalak európai populációjáról sem. Ezek a halak valójában csak színváltozatai az ezüstkárásznak. Gyanítom, hogy képesek “visszavadulni” a törzsalakra, vagy valami ahhoz közelálló formára. Akvarista kereskedőknél láttam olyan változataikat , amelyek tényleg csak színükben különböztek a törzsalaktól, sőt színük is óarany volt, nem a szokásos piros vagy narancssárga. Elvileg akváriumi szökevény hím is beviheti ivari kromoszómáját egy populációba. Itt következik egy saját élményem: Békéscsabán, az úgynevezett Élővíz-csatornában pecázgattam. Ez a Körösök vízrendszeréhez tartozó mesterséges vízfolyás. Ott a parton mesélte egy másik pecás, hogy azon a környéken piros, meg mindenféle foltos apróhalat is lehet fogni, amik jók csalinak. Azt állította, hogy környékbeli horgászok szándékosan engedtek szabadon díszhalakat, meg vad formákkal keresztezett díszhalakat, kifejezetten azért, hogy azok elszaporadjanak, és ilyen feltűnő színű csalihalat lehessen fogni. Gyanítom, hogy ezek aranyhalak lehettek, trópusi halak nem élték volna túl már az őszt sem. Más jelölt meg nem nagyon van.
    – Végül az sem kizárt, hogy hímsoviniszta halbiológusok szándékosan eresztettek szélnek eredeti ázsiai import hímeket, mert nem akartak nőuralmat még a kárászok közt sem. Mellesleg kíváncsiak voltak, van-e valami nyomós oka a hímek hiányának, vagy csak véletlen!

    Fenti szöveg zabolátlan fantáziám terméke, bármely hasonlósága a valósággal csakis a véletlen műve lehet!

  6. A hozzászólás szerzője: A Napra lehet nézni, de rá nem » Think Outside The Box
    Közzétéve: 20.11.2010, 1:20 pm

    […] naphalat megtalálták az ezüstkárásszal (Carassius gibelio) és a kínai razbórával (Pseudorasbora parva), két ugyancsak invazív fajjal […]

  7. A hozzászólás szerzője: Tóth K Elemér
    Közzétéve: 25.10.2012, 4:35 pm

    A kárász kinézetéról, honnan tudhatom meg, hogy hím vagy nőstény egy kárász?

Szólj hozzá!