Think Outside The Box

Transindex rovatok


A Discovery cikkei | 25.9.2010

Florin Marza, avagy Skypici: az ugróember, akiről a Discovery rövidfilmet készít

Florin Marza 16 évesen fedezte fel a parkour iránti szenvedélyét szülővárosában, Galacon. Eredetileg csak játék volt, majd életformává vált. Jelenleg Florin, avagy Skypici, ahogyan a parkour-gyakorlók körében ismert, a legismertebb traceur-ök közé tartozik Romániában. Hat éve napi 2-3 órát gyakorol, és kaszkadőr szeretne lenni. 2009-ben sikerült eljutnia Lisses-be (Franciaország), ahol a parkour megszületett, és itt megismerte Sebastien Foucant, a sportág egyik kitalálóját. Az út után egy dokumentumfilmet is készített Journey through life címmel, amely által másokkal is meg szeretné értetni a parkour iránti szenvedélyét.

Az interjút Camelia Moga készítette; fotók: Madalina Ene és Iulian Sandu. Fordította: Rácz Tímea.

Mi az a parkour és mit jelent ez számodra?

A parkour egy mély emberi szükségletre, a mozgás igényére adott válasz. Alapvetően egy természetes testedzési módszer, amely elősegíti a gyors mozgást, az adott környezetet felhasználva. Az akadályok legyőzésére összpontosít, legyen az a természetben vagy városi környezetben, olyan mozgások közepette, amely a folyamatosságot az önuralommal kapcsolja össze. Szaladás, ugrás, gurulás, felkapaszkodás, egyensúlyozás – mindezek képezik a sport lényegét, és a céljuk ugyanaz: sose állítson meg semmiféle akadály.

A parkour által sikerült önmagamra találnom, megleltem azt az utat, amelyen elindulva megismerhettem és uralhattam saját testemet. Erőssé tett és segített legyőzni mind a fizikai, mind a pszichikai akadályokat. Jelenleg életstílus, egy nagyon hosszú utazás, ahol nem számít a cél, csak az élmények, amelyeket útközben szerzek.

Sokak számára a parkour és a freerunning ugyanaz – mi a különbség a két sport között?

Eleinte a freerunning angolul valóban a parkour-t jelentette, viszont idővel külön sportággá vált, és a parkourhoz képest látványosabb. Sebastien Foucan találta ki, és egy olyan atlétikai sportág, ahol a versenyzők mindenfajta mozgással haladnak előre, különös figyelmet szentelve a szenzációs mozdulatoknak. A forgások vagy trick-ek gyakran használatosak, és nagyon sok energiát igényelnek. Ezek fölösleges mozdulatok, és nem növelik a haladási sebességet, mint a parkourban. A parkour a hatásfokra alapoz inkább: biztonság, gyorsaság és minél kevesebb energiabefektetés.

Mi vonzott a parkourban, hogyan döntötted el, hogy ezt akarod csinálni?

Nem azért vágtam bele, mert divatos, sem azért, hogy hatással legyek az emberekre. Először 2003-ban a Discoveryn hallottam róla, a Jump London műsorban, és nem értettem, miről van szó. Egy évvel később egy iskolatársam elhívott, hogy órák után segítsek valamit, de nem akarta megmondani, mit. Azt mondtam, lássuk, és kiderült, egy kisfilmet akart készíteni a parkourról. Amikor megláttam, hogy miket művel, és azt mondtam neki, hogy keressen más operatőrt, mert én csinálni akarom.

Elkezdtem edzésekre is járni azzal a sráccal, Iuliussal. Szerettem volna minél több mozgást eltanulni. Akkor még nem ismertem a parkour filozófiáját, mégis vonzott. Kicsi korom óta nyughatatlan vagyok, a város szélén laktunk, ahol egy meredekebb völgy volt, és szerettem ott szaladgálni, gödröket átugrani, felfedezni a környékbeli erdőket, fára mászni. Valójában a parkour mindig is létezett, amióta a barlang emberének meg kellett tanulnia, hogyan mozogjon a vadászatokon vagy önvédelemből. David Belle, a parkour kezdeményezője nem tett mást, csak az életét szentelte ennek a mozgáskultúrának a kialakítására.

Azt mondják, a parkour egyszerre fejleszti a testet és a lelket. Te ezt hogy élted meg?

A parkour fizikai és pszichikai gátak legyőzését is megtanítja. Nem egy egyszerű sport, ahol fejjel előre lehet menni; az edzés meglehetősen kemény, próbára teszi az ember határait. Tudnod kell, hogy készen vagy-e saját korlátaid ledöntésére, vagy még dolgoznod kell rajta. A parkour lehetővé teszi mind a testi és koordinációs képességek, mind az akarat, elszántság, motiváció, erő, bátorság fejlesztését, amelyek az élet fontos erényei.

A parkour segített felnőni, erős akaratot kifejleszteni, és legyőzni egyes félelmeimet, például a magasságoktól vagy a kudarctól. Megtanított arra, hogy tudjam, mikor vagyok képes bizonyos dolgokra, hogy tudjak kockázatot vállalni, és kifejlesszem a fenti képességeimet. Azt is megtanultam, hogy alulról kell indulni, és hogy fennmaradjak, ha egyszer már feljutottam. Az idők során sok olyan embert láttam, akik felülről kezdték, és a valósággal szembesülve nagyon gyorsa elbuktak. Már nem hagyom magam legyőzni; ha valami nem sikerül elsőre vagy egy akadályt nem sikerül áthidalni, mindig van kerülőút.

Ezért a parkourt nem lehet egyszerű sportnak nevezni, mivel nagyon erős filozófiára épít és szeretne komplex sporttá válni a mentális technikák és a fizikai képességek sokfélesége által. A parkour az emberi test minden erőforrását követeli és felhasználja, ezért folyamatos becslésre van szükség: meg kell becsülni a távolságot, a saját képességeidet, lehetőségeidet és a kockázatokat is.

Hat éve vagy traceur. Mi indított arra, hogy folyamatosan eddz és tökéletesítsd ezt a mozgásművészetet a balesetek, nehéz felkészülés ellenére is?

A motivációval mindannyian megküzdünk az idők során. Egyeseknek sikerül folyamatosan motiváltnak maradni, mások könnyen feladják. Egy hosszú utazás során sok olyan pillanat akad, amelyeket kellő pszichológiai felkészültség hiányában nem tudunk átlépni. Nekem is voltak ilyen pillanataim, különösen akkor, amikor az edzőtársaim elmaradoztak mellőlem. Furcsa volt egyedül maradni, és elkezdtem kérdezgetni önmagamtól: „mire jó ez nekem? miért kellene folytatni?”, pedig minden kérdésre legbelül tudtam a választ. Tudtam, hogy ezt akarom csinálni egész életemben,

Egy másik motivációs elem, hogy parkourosként különbözőnek érzem magam, nem vagyok robot, aki iskolába jár, hazamegy, eszik és alszik, majd elölről, és semmi különleges nincs az életében. Nem szeretnék halálom előtt arra gondolni, hogy mit csináltam én vajon egész életemben? Úgy gondolom, valami teljesen szokatlant gyakorolok, amely segít, és van mit tanulnom belőle.

Némiképp különös motivációs forrás: ha gondjaim vannak otthon, az iskolában, és ideges vagyok, kimegyek edzeni, és a negatív energiát minél kreatívabban próbálom felhasználni. Akkor minden bajomat elfeledem, és a fizikai erőfeszítés ellenére az agyam kitisztul és megszabadulok a stressztől.

A parkourban ritkán fordul elő baleset. Esni is megtanulsz és ha nem vagy képes valamire, későbbre halasztod, amikor testileg-lelkileg készen állsz rá. Eddig még nem volt komoly balesetem, és remélem, így is marad. Ami a nehéz edzéseket illeti… el sem tudom mondani, milyen szenzációs érzés, amikor sikerül egy mutatvány, egy ugrás, amivel hosszú ideje kínlódom.

Számít-e a kor a parkourban?

Nagyon. Leghamarabb 15 éves korban ajánlott elkezdeni, és nem szabad túl nagy magasságokról indulni. Alulról kell indulni, és az első lépés a kondíció. Jó erőben kell lenned, hogy kibírd az ütéseket és hatásokat. Másfél-két évig ajánlatos, hogy csak ezt csináld, minél inkább a talaj szintén ugorj, mert még növekedésben vagy, és nem akarod, hogy ezt valamilyen formában meggátolja.

Valakivel együtt tanultál, vagy autodidakta módon, másokat nézve?

Egy ideig Iuliussal edzettem, és megtudtam, hogy még van néhány galaci, aki fél vagy egy éve gyakorolja a parkourt. Megnéztem a kisfilmjeiket, és leesett az állam a mutatványaiktól. Aztán rábukkantam a parkour.ro oldalra, amelynek fóruma is volt. Ott már megjelent néhány cikk, amelyekből rengeteget tanultam, viszont a parkour romániai hőskorában elég kevés információt tudtam gyűjteni, így a legtöbb dolgot a saját bőrömön tapasztaltam meg. A fórumon beszélgettem galaci srácokkal is, közösen mentünk edzeni, és össze is barátkoztunk. Nagyon sok mindent tanultam tőlük, és ezért hálával tartozom nekik.

Ma már elég egy kattintás, és rögtön megszerezhetsz minden infót, amelyek alapján egyedül is belevághatsz. A parkour.ro oldalt egy konstancai srác szerkesztette, viszont amikor ő abbahagyta, nem volt, aki folytassa. Ezért összegyűltünk mi, akik legrégebben űztük ezt a sportot, és megalapítottuk a traceurs.ro szövetséget. Van egy weboldalunk és fórumunk, ahol minden tájékoztatást megadunk a kezdőknek.

Mennyi idő alatt lehet valamelyest magas szintre jutni a parkourban?

Ez nagyon személyfüggő, és attól is függ, hogy ezt akarod-e csinálni egész életedben, testi-lelki odaadással, felszámolva a félelmeidet és korlátaidat. A felületesek viszont nagyon nehezen haladnak előre. Mindenki a maga ütemében fejlődik, az se jó, ha túl gyorsan, mert a szervezet nem lesz képes lépést tartani. Ezért a technikák gyakorlása mellett erőnléti edzésekre is szükség van. A parkourban nincs teljesítmény, mindenkinek megvan a maga stílusa és fejlődési ritmusa.

Mi fontosabb: minél több mozdulatot ismerni vagy a mozgás könnyedsége?

A legfontosabb, hogy az akadályokat minél gyorsabban és könnyebben vedd, nem számít a mozdulat, csak az, hogy hatékony legyen. Ha nem tudod meghaladni, akkor kikerülöd. A parkour lényegében ebből áll. Nagyon ritkán kerülünk olyan valós helyzetekbe, amikor az igazi parkourt gyakorolhatjuk. Egy edzésen sem teszel mást, csak folyamatosan készülsz egy ilyen helyzetre.

Mennyit és milyen gyakran edzel ahhoz, hogy formában maradj? Pontosabban, mit csinálsz az edzéseken?

Naponta átlagban 3-4 órát edzek, függ attól, hogy menyire vagyok kipihent, mennyi energiám és időm van. Hétközben az erőnlétemen dolgozom, hétvégén a technikán. A technika egyes elemek gyakorlásáról szól addig, míg bele nem ivódnak a reflexeimbe, a kreativitásról, új mozgások elsajátításáról stb.

Beismerem, 2008-ban egy évig edzőterembe jártam, amely előnyt jelentett, viszont arra a következtetésre jutottam, hogy nem olyan jó, mint a természetben. Egy dolog, hogy az izmaid súlyokon edződjenek, és más, amikor a saját súlyodat kell felemelned különböző módokon.

A parkour-edzéseknél ideális kint tanulni, mert teremben hozzászoksz a matracok kényelméhez, és ahhoz a biztonságérzethez, amely szertefoszlik, mihelyt először ütközöl a kemény cementbe. Ha léteznének parkour-termek, egy idő után minden lehetőséget ismernél. Nem lehet összehasonlítani azzal, amit a városokban vagy a természetben tapasztalhatsz.

Milyen fizikai és pszichikai tulajdonságokra van szükség, hogy jó traceur lehess?

Elsősorban szeretned kell ezt, akarnod kell, hogy megismerd a saját testedet és hogy ura légy minden helyzetnek. A többit majd közben el lehet sajátítani.

Melyik volt az eddigi legnagyobb kihívásod?

Hogy legyőzzem a magasságiszonyomat. Még dolgozom rajta, de mondjuk, hogy 70 százalékban sikerült. És hogy folyamatosan motiváljam magam.

Félsz-e attól, hogy bármikor elronthatsz egy ugrást, és akár halálos is lehet?

Ha történik egy baleset, amelyet nem tudnék semmiképpen elkerülni, úgy gondolom, hogy ez a sorsom. Én abban hiszek, hogy a sorsunkat nem mi alakítjuk, hanem előre meg van írva. Még ha valahogy el is kerüljük, idővel bekövetkezik. Úgy vélem, hogy ha valami történik velem, legalább olyasmi közben fog, amit szeretek csinálni. A sors nem tőlünk függ, bekövetkezhet parkour közben, vagy amikor kiviszed a szemetet, és a fejedre esik a vakolat.

Az emberi test nagyon erős, hihetetlen ütéseket is képes kibírni. Emellett az edzésekkel még jobban hozzászoksz. Amúgy a célunk az, hogy minél jobban csökkentsük az ütközéseket, ezért hempergünk egy-egy magasabb ugrás után és ezért tanulunk meg lábujjhegyre érkezni. Minden arról szól, hogy hogyan oszlatod szét az erőt a testedben.

Mit szólnak a szüleid, barátaid a szenvedélyedhez? Támogatnak?

Eleinte aggódtak, mint minden szülő, de én bebizonyítottam, hogy bízhatnak bennem, mert megvan a magamhoz való eszem. Hogy érezhetnék magukat, minden izgalom ellenére, amikor a fiuknak volt egy szobra a központban és a Discovery Channelre is eljutott? Büszkék rám.

A parkour egyelőre életstílusoddá vált. Tervezed, hogy később mesterséggé is váljon?

Szeretnék kaszkadőr lenni, vagy valami más, ami közel áll hozzá, és a parkour által elsajátított képességeimre van szükség benne. Én ezt magamért csinálom, de ha adódik egy alkalom,a mikor nyerhetek is rajta, nem fogok habozni. Szeretném, és még fizetnének is érte.

Mit jelentett számodra, hogy beválogattak egy Discovery-projektbe?

Nagyon megtisztelve érzem magam, amiért megkaptam ezt a lehetőséget. Örvendek, hogy a munkám meghozta a gyümölcsét, hogy a dokumentumfilmemet meg is nézték, és elérte a célját. Azt azért készítettem, hogy megértessem magam, hogy másokkal is megosszam az utazás élményeit és tanácsot adjak a saját tapasztalatom alapján. Nem a hírnév miatt vállaltam el, nem a pénzért, vagy hogy sztár legyek. Nem szeretném, ha hírességként tekintenének rám, és ne is fizettek azért, hogy ezt a dokumentumfilmet elkészítsem. Pusztán szerettem volna továbbadni ezt a sportot.

Mit tanultál a Sebastien Foucan-nal (a parkour egyik kitalálójával) való találkozásból?

Sajnos csak futólag találkoztunk. Sajnálom, hogy nem volt alkalmam együtt edzeni vele, hogy megismertessen a tapasztalataival, viszont örvendek annak is, hogy kezet foghattam vele. Egy valóra vált álom. Ki gondolta volna, amikor a Jump London-t néztem, valaha szemtől szembe állhatok vele? Motivált ez a találkozás, és remélem, hogy egyszer vele és magával David Belle-lel edzhetek.

Mekkora a romániai parkourt gyakorlók közössége?

A traceurs.ro közössége 1175 tagot számlál, de nem mindegyik aktív. Néhányan bár különböző városokban élünk, nagyon jó barátok vagyunk. Megismertem néhány külföldi traceurt is, és néhányukkal tartom is a kapcsolatot. Figyeljük egymás fejlődését. Egyes traceur-ökekel, akikkel Franciaországban ismerkedtem meg, Londonban is találkoztunk.

Honnan jött az ötlet, hogy dokumentumfilmet készíts, ki segített, mi volt a célod vele?

Egyszerűen onnan jutott eszembe, hogy sokan nem értettek meg, sértő megjegyzéseket tettek, a helyi rendőrség meg folyton elkergetett vagy kikérdezett. Szerettem volna, hogy megértsenek, hogy lássák, nem csinálok semmi rosszat és legyenek toleránsabbak. Tovább akartam adni az élményt. Sikerült is elég sok embert megihletnem. A barátaim és edzőtársaim segítettek, akikre szinte testvérként tekintek: Bogdan, Mihai és Vladut.

Most a filmem két részének folytatását tervezem, azt hiszem, jövő év elején elkezdek dolgozni rajta, szeretnék valami különlegeset alkotni. Ha a meglévő sok emberre hatással volt, akkor a folytatással is így lesz, de kétszeresen.

Címkék: , , , , ,

0 hozzászólás

Szólj hozzá!