Think Outside The Box

Transindex rovatok


The Borat Project | 7.9.2010

The Borat Project: Az út vége. Nehéz megválni Kazahsztántól

„Érdekes” tapasztalataink után – ahogyan egy angol mondaná – eldöntöttük, hogy a tervezettnél néhány nappal korábban megyünk haza. Kazahsztánból elindulni viszont nem olyan könnyű, mint gondolnánk. Az oroszok elutasították a vízum módosítását. Jegyet akartunk, de nem értettek meg. Miután megértettek, azt mondták, menjünk másnap. Elmentünk másnap, de nem volt több jegy egyik irányba se. Muszáj volt leülni és alternatívákat kidolgozni.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

A probléma már akkor jelentkezett, amikor Aralból indultunk. Például nem volt jegy első köztes célpontunk, Aktobe fele sem. Kicsit tanulmányoztuk a térképet, és felfedeztük, hogy az Atyrau felé tartó vonatok Aktobétól 100 kilométerre érkeznek. Nem is gondolkodtunk tovább, felszálltunk az első induló vonatra Ericával együtt, aki éppen Aytrauba utazott.

Az indulás napján Aralban majdnem 40 fok volt, másnap Kandyagashban, ahol leszálltunk, a hőmérő 10 fokot mutatott. Nem kell leírnom, milyen kellemes érzés átállítani a biológiai hőmérődet kb. 25 fokkal egy nap alatt. Viszont így legalább felvettük a melegítőt, amit különben hiába cipeltünk volna egy hónapon keresztül.

A hirtelen hideg lelohasztotta a kedvünket is, és nem sokat töprengve beültünk az első taxiba Aktobe fele, bár itt a „taxi” szó nem éppen eredeti jelentésében használatos, mivel majdnem minden autó taxi. Aralban megtanultam, hogy ha leintesz egy autót az úton, nagy eséllyel megáll, és céltól függetlenül az egységár utasonként 50 tenge, vagyis körülbelül 1 lej. A kazahok, kényelmes emberek lévén gyakran folyamodnak ehhez az utazási módszerhez. Mi is eljátszadoztunk a gondolattal: mi lenne, ha Bukarestben is a kazah íratlan szabályokat alkalmaznánk? Milyen lenne vajon?

A taxi eléggé rendben volt, 15 dollárba került, de ez nem meglepő, mivel Kazahsztánban a kőolaj 3-4-szer olcsóbb, mint nálunk.

Egy éjszaka után a hotelben – amely az FC Aktobe stadion belsejében áll – Uralszkba indultunk. Másnap megtudtuk, hogy ha egy nappal tovább maradunk, a szobából nézhettük volna az Aktobe-Alkmaar meccset, és láthattuk volna, amint a kazahok győznek az Európa Ligában. Úgy döntöttünk azonban, hogy továbbhaladunk, és majdnem egy hétig alkalmunk volt megismerni Uralszkot, hála az oroszoknak, akik a konzulátuson szárazon közölték, hogy ők nem módosítanak és hosszabbítanak vízumot. Pont.

A tapasztalat azonban érdekesnek bizonyult. Uralszk kicsi város, mintegy százötvenezer lakossal, viszont az infrastruktúra szempontjából messze fölöttünk áll, bármelyik romániai várossal is hasonlítanánk össze. Szinte minden sugárút 5-6 sávos egy irányba, központja pedig kettő van, egy megalomán szovjet, és egy régi, európai. Nem hiába mondják, hogy Uralszk Európa kapuja. Vagy Ázsiáé, attól függ, melyik irányból nézzük.

Az állomáson sem jártunk nagyobb szerencsével, mint a konzulátuson. Először nem akarták megérteni, mit akarunk, amikor pedig megértették, közölték, hogy menjünk másnap a jegyekért. Máig sem értem, ez mire volt jó. Következő nap viszont azt közölték széles mosollyal, hogy egész augusztusra nincs jegyük sem Kijev, sem Saratov felé. Ez eléggé letört bennünket…

Beültünk egy internetkávézóba, és amíg alternatív útvonalakat kerestünk, egy teljesen nem román kinézetű egyén megkérdezte, hogy beszélünk-e románul. Nem kell részleteznem a meglepetésünket, amikor egy uralszki netkávézóban egy kazah románul érdeklődik az egészségünk felől. Úgy tűnik, vannak még csodák.

Miralbek, mert így hívták az úriembert, ezelőtt néhány évvel egy olajipari cégnél dolgozott, és volt néhány román kollégája. Mit csinál a román, amikor unatkozik? Önkéntes munkát végez. Miralbek pedig tökéletes diáknak bizonyult a román nyelvleckékre, és most el tud mondani néhány teljes mondatot románul, igaz, furcsa akcentussal (mint ahogyan én is).

Miralbek fel is ajánlotta, hogy körbevezet minket; másnap el is vitt Pugacsov emlékházához és más múzeumokba. Azt hittem, nem létezik a törcsvári kastélynál unalmasabb turisztikai látványosság, de ez a ház szoros versenyben áll vele. Itt meg lehet tudni, hogy amint a törcsvári kastélynak sincs túl sok köze Vlad Tepeshez vagy Drakulához, ez a ház sem kapcsolódik túlságosan Pugacsovhoz, mivel nem az ő háza. Néhány halovány magyarázatot kaptunk ugyan arra, hogy mi köze van a háznak a forradalmárhoz, de nem nagyon értettük. Jártunk még a Puskin-múzeumban is, amely valójában egy szoba, ahol Puskin három napot töltött. Kulturális szempontból tehát nem töltődtünk fel.

Este viszont Miralbek meghívott magához, és megmutatta, milyen egy igazi kazah lakoma. Az egész család összegyűlt a köszöntésünkre, Miralbek, a felesége, két gyermekük és két nagyszülő. Az egész család azon volt, hogy hatást gyakoroljanak ránk, és volt is, amivel. Bishbarmak, sütemény, szőlő, dinnye, konyak, bor és mindenféle javak. A gyerekek játszottak, a két nagymama (mindketten tanítónők) kazah tudománynépszerűsítő filmeket mutatott, Miralbek pedig minden falatnál töltött a poharunkba.

Az asztalnál több rendbéli pohárköszöntőt mondtak, ahogyan azt a szokás megkívánja. Az elsőt a házigazda, majd az előétel után a legidősebb személy. A főfogás után én voltam soron, a vacsora végén pedig a háziasszony feladata volt szép szavakkal zárni az estét. Ami ezúttal valóban emlékezetesnek bizonyult.

Elindultunk a hotel felé; kint langyos idő volt, könnyű szellő fújt. Beültünk még egyet fagyizni, bár kiderült korábban, hogy ezzel a szokásunkkal furának számítunk. Ebben az országban a férfiak nem fogyasztanak édességet, legalábbis nem kekszet vagy fagylaltot; ez női élvezetnek számít. Mi mindennap ettünk nagyon finom orosz fagyit, és a kekszet sem vetettük meg. És hogy teljesen ellenszenvesnek tűnjünk, még szakállat is viseltünk. Arról, hogy ez milyen szörnyű, akkor győződtünk meg, amikor egy gyerek tátott szájjal bámult minket, mivel akkor látott először szakállas embert életében. Kazahsztánban a férfiak nem viselnek szakállat, a nők szerint ez csúnya „kiegészítő” és az öregséghez van köze. Mi tehát a helyi mérce szerint csúnyák voltunk.

Végül, több rendbéli út és kitartó érdeklődés után szereztünk két buszjegyet Saratovba, de nem tudtuk, hogyan tovább. Indulás előtt még egyszer megbizonyosodhattunk arról, hogy Kazahsztánban milyen gyorsan terjednek a hírek: két újságíró levadászott minket egy interjúra. Furcsa volt olyan kérdésekre válaszolni, mint „Féltetek-e Kazahsztánban? Nem hiányzik a civilizáció?” Azt hiszem, összetévesztettek minket azokkal az amerikaiakkal, akik megkérdik, van-e Romániában tévé. Úgy tűnik, más országban sem iparkodik nagyon a sajtó; a riporterek tőlünk tudták meg, hogy még van víz az Aral-tóban és rehabilitációs tervek is léteznek. Akkor is furcsán néztek ránk, amikor elmondtuk, hogy úsztunk a tengerben és buzgón jegyzeteltek, amikor a halászok életéről meséltünk. Mintha én lettem volna otthon.

A visszaút nem tűnt annyira unalmasnak, mint amikor errefelé jöttünk, bár 92 órát tartott. Ez azért is, mert összevissza futkostunk az állomásokban, csatlakozásokat keresve, vagy pedig a kevés szabadidőnkben az ukrajnai „szovjet” politika gondoskodott arról, hogy kiürítse a csomagjainkat és megmotozzon. Az Aral-Bukarest útvonalat két busszal és hét vonattal tettük meg.

Uralszk és Saratov között „szerencsés módon” csak a hátsó öt ülésen kaptunk helyet; ezeket a székeket nem lehet állítani, nincs karfájuk, semmi. Az, hogy mereven kellett ülni a legkisebb problémának bizonyult, a mellettünk ülő utasnak nem volt erénye a higiénia, így a szag túlságosan elbódított ahhoz, hogy a kényelemmel foglalkozzunk.

A visszaút abban is megerősített, hogy csak a CFR képes többórás késésre. Minden vonat pontosan vagy éppen korábban érkezett, és nem kellett félnünk, hogy valahová nem érkezünk meg. A Kharkov-Kijev közötti vonat lepett meg a legjobban: volt utaskísérő, hárman ültünk egy fülkében, a tévében pedig a legfrissebb filmeket nézhettük. A jegy pedig kb. 10 euróba került.

Hazaértünk, és láss csodát, még a moldovai CFM vonat is időben érkezett. Úgy látszik, nálunk csak az őshonos vonatok késnek. Moldáv testvéreink nem voltak kedvesek, megtiltották, hogy a folyosón levő konnektort használjuk, mert az állítólag borotválkozás céljából van ott.

A projekt mindenképpen érdekes volt. Nem mindig kellemes, de volt, amiből tanulni. Azt hiszem, toleranciaszintünk megnőtt, azt is elértük, amit akartunk (bár ezt majd eldöntitek, amikor megjelenik a riport és a kiállítás), és új tapasztalatokat szerezhettünk.

Remélem nem untattunk senkit, és tanulhattatok is valamit mellettünk.

Viszontlátásra, nemsokára új projektekkel jelentkezünk.

Címkék: , , , , , ,

4 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: zsu
    Közzétéve: 7.9.2010, 8:43 pm

    Nagyon izgalmas olvasmány volt. Várjuk a következőt. Ügyesek vagytok fiúk!

  2. A hozzászólás szerzője: L. Szabi
    Közzétéve: 8.9.2010, 12:48 pm

    Mikor és hol lesz a kiállítás?

  3. A hozzászólás szerzője: skyp
    Közzétéve: 14.9.2010, 7:12 pm

    Nekem nagyon tetszett!csak így tovább:)és több fotót

  4. A hozzászólás szerzője: Fülöp Attila
    Közzétéve: 23.9.2010, 11:45 am

    Csúnya, szakállas, édességmajszoló öreg román bácsik :) :)

Szólj hozzá!