Think Outside The Box

Transindex rovatok


Aktualitás | 16.2.2016

Dombok mögött: egy fiatal magyartanár harca az előítéletekkel egy székelyföldi kis faluban

dombos

Mihez kezd egy fiatal irodalomtanár, ha becsöppen egy olyan iskolába, ahol a gyerekek jó része alig tud olvasni, s akikről a tanártársak jószerével már lemondtak? Ha mind a tanárok, mind a társak részéről kirekesztéssel szembesülhetnek? Milyen a vidéki valóság, a mélyszegénységben élő gyerekek sorsa, és miért nem látszik, miért nincs megfelelően tematizálva? Mik az oktatási rendszer hiányosságai (egy ilyen közegben)?

kulcsár árpád

Beszélgetőtársam egy blogban írja meg tapasztalatait, amely a Dombok mögött nevet viseli. A blogban többre törekszik, mint személyes tapasztalatai összegzésére: a tüneteket megpróbálja szakszerűen magyarázni, mélyelemzést nyújtani; ha kell, akkor ehhez cikkeket fordít, esszébe csapnak át a történetek. Az esetleges félreértések miatt névtelen szeretett volna maradni, valamint a szövegei helyszíneként szolgáló falut sem nevezzük meg.

Fél éve vagy magyartanár egy kis faluban, de máris rengeteg történetet, elemzést írtál meg az iskoláról, a gyerekekről (kicsit a vidékről is). Mi késztetett rögtön arra, hogy blogot írj az itt tapasztaltakról, illetve mi a cél?

Én a faluról, ahol most tanítok, életemben nem hallottam, azt sem tudtam, merre kell indulni. Eléggé döbbenetes volt bemenni legelőször az épületbe: akkor a romántanárnő és a takarítónő fogadtak, nagyon kedvesen. A falu egy nagyobb községhez tartozik, az igazgatót a községközpontban kellett felkeresni, még aznap kiderült, hogy osztályfőnök leszek. Két hét volt a suliig: ezalatt sokat meséltek a gyerekek történeteiről, és elkezdtek jó tanácsokkal ellátni. Először ezek a jó tanácsok kezdtek viaskodni bennem. Akkor döntöttem el, hogy blogot írok, amikor nekifogtam leszedni az osztálytermem faláról a nyolcvankilenc előtti propagandaújságokból kivágott és bekeretezett képeket. Arra gondoltam, ez annyira hihetetlen, meg kell osztani, és vele együtt az itt szerzett tapasztalatokat is.

Mik voltak ezek a jó tanácsok? Miért gondolod,hogy szükségét érezték megosztani veled ezeket?

Volt, aki arra figyelmeztetett, hogy csak a szigor használ, hogy majd a fegyelem teszi lehetővé, hogy tanítsak, ha nem lesz csend az órán, nem érhetek el eredményt. Volt, aki – ellenkezőleg – azt mondta, hogy az emberség a fontos. Meséltek elrettentő példát olyan korábbi kollégákról, akik nem bírtak a gyerekekkel, és a gyerekek „a fejükre ültek”, és olyan követendő példát is, ami arról szólt, bár valaki fiatal, azért még kordában tudja tartani a gyermekeket. Ezek így látatlanban nem jelentettek semmit. És ott voltak a történetek a gyermekekről, hogy milyen körülmények között élnek. Az én szándékaimra nem voltak kíváncsiak, a lelkesedésem láttán, főleg az elején, biztosítottak afelől, hogy ne nagyon számítsak túl sok jóra.

Jó tanácsnak szánták őket, lehet, tényleg segíteni akartak, felkészíteni, beavatni. Lehet, magukat nyugtatták, és önigazolásként hangoztak el bizonyos mondatok.

Az egyetemi pedagógiaoktatás mennyire készített fel arra, amit ebben a faluban találtál? A multietnikusságra, arra, hogy vannak, akik hetedikesen nem tudnak még olvasni, esetleges csoporton belüli rasszizmusra, a gyerekek többnyelvűségére, amely nem feltételezné, hogy az egyik nyelvet is teljesen bírnák.

Röviden: semennyire. Hosszabban: elhangoztak olyan fogalmak, mint integrált, inkluzív, differenciált oktatás, kritikai pedagógia vagy kooperatív tanulásszervezés, de ezek elméleti szinten is gyenge lábakon álltak, annyira, hogy meggyőződésem szerint sok társamat nem is győzték meg ezek hasznosságáról – ők maradtak a tévhiteikkel. Az iskolai gyakorlattal kapcsolatban visszacseng a mondat, hogy arra úgysem lehet felkészülni, csak majd élesben. Azt azért mégsem gondolhatjuk komolyan, hogy öt egyetemi év alatt tíz tanóra megtartása bármire is elegendő pedagógiai gyakorlatként.

„Mindig arra hivatkoznak, hogy játszanak.

Azt kérdeztem tőlük, hogy mit gondolnak, mit jelent ez a szó? Játék az, amikor az erősebb szórakozik a gyengébbel, az, amikor többen tehetetlenné tesznek egyet, vagy amikor az erősebb lenyomja a kiszolgáltatottat? Mondtam, hogy a játék az, amikor mindkét fél szeretne benne részt venni, és jól is érzi magát közben, hogy a macska, amikor az egeret hajszolja halálra, az nem játék, az az egér elpusztítása.

Komolyan vették a helyzetet. Arra kértem őket, jöjjenek javaslattal, hogyan oldjuk fel az osztálybeli állapotot: mit találjunk ki, mi az, ami megfékezi az indulataikat – azon kívül, hogy megpróbálnak belehelyezkedni a másik állapotába.” (Az egyik gyerekből bántalmazót, a másikból áldozatot)

És például hogy próbálod ezeket kezelni? Hogy tanítasz irodalmat a tanterv szerint, ha valaki nem tud olvasni még?

Osztályonként más-más stratégiákkal próbálkoztam. Például az ötödikben először azokat a betűket ismételtük át, amiket láthatóan tévesztenek írásban, vagy nem ismerik fel olvasás közben. Én eddig nem tudtam, hogyan kell olvasni tanítani, ennek is utánajártam – megtudtam például, hogy nem jó a betűzve olvasás, vagy, ha előbb némán olvassa ki, s csak utána hangosan. Mindenkinek külön javítom a betűit, tudom, hogy ki téveszti a h-t az y-nal, és ki nem tesz különbséget e és é között. Aztán vittem egy-egy Napsugarat, amiket egy kedves barátom adott iskolai célra – már az ajándéknak is örültek. Ezekből a folyóiratokból kezdtünk rövid szövegeket olvasgatni. Külön órákat is tartok nekik. A tanórán két csoporttal dolgozom, azokkal, akik jobban tájékozódnak az írott szövegben, és azokkal, akik kevésbé jól.

A hetedikben például olvasókört tartunk időnként, a Harry Potter első kötetének felénél járunk. A walesi bárdok után vittem be a könyvet, mert akkor jöttem rá, hogy mennyire olvashatatlanok a tankönyv szövegei. A Harry Pottert egyáltalán nem akartam összekapcsolni a tananyaggal, azt akarom, hogy ne érezzenek vele szemben kötelességet.

Ezt nem tudom másként megkérdezni,pedig sokat gondolkodtam rajta, mennyiben jellemző a rasszista, kirekesztő magatartás a kollégákban a cigány gyerekek felé? Nekem kevesebb cigány osztálytársam volt, mégis nagyon nehéz felidézni a nevüket, s alig-alig sikerül, nem vettek részt az iskolai foglalkozásokban, nem játszottunk, tanultunk együtt, de ha belegondolok, akkor az én tanáraim sosem mentek el hozzájuk megtudni az okát, éppen miért maradtak ki az iskolából, ahogyan mondjuk te megteszed, s azon sem igyekeztek, hogy a szakadékok kisebbek legyenek. Mekkora a probléma, s hogyan próbálod kezelni?

Azt hiszem, abban nincs rosszindulat, ha azt mondom, sok kollégát a tévhitei vezérelnek. Magukkal hozzák otthonról, a családból, gyerekkorukból. A legrombolóbb ilyen tévhit, hogy a cigány gyermekek nem képesek arra, amire a többi gyermek képes, s annyira erős bennük ez a meggyőződéssé merevedett elképzelés, hogy azt sem látják meg, amikor a szemük előtt valósul meg az ellenkezője. Tisztában vannak az otthoni körülményekkel, sajnálják is a gyermekeket, de közben azt is gondolják – milyen megnyugtató önigazolás – hogy nekik úgysem lenne esélyük, ők úgyis olyanok, mint a nem dolgozó, vagy éppen dolgozó, potyázó stb. szüleik. Ezek a gyermekek 1-4. osztály után elvesztik a tanítónénit, akitől még talán szeretetet is kaptak, és utána árnyékokká válnak. Két dolog miatt vannak a suliban: otthon szükség van a segélyekre (ez nem sok, de valami, s ha nem jár a gyerek iskolába, elveszíti), de azt nem látják, mi más értelme van ebbe az intézménybe járni; az iskolának pedig a létszámra van szüksége. Mindkét ok kegyetlen, de talán a második durvább: mert a tanárok is elfogadják a helyzetet, járjon, legyen jelen, de plusz munkát már nem végezne érte, inkább a hátsó padba küldi, ha beszélget, megszidja, aztán megkapja az átmenőt.

Az biztos, hogy plusz munkára van szükség, mert az nem elég, ha valamilyen feladatot a kevésbé jól teljesítő gyermek is kap, nekik külön fejlesztési, foglalkozási tervet kellene kidolgozni, ami követhető, és amikkel ugyanúgy sikere lehet, mint társainak.

A következő hétvégém már foglalt, de azután elmegyek és meglátogatom Robikát a gyerekotthonban, ahová ettől a héttől kezdődően került. Két hónap telt el, ebből legalább két hétig nem volt iskolában, mégis hiányozni fog. Múlt héten, amikor lefotóztam a kezét, ahogy dolgozott, nem tudtam, hogy másnap indul a gyerekotthonba. (A gyerek otthon vagy gyerekotthon?)
fotó: cmgirl via shutterstock.com

fotó: cmgirl via shutterstock.com

Miben mérhető a távolság a közeli nagyvárostól, ha nem abban a 25 kilométerben? Azt látom, hogy indokolatlan a szakadék egy városi és falusi iskola között, és nem akkora a táv, hogy néha ne járnának be a gyerekek új ingerekért?

A településen a félév során, mióta én ott vagyok, egyetlen közösségi esemény volt, a szüreti mulatság, de ott sem igazán volt a gyermekeket, fiatalokat megszólító esemény. Hetente elmennek a szomszéd faluba, a vásárba, de az is iskolaidő alatt van, inkább vásárolni mennek, nézelődni. Számítógépe sincs mindenkinek, internet meg még annyira sem. Bár a suliban van infólabor, nem funkcionálisan használják, és nem azt tanulják meg a gyerekek, hogy hogyan is tájékozódhatnak a nagyvilág dolgairól – nagyon kiszolgáltatottak emiatt. Kevés gyerek jár az iskolába, két osztály össze is van vonva, és sokan nem látnak jó példákat, amiket követhetnének: marad menőnek a druzsba és a traktor – ami nem rossz, de baj, ha mást nem is látnak. Vannak persze jobb módú családok is, olyanok, akik a közeli városok valamelyikébe fogják járatni 9-től a gyereküket, de nem ez a jellemző. Azt látom problémának, hogy nincsen kapcsolatuk máshol élő kortársaikkal, hogy nincsenek alkalmak, ahol tapasztalatot cserélhetnének. Nem tesz jót a társadalomnak, hogy egyre nagyobb a szakadék az elit iskolák és a perifériára sodródott gyerekek iskolái között – ezzel mindenki veszít. A probléma egyik forrását tálán jól jelzi a történet, amikor pár gyerekkel készültem a városba menni. Egyik kollégám kijött az óráról az én osztályomból, és miután értékelte a tanulók órai viselkedését, megkérdezte, hogy ezekkel akarok én kirándulni menni? Szóval valahogy a szociális helyzet az, ami félreesővé teszi a helyet, és ebben az iskolának is nagy szerep jut.

A blogod címe a Mungiu-filmet (A dombokon túl) juttatja az eszembe. Az elszigeteltség átírja a szabályokat, a tanulás önmagában mennyire biztos kiút innen? Lehet, rossz kérdés, de hogyan lehetne ezeknek a gyerekeknek javítani az esélyein?

Szerintem azzal lehet, ha megmutatjuk nekik a világot, ha személyes bátorítást és támogatást kapnak. Ezt kezdetben én kis lépésekben tudom elképzelni: eseményekkel, rendezvényekkel, amik őket szólítják meg, igényt teremtenek, és látókört szélesítenek. Pontos és alapos munkával, kihasználva az eszközöket, amik kéznél vannak, segítséget kérve olyanoktól, akiknek szintén meggyőződése, hogy lehet másképpen, és hogy érdemes is. Aztán pedig, párhuzamosan az előzővel, azoknak, akik esélyt akarnak teremteni, össze kell fogniuk.
Azt gondolom, hogy fontos azokról a gyerekekről is beszélni, akik nem árnyékok, akik jól teljesítik az iskolai követelményeket, de akik számára reflektálatlan a helyzet, amiben vannak nap mint nap, viszont amiből így is sok mindent tanulnak, utánozva a felnőttek magatartását a kirekesztettekkel szemben. Ítélkezés, kirekesztés vagy érdektelenség helyett számukra is hasznos lehetne a helyzet, ha szolidaritást, együttműködést és pozitív beállítódást tanulnának.

Felfigyeltem, hogy előadást tart az Osonó a városban, s ezt is jó alkalomnak találtam arra, hogy új világgal ismerkedjenek az érdeklődő gyerekek (alternatív színház, fiatal színészek, társadalomkritika). Nem bonyolítottam túlzottan a dolgot: a belépés ingyenes, a buszjegyárat kell csak kifizetni. Felszállunk a menetrend szerinti buszra a városba menet, az előadás után pedig biztonságban felültetem a gyerekeket a visszainduló járatra.

Érdeklődő szülők javasolták, hogy kérdezzem meg, nem lehetne-e az iskolabusszal menni, mert az biztosabb. Először az igazgatót hívtam, de ő csak annyit mondott siettében, hogy el kell intézni a papírokat, és mindent lehet. Jó. Akkor felhívtam a kedves és figyelmes titkárnőt, akitől megtudtam, hogy tíz nappal a „kirándulás” előtt a dossziét le kell adni a megyei tanfelügyelőségen, és igen bonyolult a procedúra. Aztán: Miért számít „kirándulásnak”, ha tizenhárom gyerek el akar menni egy előadásra, iskolaidőn kívül? Miért kell ehhez tíz pecsét, orvosi igazolás minden gyermeknek, papírok a buszról, és még ki tudja, mi minden? Miért kell ezt tíz nappal az esemény előtt leadni egy dossziéban a megyei tanfelügyelőségen?

Nekem őszinte szándékom volt, és még mindig az, hogy hivatalosan intézzem a papírokat, de ezt most nem fogom tudni megtenni, mert az előadásig már csak hat nap van. Nem fogom lemondani sem a „kirándulást”. (Mennyire van távol harminc kilométer?)

Mi a legjobb és legelkeserítőbb élményed eleddig?

A legjobb talán az volt, amikor az osztályomban kialakult egy csúnya konfliktus a fiúk között, ami az egyik fiút vette célpontba, és eldurvult a helyzet. A kolléganőm behívott az osztályba, és arról beszéltünk, hogy miért bántják egymást, és hogy mi lehetne megoldás a helyzetre. És azt hiszem, sikerült együttműködve megbeszélni a helyzetet, megbíztak bennem, és partnerek voltunk. A legelkeserítőbb élmények pedig a kollégákhoz köthetőek: például egy beszólás, hogy biztos addig csinálom ezt ilyen aktívan, amíg lejár a véglegesítő vizsga miatti ellenőrzés; vagy, hogy túl nagyok a jegyek az ötödikben (mert én a gyerekek önmagukhoz képest tett erőfeszítését értékelem), vagy egy vita, ami arról szólt, hogy a gyermekeknek verés kell, mert abból tanulnak; vagy a megjegyzések a cigány gyermekekre, hogy büdösek… Ezek nagyon megnehezítik a mindennapokat.

Miket tervezel mostanság? Gyerekekkel, gyerekekért?

Pályázni próbálok a projektjeimhez, összegyűjtöttük a pénzt az osztályommal egy kiránduláshoz, öt hónapos csapatversenyt indítok, aminek nyereménye egy nyári táborban való ingyenes részvétel. Folytatjuk a havi mozit, ami találkozási lehetőség az iskola összes gyermeke számára. Rendhagyó történelem órát, és gitár-estet. Szeretném hatékonyabbá és jobban mérhetővé tenni a differenciált oktatást. És a nagy projekt a félévre, hogy összeállítsunk egy bábelőadást, amit majd elviszünk egy gyerekotthonba.

(a Dombok mögött Facebook-oldala)

Címkék: , , , , , ,

2 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: Nagy Magdolna
    Közzétéve: 20.2.2016, 8:27 pm

    Csodálatos,megindító írás. Ennek a fiatalnak muszáj tudnunk a nevét! Kérem, fedje fel magát, mert hiszem,hogy csak szép szavakat és elismerést kap.

  2. A hozzászólás szerzője: Dombok mögött: egy fiatal magyartanár harca az előítéletekkel egy székelyföldi kis faluban | dombok mögött
    Közzétéve: 30.3.2016, 9:40 pm

    […] forrás: transindex.ro […]

Szólj hozzá!