Think Outside The Box

Transindex rovatok


Védett fajok | 10.9.2010

Védendő férfiak? Az ájtatos manóról

A művésznő (fotó: Markó Bálint)

A nyurga, zöldruhás hölgy szeretkezés közben meglepő nyugalommal fordul hátra válla fölött, majd egészséges étvággyal nekilát az őt karoló párja fejének. A kiválasztott nem tiltakozik, sőt. Szerre beadja derekát, lábait, végül teljes lényét. Elvégre, ha nem egyéb, felerészben ő is jelen lesz majd az így létrejövő utódokban. S egy ájtatos manó hímnek ez elég komoly indok lehet az önfeláldozáshoz.

Markó Bálint

Az ájtatos manó, fantáziadús neve ellenére, nem egy Batman-szerű képregény-klón vérmes alakja, hanem létező lény, méghozzá egyike a legszebb és legizgalmasabb körülöttünk élő rovaroknak. Polgári nevén, azaz latinul, Mantis religiosa (LINNAEUS, 1758) (călugăriţa románul, European praying mantis angolul), az imádkozó sáskák (Mantodea) alrendjébe, a Dyctioptera rendbe tartozó rovar (Insecta).

Bár a csoportot magyar neve sáskákkal rokonítja, valójában az imádkozó sáskák sokkal közelebbi rokonságban vannak a velük egy rendbe tartozó csótányokkal (Blattodea), valamint a társas csótányoknak is csúfolt termeszekkel (Isoptera). A szöcskék (Ensifera) és a sáskák (Caelifera) rájuk csupán némileg hasonlító távoli rokonok.

Az imádkozó sáskák teste megnyúlt, fejük általában háromszög alakú, vagy legalábbis ahhoz hasonló, szemeik nagyok, rágószájszerveik jól fejlettek, erőteljesek. Jellegzetességük a nyakszerűen megnyúlt előtor, valamint a minden fajuknál megtalálható, az imádkozó kéztartásra valamelyest emlékeztető alakban hajlított első pár láb, a fogóláb. A fogóláb csípőíze megnyúlt, a fogószerkezet pedig a szintén hosszú combízből és a ráhajló lábszárízből alakul ki. E két íz találkozási felületét a fajok jelentős részénél fogak, tüskék „díszítik”. Második és harmadik pár lábuk – ellentétben névrokonaikkal, a sáskákkal – egyszerű járóláb: az ide-oda „szökdécselés” egyáltalán nem jellemző az imádkozó sáskákra. Potrohuk megnyúlt és a fajok egy részénél két pár jól fejlett szárny borítja, amelyek közül az első pár színes, ún. bőrszárny.

A szárnyas fajok többnyire jó repülők, habár az imádkozó sáskáknak (pl. a szitakötőkhöz, legyekhez vagy más hasonlóan jól repülő lényekhez képest) nem a repülés az erősségük. A fajok túlnyomó többsége a trópusokon él (kb. 1430 faj él Afrikában és Ázsiában az összesen 2000 fajból), s főleg ezekre jellemző a bizarr szín- és formagazdagság, amely a „háttérbe”, azaz az általuk kedvelt élőhelybe való beolvadásukat segíti elő. Ez a ragadozásban és ragadozók elleni védekezésben egyaránt jó szolgálatot tesz.

Fotó: PollyMM/flickr.com

A trópusi fajokhoz képest a nálunk élő ájtatos manó szerény, meghúzódó jószágnak tűnik, hiszen többnyire egyszínű zöld, habár ismeretesek egységesen barna színváltozatai is. Teste sem formabontó, egyszerű, de mégis elegáns „vonalvezetésű”. Mind színével, mind alakjával nagyszerűen beillik az általa kedvelt gyepek fűnemű növényzetébe, ahol a fűszálakon mozdulatlanul meghúzódva többnyire el is éri azt, hogy nehezen vegyük észre még felnőttként is, pedig az ivarérett egyedek meglehetősen nagy termetűek (6-7,5 cm a nőstény, kb. 5 cm a hím).

Barnás színváltozatai a déli régiók forró nyaraira jellemző sárguló gyepeiben élnek elsődlegesen. A pici, szárnyatlan, de szüleikre egyébként mindenben hasonlító lárvák tavasszal kelnek ki a petéből, majd időszakos vedlések révén nyár végére kialakulnak belőlük az ivarérett felnőttek. A párzásra is ekkor kerül sor, s a nőstényre valóban legendás férfifaló attitűd jellemző, azaz párzás közben néha elfogyaszthatja a hátára mászó hímet, s ez akár az esetek 30%-át is jelentheti.

Fotó: Markó Bálint

Habár azt várnánk, hogy e kannibalisztikus magatartásra negatív szelekció hasson, azaz idővel eltűnjön, hiszen mérhetetlen étvágyával a párzásnak is véget vethetne a falánk nőstény, valójában ez mégsem így történik. Ugyanis a párzást a potrohban található idegközpontok koordinálják, s a hím első felének lassú fogyása ezek működését nemhogy nem gátolja meg, hanem egyenesen felszabadítja a központi idegdúcok kontrollja alól. Nem mellesleg a hím, ellentétben a nősténnyel, röviddel a párzás után amúgy is elpusztul, s így elfogyasztásával a nőstény valójában minimális befektetéssel jut a peteképzéshez a továbbiakban oly szükséges tápanyagokhoz. A magyarázat ridegsége talán riasztó, de jól körvonalazza azt, hogy egy ilyen magatartás paradoxális módon miért lehet akár előnyös is.

Amúgy a kockázatos párzás motívuma visszatérő jellegű az ízeltlábúaknál: számos rovarfaj elejtett zsákmányt visz engesztelő, étvágyenyhítő nászajándékul a kiszemelt nősténynek, s bizonyos pókoknál a párzás szintén kétesélyes a hímekre nézve, hiszen akár menüpontként is végezhetik.

A párzás után a fejlődő petéktől duzzadó potrohú ájtatos manó nőstény még az ősz elejéig életben marad. Ekkor egy furcsa, a szabad levegőn megkeményedő habos anyagból álló, „rekeszes” szerkezetű petecsomót hoz létre, amelyet általában száraz fűszálakra, ágakra, vagy kövek felszínére ragaszt. Ez a könnyű, de jó hőszigetelő anyag biztosítja a peték védelmét a hideg, valamint a ragadozók ellen, bár teljes körű védelmet nem nyújt, amint ezt az ájtatos manóra specializálódott fürkészdarázsfajok létrejötte is bizonyítja.

Fotó: Markó Bálint

A keleti harcművészetekről szóló filmek imádkozó sáska-technikájának főhőse ugyan vérmes ragadozó, de lassú lény, kivárásra játszik, s kung fu hőshöz méltó elképesztő gyorsaságára csupán akkor derül fény, ha zsákmányállat kerül közelébe. Mozgékony fejével figyelmesen követi leendő áldozatának minden mozgását, majd, ha a zsákmányállat „lőtávolságba” ért, szinte hihetetlen gyorsasággal löki feléje fogólábait és egyből szájához is rántja a meglepett jószágot. A fogazott lábak szorításából a zsákmányállat aligha szabadulhat, hiszen az imádkozó sáska különösebb teketóriázás nélkül, azonmód hozzá is lát a lakomához. Először az áldozat fejét rágja le általában, s így rögtön kiiktatja a zsákmány főbb idegközpontjait, illetve a védekezésében komoly szerepet betölthető szájszerveket is. Ha ez megtörtént, máris sorra kerülhet a zsákmány többi testrésze immár nyugalmasabb körülmények között.

Bármit elfogyaszt, ami mozog és megfelelő méretű, nem csupán rovarokat. Az imádkozó sáskák nem mindennapi koncentrálási képességét, reflexüket és mozgáskoordinálási tudásukat méltatja az a tény is, hogy áldozatuk fogyasztása közben, amennyiben már a falatozás vége felé járnak, akár egy másik áldozatot is képesek elkapni egyik, éppen felszabaduló fogólábukkal.

Az ájtatos manó nálunk országszerte elterjedt alföldi és dombvidéki száraz és félszáraz gyepeken, így az Erdélyi Mezőségen is gyakori, habár jó mimikrije miatt nehéz észrevenni. Európa melegebb régióiban (Németországtól-Lengyelországtól délre) szintén mindenhol előfordul, sőt Amerikába is behurcolták 1899-ben. Rajta kívül még két imádkozó sáska faj él nálunk: egy, az ájtatos manónál lényegesen kisebb, barna színű, főleg Dobrudzsában élő Ameles faj, valamint a Bánság környékén előforduló, az ájtatos manóhoz hasonlóan nagytermetű, de csúcsosabb fejű Empusa faj.

Mivel Európa-szerte elterjedt, ezért sem az IUCN vörös listáján nem szerepel, sem más európai uniós előírás nem védi. Magyarországon ugyanakkor védett, és Romániában, vagy akár ezen belül Erdélyben is megérdemelné ezt a státust, hiszen egy elsődlegesen trópusi csoport egyetlen „északi” képviselője, amely sajátos, izgalmas életmódjával és élőhely-preferenciájával kirí mérsékelt égövi rovarfaunánkból.

Robert Merle Védett férfiak című regénye egyike kedvenc olvasmányaimnak. Nem elsősorban stílusa vagy különösebb irodalmi értéke teszi számomra izgalmassá e könyvet, hanem jól kidolgozott alapötlete, az a nagyszerű társadalmi bukfenc, amivel gúnyosan fenéken billenti, orrba fricskázza bizonyos nemi státusokhoz köthető „szabályok” örökérvényűségét, úgy hogy az olvasó számára egyértelművé teszi: a király és a királynő egyaránt meztelen, csupán kontextus kérdése az egész. A számunkra meghökkentő Merle-i állapot, amikor is a női nem dominál, nemhogy nem ismeretlen az állatvilágban, de meglepően gyakori. Amint ennek ellenkezője is, illetve szinte bármely elképzelhető változat. És ha az ájtatos manó vadóc „szokásait” beillesztjük ebbe a tiritarka képbe, akkor még akár a kannibalizmus is furcsa értelmet nyerhet. Persze csak a maga módján. Imádkozósáskául.

Válogatott szakirodalom
Gillott, C. (1995): Entomology. Plenum Press, New York – London.
Lawrence, S.E. (1992): Sexual cannibalism in the praying mantid, Mantis religiosa: a field study. Animal Behaviour 43(4): 569-583.
Prokop, P., Václav, R. (2005): Males respond to the risk of sperm competition in the sexually cannibalistic praying mantis, Mantis religiosa. Ethology 111: 836-848.

A szerző a BBTE Biológia-Geológia Kar Taxonómiai és Ökológiai Tanszékének adjunktusa.

Címkék: , , , ,

2 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: terembura
    Közzétéve: 10.9.2010, 12:14 pm

    fem fátál 😛

  2. A hozzászólás szerzője: cs
    Közzétéve: 12.9.2010, 2:37 pm

    Jó kis cikk és bejövős a laza stílus.

    A kan elpusztulása a párzás után valóban pozitív szelekciós erő lehet az “egyél meg no” típusú fejvesztésnek, ugyanis manós vizsgálatok azt találták, hogy a kannibál csajok a szendébbekkel szemben, illetve a kannibálokon belül azok, akik nagyobb csávókat esznek nagyobb petecsomókat raknak és a peték is nagyobb méretűek. Mindkét előny a porontyok életképességének és túlélésének növelésében mutatkozik meg. A macsó hím tehát többet tesz saját sikeressége érdekében a fejvesztéssel, mint azzal, hogy megmarad a (terem)búrája. Ez tartja életben hosszútávon ezt a látszólag idétlen magatartást. Bálint is ezeket mondta, csak a dió héjában.

    Amikor Zsótti összefog Sáski Lee-val, lesz rendrakás, szaladhat mindenki szanaszét fejvesztve.

    @terembura — femme fátál?, mert a fem fátál = death metál :)

    Hasonlókat,
    Csongi

Szólj hozzá!