Think Outside The Box

Transindex rovatok


The Borat Project | 28.8.2010

The Borat Project: A sivatag legyőzött, de a halászok megmentettek

Különleges érzés a szabad ég alatt ébredni, amint az éppen felkelő nap lágyan megsimogat. A csillagok alatt merülni álomba, mialatt olyan filozofikus kérdések fordulnak meg az agyadban, amelyeket mindenki feltesz az élete során. Zeneként hallgatni a tücskök cirpelését, a kakaskukorékolást vagy a tevék reggeli üvöltését. Tudod, hogy nem vagy otthon, de ez egyáltalán nem számít. Az egyszerű emberek mindenhol megértik egymást, nyelvtől, kultúrától függetlenül, amíg az első kapcsolatteremtés becsületen, tiszteleten és mosolyokon alapul.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Az érzés még különlegesebbé vált, amikor észrevettük, hogy fél tízkor ébredtünk. A nap már régen fenn volt, és 20-30 teve gyülekezett körülöttünk, nem rejtett kíváncsisággal vizsgálva minket. A kakasok már régen elhallgattak.

A falu lakossága diszkrétebb kíváncsisággal figyelt, és amíg fel nem ébredtünk, csak egy idősebb bácsi mert hozzánk közeledni. Amikor felkeltünk, cigarettára gyújtva beszédbe elegyedett velünk. A gyönyörű reggel hatására széles mosollyal próbáltunk szót érteni vele, annak ellenére, hogy egyáltalán nem pihentük ki magunkat a viharos éjszaka után.

Amit rögtön megértettünk: furának talál minket, amiért a homokban aludtunk, viszont sikerült elmagyarázni éjszakai kalandjainkat. Azt is elmondtuk, hogy Romániából érkeztünk, hogy Aralszkban voltunk és Tastubekbe tartunk, mindezt a néhány felszedett orosz alapszó segítségével. Emberünk mindenáron fitogtatni akarta földrajzi tudását, de azt is ötször megkérdezte, hogy mivel utazunk, mert nem akarta semmiképpen megérteni, hogy gyalog megyünk. Azt hiszem, mi vagyunk az elsők, akik ezzel próbálkozunk, mert őrült ötletünk támogatásának jeléül mindenáron meg akart kínálni egy pohár erjesztett tevetejjel. Tudtam, hogy Mircea utálja, de mivel az én gyomrom még nem volt rendben, muszáj volt feláldoznia magát. Nem volt egy könnyű feladat…

Távozáskor az öregnek sikerült ismét meglepnie és megmutatta, hogy Kazahsztánban van jó is a rossz mellett. Ezúttal ő mentette meg az ország hírnevét, amikor néhány kilométert futott utánunk a sivatagban, hogy szóljon: rossz úton indultunk. Utolért, útbaigazított és sok szerencsét kívánt. A szerencsére szükség is volt, mivel a nap már magasan állt, 11 óra körül. Egy kialvatlan éjszaka után és kavargó gyomorral vállalkoztam a 37 kilométeres útra, délben, hátizsákkal.

Az út egyáltalán nem bizonyult könnyűnek. Viszont jókedvünk és optimizmusunk elfeledtette, hogy három órája megyünk a napon, a kánikula pedig majd kettő-háromkor tetőzik csak. A tenger felől érkező erős szélben gyorsan lekerült rólunk a ruha, miközben Tastubek felé meneteltünk azzal, hogy 5-6 órán belül meg kell érkeznünk.

A sivatag ugyanolyan volt, mint amilyennek az elmúlt napokban megszokhattuk. Sok homok, néhány fűcsomó és tüskés alacsony növényzet – mindezek plusz színt visznek az utazó életkedvébe. Árnyék sehol, viszont egy csomó eldobált sörösüveg azt az érzés keltette, hogy ott vonult el a jókedvű Vörös Hadsereg.

Mintegy két óra gyalogolás után veszíteni kezdtem a lendületemből. A sivatag végtelennek tűnt, a meleg egyre erősödött, a gyomrom pedig kezdte felmondani a szolgálatot. Nem akartam gyengének mutatkozni Mircea előtt, különösen amiért ő erősítette korábban, hogy ez az út túl nehéz lehet; viszont egyre inkább legyőzött a sivatag. Bármennyi vizet ittam, a szomjamat nem oltotta, és az idő is folyton nehezebben telt. Nem ijedtem meg feltétlenül, inkább rájöttem, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb erőfeszítésre lesz szükség, mint amire számítottam. A tevehullák sem öntöttek lelket belénk, és mindketten éreztük, hogy érzelmileg padlón vagyunk. Viszont most is éppen időben érkezett a segítség.

Egyikünk sem sejtette, hogy milyen állapotban vagyunk, amikor a semmiből előtűnt egy régi teherautó. Utasainak arca nem volt túl barátságos, mégis felvettek Tastubekig. De milyen út volt ez is…

60-70 kilométer per órás sebességgel „száguldottak” a sivatagon át, de a nemlétező úton ez többnek tűnt; emellett minden kanyarban és buktatón majdnem repültünk egyet. Mindketten a pótkeréken kaptunk helyet, a benti levegőben pedig összekeveredett a meleg, a por és a hét folyamatosan pöfékelő utas cigifüstje.

Amikor megérkeztünk, éppen csak kezet fogtam a megmentőinkkel, és éreztem, hogy valami nincs rendben. Mindketten erős hányingerrel küszködtünk. Én alig álltam a lábamon; mintha rám szakadt volna az ég. Megkerestük az első árnyékfoltot, és letelepedtünk; majd Mircea elindult jeges tea után érdeklődni. Végül egy helyi halász, Kolja hívott meg hozzá teázni.

Abban a pillanatban nagyon rosszul lettem. A gyomrom kavargott, mint egy turmixgép, a fejem zúgott, a hányinger pedig egyre fenyegetőbbé vált. Lezuhantam a ház padlójára, egyféle „transzban” feküdtem néhány órán keresztül, és csak azért léptem ki néha a sivatagba, hogy kiadjak mindent magamból. Semmit nem ettem aznap, de a gyomrom egyetlen korty víztől is úgy döntött, hogy nem fogad be semmit.

Néhány óra múlva sikerült összeszednem magam, bár annyira, hogy elültem az ebédhez, bár semmi étvágyam nem volt. Ugyanakkor legalább a helyet meg tudtam vizsgálni: Kolja háza egyszerű, de jól átgondolt volt. A bejáratnál a konyha és a rezsó található, biztosan azért, hogy szagok könnyebben távozzanak. Utána egy kis szoba következett egy asztalkával és telefonnal, majd a „living”, ahol tévé, surrond-hangfalak és egy dvd-lejátszó állt. A végén két hálószoba, amelyek közül az egyik ebédlőnek is szolgált. Bútor alig volt, de nem is hiányzott. A padlót és a falakat perzsaszőnyeg borította és csupán a párnák bontották meg ezt a berendezést. Az ablakokat vagy bedeszkázták, vagy újságpapírral fedték be, így éjjel-nappal sötétség uralkodott a házban – legalább kellemesen hűvös a kinti tűző naphoz képest.

Az ebédnél többen összegyűltek és felismertem közöttük azokat is, akik elhoztak idáig. Róluk kiderült, hogy a 21 házat és mintegy 100 lelket számláló kicsi település iskolájának felújításánál segédkeznek. Az oktatást nem mellőzik; a vendéglátóink között volt az iskola tanítónője is.

Mivel enni nem tudtam, igyekeztem mindenre odafigyelni. A „lakomát” a nagy hálószobában szervezték; behoztak egy hosszú asztalt, amely első ránézésre ágynak nézett ki. Az emberek a szőnyegen ülték körül, a kényelmet a házigazda párnákkal biztosította.

Amink azt később megtudtuk, errefelé nagyon kevés vizet isznak. Helyette szertartásszerűen fogyasztanak forró teát, napi négyszer. Most viszont kivételt tettek, és szereztek nekünk egy üveg hideg vizet, amit pillanatok alatt elpusztítottunk.

A felszolgált étel egyszerű és ízletes volt. Főfogásként természetesen halat kaptunk, de emellett volt szalámi, vaj és kazah kenyér, no meg mindenféle édesség, cukorka és sütemény, ahogy az a kazah házaknál szokás. Mindent kézzel kell enni, evőeszközök nélkül és ebéd után mindenki kapott egy újságdarabot, szalvéta helyett. Az asztalról természetesen nem hiányozhatott a vodka sem, amelyet látványos mennyiségben fogyasztottak, vallási hovatartozásuk ellenére.

Nagyon érdekesnek tűnt, hogy bár a családban négy nő volt, csak Kolja felesége vett részt az ebéden, aki a ceremóniamester szerepét töltötte be. Ő tett ki mindent az asztalra, ő töltötte ki a teát, de nem nyúlt semmihez, amíg el nem ment mindenki. Amikor mi is a tévés szobába vonultunk, a kislányok is csipegetni kezdtek a másik szobában. Ugyan ez megismétlődött este is, amikor szintén sokan voltunk az a asztal körül, de amikor csak mi ketten ettünk ott, a lányok is csatlakoztak.

Egy másik érdekes részlet a valláshoz kapcsolódik. Három nap alatt Kolja és családja kétszer imádkozott, a nagyobb vendégségek után. Ebből megtudtuk, hogy bár a vallásos tudat létezik, a formalitások nem játszanak fontos szerepet a halász életében.

Nyomorúságos állapotom a déli órákban sem múlott el, így eldöntöttük, hogy megkérjük Kolját, hadd viseljen el még minket a házában legalább estig, amíg kicsit hűvösebb lesz. Néhány perc gondolkodás után megkérdezte, meddig akarunk maradni. Meghatódva a kedvességétől és gondolván, az árak ilyen eldugott helyen úgysem lehetnek magasak, úgy döntöttünk, rábízzuk magunkat. Elég rossz döntés volt, mivel Kolja pontosan kétszer annyit kért a szolgáltatásokért, mint az aralszki házigazdáink. Úgy tűnik, a hír gyorsan terjed arrafelé, az újságíró pedig egyenlő pénzzel.

Mivel nem volt más választásunk, és elég rossz bőrben voltam, egy napra fogadtuk el az ajánlatot. A hőségen kívül azért is, mert a faluban nem volt bolt és ivóvíz, az emberek mégpedig mind ismerték egymást. Csak a maradás vagy a visszatérés között választhattunk, és az első mellett döntöttünk. Kolja gyorsan elmagyarázta, hogy sok újságíró lakott már nála; amerikai, német, angol, ausztrál egyaránt, viszont Romániából most jön először valaki. Becsszóra elhittük neki, még azt a részt is, hogy senki nem nézte a pénzt. Viszont nekik valószínűleg más volt a költségvetésük is.

Szenvedésünk egészen a vacsoráig eltartott, viszont most szinte örültem annak, hogy baj van a gyomrommal. Házigazdáink a nemzeti ételt, besbarmakot készítették, ez egy nagy tál tésztalapból áll, amelyre egészben sült, hagyományos recept alapján elkészített bárányt helyeznek. Az étkezés kezdetekor a vendégek együtt kiveszik a csontjait. Mircea arckifejezése mindenképpen megért volna egy fotót, amikor egy szinte hús nélküli, porcokkal teli csontot szolgáltak fel neki. Azt tanácsoltam, tegye úgy mintha enne belőle, és egy óvatlan pillanatban szabaduljon meg tőle.

Akkor már viszont nem tudtam mit javasolni, amikor tea helyett egy pohárban azt a vizet kapta, amelyben a bárányt főzték. Első ránézésre tejnek vagy joghurtnak tűnt, de megtudtuk, hogy a főzéshez felhasznált zsíros-sós víz. Miután letisztítják a csontokat, kiszedik szegény állat belsőségeit, és a vendégek vehetnek belőle először. Úgy látszik, ezeket a részeket becsülik meg leginkább. Szerencsére senki sem erősködött, amikor Mircea visszautasította az ízletes agydarabokat, és mindenki beletemetkezett az ételbe. Letörtek a laskatésztából, belemártották a húsba, és így, kézzel fogyasztották. És megkóstoltam volna kíváncsiságból, bár sohasem szerettem a bárányt, de nem akartam kockáztatni semmit.

Az étkezést egy-egy egészséges böfögés szakította félbe jelezvén, hogy a vendégek elégedettek az étellel. Senki nem erősködött, hogy együnk vagy igyunk, pedig a mi felünkön látványosan több minden maradt a tálcán.

Vacsora után az iskolánál dolgozók Jalangash felé indultak, előtte azonban még megkérdezték, nem akarjuk-e megfizetni, hogy felvettek minket a sivatagban. Most viszont nem jártak szerencsével. A vacsorára különben eljött néhány falubéli is, akik hallották, hogy két hülye európai gyalog akarta átszelni a sivatagot, és jöttek megnézni minket :)

Egy ilyen kalandos nap után nem csoda, hogy alig vártam a lefekvést. Itt is helyi szokásokat követve kint aludtunk. Az állapotom és a napi kellemetlenségek ellenére a csillagokat bámulva, mosolyogva aludtam el. Szabadnak éreztem magam.

Címkék: , , , , , ,

0 hozzászólás

Szólj hozzá!