Think Outside The Box

Transindex rovatok


Pró és kontra | 17.9.2015

Idejétmúlt-e az udvarlás?

"Borboleta px cp Sta crz 040206 D" by Autor: José Reynaldo da Fonseca - Own work. Licensed under CC BY 2.5 via Commons.

Borboleta px cp Sta crz 040206 D” by Autor: José Reynaldo da FonsecaOwn work. Licensed under CC BY 2.5 via Commons.

Kell-e még manapság udvarolni, a hagyományos értelemben? Ki udvarol kinek? Pró és kontra-cikkünkben négyen reflektáltak erre a roppant fontos egzisztenciális kérdésre.

Bogár Jolán:

Az udvarlást valószínűleg az evolúciós viselkedéstan kontextusában lehetne a legjobban tárgyalni, az biztos, ha mára meg is változott, vissza is szorult a rendeltetését és lényegét tekintve. Tény azonban, hogy azon természeti fajok esetében, ahol megtalálható az udvarlás, rituáléja egyáltalán nem funkció nélküli, hanem a minél jobb szelekciót és a lehető legjobb (nemző)társ megtalálását szolgálja. Az udvarló egyed, legyen az hím, vagy nőstény, az udvarlás során bizonyíthatja a rátermettségét.
Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy a hagyományos, a középkorban kialakult modellt tartsuk tiszteletben, amely során az idealizált nőt annyira rajongja körbe valaki, hogy az manapság a zaklatás besorolása alá esnék. Szerintem udvarolnia mindkét félnek kell, a nőnek, a férfinak, mindkét nőnek vagy mindkét férfinak, és az okok többnyire ugyanazok, mint régen.

A szexualitás a huszadik század során egyre jobban felszabadult, ami nem jelenti hogy elszabadult volna. Csak míg mondjuk még a huszadik század közepén jó esetben az ilyen udvarlások maximum egyikének végén lett az egészből ágyjelenet, addig manapság az arra érdemesek könnyebben kapják meg az udvarlásuk „jutalmát”, tekintve hogy már nem ül a szobában a viktoriánus, zöld teát szürcsölgető nagynéni, vagy a marcona parasztapuka.

Az udvarlás azonban nem csupán azért fontos, hogy a végén a győztes a hódítás után megkapja a jutalmát, hanem hogy a jutalom valóban a győzteshez kerüljön. Ez egyszerre becsület és önbecsületbeli ügy: jelzi a másik felé, hogy nem csupán a bájai nyűgöznek le az illető férfinak/nőnek, hanem a személyiségét is értékelem, ugyanakkor jelzem a kőkorszaki nagyanyám felé is, hogy no lám, mégiscsak egy talpraesett társat választottam, aki nem csak lecsapja félkézzel a mamutot, hanem hajlandó ott maradni a közösen rakott tűz mellett a huszadik poronty születése után is. Azaz értitek, ami ezekből megmaradt.
Az udvarlás elsősorban a kitartásról szól, a személyiség feltárulkozásáról, hogy ne egy darab hús feküdjön rá egy másik darab húsra. Mint ahogyan a szexualitás is több, mint testmechanika, tudni kell, ha a másik szemébe nézel, mi is fejeződik ki pontosan benne. Tudnod kell, mit jelentenek a közben kimondott szavak. Ezt meg honnan tudnád, ha az udvarlás során nem nyílt volna a lehető legjobban ki előtted?

Kiss Bence:

Fontosnak láttam meghatározni az udvarlás fogalmát. Ugyanis nem mindegy, hogy a lovag és szíve választottja közt zajló eseményeket meddig tekintjük udvarlási időszaknak. Udvarlás tart az első csókig? A „hivatalos” Facebook- “kapcsolatban vagyunk” bejelentésig? A reméljük, hogy boldogítani fog IGEN-ig?

Nem tudom a választ. Rögtönzött közvéleménykutatásom nem segített átrágni magam a helyzeten, úgyhogy határozzuk meg az udvarlás periódusát mondjuk az első csókig. Onnan már járás, vagy mi a szösz a dolog. A párkapcsolatok dinamikája amúgy is relatív, minden lehetséges pár közt más.

Udvarolni… Szeretek? Igen és nem is. Van abban valami konfúz, ahogy az ember nem tudja, sínen jár-e, vagy éppen a lelkizős meleg barát feladatköre hárul rá. Ez valami gyomorideg-féleség, ami hol kellemes, hol kellemetlen, ahogy próbálom belőni, hogy most frendzóningolás van, vagy egyszerűen óvatosabb ismerkedés.

Mindkét esetre van személyes példám, udvarlásra és annak mellőzésére. Bizonyos fokig az udvarlásos változat szimpatikusabb. Tervezett, rákészülést igényel, mind időben, mind lelkiekben. Nem tudom más, hogy van ezzel, de amire lelkileg készülök, annak igencsak tudok örvendeni, ha jól sül el.

Komolyan azon szoktam lenni, hogy ne remegjen a hangom, amikor felhívom a lányt. Facebook ki van zárva, semmi reakciót nem lehet látni-hallani a másikon, szóval ha randira hívok valakit (pardon: kávéra, teára, meg van kérem ennek az etikettje), akkor szeretem tudni, hogy mit gondol a hölgyemény az ötletről. Például az is ziher,hogy közvetlenül futás után sem hívok már senkit az életben találkára. Nem tudom, hogy mit gondolhatott az a lány akinek kissé lihegve tálaltam fel az ötletet, hogy kávéznunk kellene, ha van kedve, de nemet mondott. Auccs.

Szóval hívás. Gatyamadzag fel, tapiképernyő megnyom, bemutatkozás, sziazavarlak, jajdejó, izé, meginnál egy teát velem? Szerencsés esetben tehát igen a válasz. Demo változatot mutat magáról az ember (s vélhetőleg az asszony is), borotválkozás szinte kötelező, személy szerint megjelenésen is gondolkozom, hogy se frakk se tangapapucs ne legyen a véglet. Normálba, mintha laza lennék, s nem görcsölnék. Érted.

Itt jön az izgalom, egy tisztességesebb after shave, vagy két frittnyi parfüm után. Rettenetesen tudok izgulni. Jobb nekem, ha este találkozunk, akkor nem látszik, hogy vörös a fejem. Remélem.

A klasszikusabb férfi-nő kapcsolatokban hiszek. Feministák dobjátok a követ, de tényleg szeretem, ha én hívom a lányt, én kísérem haza és majd, ha úgy ítéli meg, ő hív be magához. A sztereotípiák nem szexizmust jelentenek, hanem olyan viszonyrendszert, amiben mindkét fél megtalálja a szerepét. Fontosnak tartom, hogy ismerjem az illetőt, hiszen az udvarlás épp erről szól. Eldönteni, hogy valóban van a dologban hosszú távra potenciál. Netán beleszeretni. Az persze a legjobb. Pláne, ha van, aki viszonozza, ellenkező esetben kimerítjük a szívás fogalmát. Csak azt ne.

Ilyenkor persze én is megmutatnám, hogy milyen vagyok. Nem feltétlenül pénzköltéses változatban, apám is azt mondta, hogy buksza nélkül jobban kell. Meg a kabriót is csak kölcsön szoktam kérni, igaz, azt is inkább magamért. Élményautózás, mert férfi vagyok, vagy mi a szösz. Ha lehet, inkább filmet néznék. Miért? Mert van abban valami meghitt, ahogy kinyújtózunk. Ha a lány szeretne valamit, akkor itt közeledhet. Én nem tiltakozom. Másik kérdés, hogy észre kellene venni. Na, az nem megy mindig.

A közös séták is klasszikusnak számítanak a repertoárban: nyugalmi állapot ez is, ahol mindkét fél kibontakozhat. Ilyenkor mondok ökörségeket, de erre csak utólag jövök rá rendszerint. Ha a lány kedves, akkor elnézi, mert … Ezekre a dolgokra nincs igazi magyarázatom. Biztos a női misztérium része.

A kedvencem azért mégis a főzőcskélés. Később is főzök, párosban nagyon is szeretek. Persze van, aki félreértelmezi a vacsorameghívást – konkrétan arra gondol, hogy ez egyenlő a szexre való felkéréssel. (Csak ismételni tudom magam, a nők titokzatosak, y kromoszómával pedig néha nehezen követhetőek.) Azt hiszem, hogy egy-két eltalált fogással nehéz mellényúlni. Hát ha még desszerteket is tudnék varázsolni…

A virág minden klisé legklisébbike. Sablonos legény vagyok, mondom én: szívesen viszek virágot. Gerbera, tulipán, dísznapraforgó – ezek a kedvenceim, és szemrehányást még sosem kaptam miattuk. Viszek? Naná. Fontosnak tartom, hogy adjak virágot? Igen. Kötelezőnek – nem.

Az udvarlás tulajdonképp számomra egyfajta előrevetítése annak a potenciális jövőnek, ami várhat ránk, a boldogan éltek, amíg meg nem haltakban. Párkapcsolatnak csak akkor van értelme részemről, ha hiszem, hogy ásó-kapa és nem egymás alaposabb megismerése választ el majd bennünket. Hogy eddig másképp alakult? Sebaj. Udvarolok, hisz éppen ráérek. Van annyi szeretet bennem, hogy szívesen adok egy-egy darabkát, megfűszerezve egy vacsorával, egy közös csillagnézéssel, egy filmmel. A cél persze az, hogy valahol a két ember szeretete összeérjen, legyen belőle az a közös valami. Szirupos? Igen. Szeretem? Igen.

Kertész Melinda:

Amikor a téma szóba került, zsigerből visszavágtam az udvarlást teljesen elfogadhatónak tartó kollégának, hogy márpedig kevés dologtól viszket a bőröm jobban, mint attól, hogy valaki ilyen módszerekkel próbál közeledni.

Ez több szempontból is visszatetsző: az udvarló kezdeményező félként hatalmi pozícióba lép, s mint ilyen, lényegesként tekint saját magára, tehát önmagát veszi viszonyítási alapul, a kiszemelt személy természetszerűleg a másik, a passzív, és mint ilyen, a cselekvés elszenvedője, tehát az udvarlás tárgya, nem pedig aktív résztvevője. Tehát már startból – legalábbis elvi szinten – így néz ki az erőviszony: az erősebb közelíti meg a gyengébbet.

Ez pedig éppen a patriarchális társadalmi berendezkedést erősítő modell, gondoljunk csak az udvarlás kapcsán használ szófordulatokra, például arra, hogy, ugyebár, az udvarló férfi megkörnyékezi, becserkészi, meghódítja a nőt, aki amikor már nem tud ellenállni, akkor beadja a derekát.

A patriarchális rend nem tűri a szerepek felcserélését, egy kezdeményező nőre a környezete – persze, környezete válogatja, de – többnyire furcsán néz. Ettől akár el is lehetne vonatkoztatni: viszont sokszor a férfi nem tudja értelmezni az aktív szerepet vállaló nő gesztusát, és rendszerint elmenekül.

További probléma: az udvarlás álságossága, amikor az udvarló a lehető legjobb – rosszabb esetben konstruált – arcát mutatja. És akkor vannak a kellékek: a virágcsokor, különböző figyelmességek, amelyeket kártyaként lehet kijátszani, és megfelelő adagolással akár siker is koronázhatja a vállalkozást. Ráadásul alig képzelhető el kínosabb helyzet, mint amikor valaki esetlenül, félszegen udvarol.

Az udvarlásnál mindkét fél számára sokkal méltányosabb szituációt teremt a flörtölés, ahol az erőviszonyok már sokkalta kiegyenlítettebbek, senki sem kerül ostrom alá, és a kezdeményezőnek sem kell attól tartania, hogy csúfos vereséget szenved.

Egy ilyen konstrukcióban a játékszabályok is tisztábban le vannak fektetve: a flört addig tart, amíg mindkét fél számára szórakoztató, és létezik kölcsönös érdeklődés.

Vizi Boromir:

Nem tudok udvarolni. Sose tudtam. Tehát szükségből erényt kovácsolva most az udvarlás ellen érvelek. So lame? Ám legyen!:)

Ha az ember fia vagy lánya nem alfahím vagy -nőstény, akkor a reprodukció előjogáért folyó evolúciós versenyben alulmaradva azzal dolgozik, amije van. Ésszel, humorral, kedvességgel, nyitottsággal és jó adag öniróniával.

Smart is the new sexy, egy geek is “hódíthat”, vagyis anélkül, hogy udvarolna, nyomulna, felvenné a macsó szerepet, megtetszhet más embereknek.

Az ilyenfajta párkeresésben sokkal több a szerepe a véletlennek, a spontaneitásnak, a meglepetéseknek, a ráhagyatkozásnak. Nincs különösebb dominanciára törekvés sem, annál inkább játszik a vágyakozás, a képzelet, az apró jelek értelmezése, óvatos puhatolózások. Az emberekkel való igényesebb társalgás, szórakozás előtérbe helyeződik, és ha előbb-utóbb “igazi randira” kerül sor, abban egyik fél számára sincsenek semmiféle szigorúan veendő kötelezettségek. Sem arra nézve, ki hív randira kit, ki fizeti épp a számlát, kell-e virág, elvárja-e a másik, hogy hazakísérd, elcsattan-e az első csók vagy még halasztjátok, esetleg soha nem is kerül sor rá, vagy már első éjszaka nálad alszik – vagy te nála.

Nincsenek “nem illik”-ek, “ezt nem így szokás”-ok, csak az a különleges erőtér, amiben bármi megtörténhet, és amelyet mindketten egyenrangú félként alakítotok, és a vonzó és esetleg taszító erőknek ebben az eredőjében majd végül kialakul valami, ami csak kettőtöké. Hogy ez a folytatás fele mutat, vagy az elválás irányába, megjósolhatatlan.

Lehet azt mondani, ha megborotválkoztam volna, ha vittem volna virágot, ha selyemharisnyát húztam volna, ha magassarkúban mentem volna, ha… akkor talán másképp sül el a kimenetele, akkor talán másodszorra is találkoznánk.

De ha nem tetted meg, mert éppen nem volt rá időd, kedved, vagy deklaráltan nem akartad, mert nem ez vagy te, mert túlságosan is tisztában vagy ezeknek a társadalmi, írott vagy íratlan illemkódexekbe foglalt jelentőségével, akkor ezen gondolkodni irtóra fölösleges és csak saját magad hozod még rosszabb helyzetbe.

A magunkfajták amúgyis hajlamosak túlelemezni a dolgokat, de könyörgöm, nehogy már olyan triviális dekoratív elemekkel kezdjünk foglalkozni, mint az öltözet. Jó, persze, én is tükörbe nézek, mielőtt kimegyek az ajtón, de nem elkápráztatni és hódítani akarok elsősorban, hanem önmagamnak érezni magam.

Az udvarlásnak szerintem akkor van igazán létjogosultsága, amikor egy tartós, mély párkapcsolatban él a két fél. Amikor már annyira ismeritek egymást, és magatokat ebben az erőtérben, hogy bátran lehet kísérletezni olyan vad dolgokkal, amiket egy kvázi ismeretlennel soha nem próbálnál ki.

Ekkor az “udvarlás” új értelmet kap, gyakorlatilag egyfajta játékká válik, kísérletezéssé, saját, egymás és közös határaitok kitapogatásáról és esetleg kitolásáról. Igen, lehet benne meglepetés-gyertyafényesvacsora, randi valami extrém helyen, közös versolvasás, masszázs-est vagy közös projekteken való ötletelés egy pohár bor mellett. Valami, ami kimozdít a hétköznapok rutinjából.

Ezt természetesen bármelyik fél kezdeményezheti, bár valószínűleg nem lesz numerikus szimmetria a dologban. Tehát lesz, aki gyakrabban, míg a másik ritkábban “udvarol”, és fontos, hogy ezt is el tudják fogadni, mint a párkapcsolat dinamikájának egyfajta jellemzőjét. Mert ha kvótarendszert állítunk fel, hogy ma én, de akkor holnap te, az megöli a dolog varázsát.

Összegezve, az udvarlásnak már a közös udvarban lehet megtörténnie, ami egy már elkezdett közös történetnek ad új fejezetcímeket, kiemelt mozzanatokat. Így is van kockázat, persze: előfordulhat duzzogás, vagy akár veszekedés is a vélt vagy valós, az elképzelésekben mutatkozó különbségek miatt, de más alkalommal ismét újra lehet kezdeni a játékot. Főleg ha mindkét félnek már vannak bizonyos preferenciái, aminek megsejtésével a kiengesztelés módozatai előtt is új távlatok nyílnak.

De persze, udvarlók és udvaroltatók, hajrá, mindenki tegye úgy, ahogy szereti: csak aztán ne lepődjön meg, ha kiderül, ezek a szerepek borzasztó képlékenyeknek bizonyulnak, akár meg is fordulhatnak (egyéniségtől függően nőkből és férfiakból is vannak “vadászok”, akik ellenkező vagy ugyanolyan nemű “prédára hajtanak”). Előbb-utóbb úgyis csak az a két ember marad, és a körülöttük kialakult, egyedi, megismételhetetlen, standardokra és bevett rituálékra fittyet hányó erőtér, ahol már jelentéktelenné válnak a dekoratív kellékek és udvariassági szabályok.

Szerinted fontos a hagyományos módon felfogott udvarlás?

View Results

Loading ... Loading ...
Címkék: , , ,

4 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: JJ
    Közzétéve: 17.9.2015, 10:52 pm

    Érdekes téma :) , talán még hozzá lehet tenni :
    http://www.ted.com/talks/mandy_len_catron_falling_in_love_is_the_easy_part

  2. A hozzászólás szerzője: Adorjáni Alpár
    Közzétéve: 17.11.2015, 2:20 pm

    Manapság mindenzt úgy nevezik, hogy ismerkedés. Aztán vagy bejön, vagy úszik. Vagy szép ívben halad a közös élet felé vagy pedig hullámokban egy sor fájó érzést generálva elhal. Vagy olyan fokozatos érzéseket gerjeszt amivel át tud lépni a különböző materiális és társadalmi akadályokon, vagy pedig megakad valahol s egyszerű ismeretség vagy barátság szintjén állapodik meg.

  3. A hozzászólás szerzője: EDLER András-György
    Közzétéve: 25.11.2015, 8:20 am

    Bence hozzászólása az egyedüli öszinte. A többiek elméleti szinten maradnak. Melinda ráadásul a macsó nő szerepében tetszeleg.

  4. A hozzászólás szerzője: Femme Fatale
    Közzétéve: 20.3.2016, 6:51 pm

    Kedves Viziboromir! Maga itt orakig vegigfilozofalta azt, hogy kenyelmes, lusta (udvarolni) stiluserzeke sincs, ezert inkabb nem oltozik fel, az etikettet is szivesebben kihagyja, hiszen az is munka megtanulni es raadasul hihetetlenul arogans is, hiszen : smart is the new sexy mondas alatt mar rogton azt is gondolja magarol , hogy okos es elvarja , hogy a nok a labai elott heverjenek.

Szólj hozzá!