Think Outside The Box

Transindex rovatok


The Borat Project | 26.8.2010

The Borat Project: Éjszakai kaland rozsdás hajókkal és sűrű villámlással

Néhány nap után Aralszkban unatkozni kezdünk; a hőség és a por rekordokat döntögetett, legalábbis számunkra, és nem volt már semmi látnivaló ebben a kis porfészekben. Így hát elkezdtünk a sajátos stílusunkban tervezni, és megszületett a nagy terv: a helyi busszal elmegyünk Jalangashig – ami régen halászfalu volt, most pedig hajótemető –, majd átgyalogolunk egy sivatagrészen, hogy megérkezzünk a jelenleg is halásztelepülésként működő Tastubekbe. Terveink nyilván jobban mutattak papíron, mit élőben, és olyan kalandokban volt részünk, amelyekre statisztikailag kevés esélyünk volt számítani.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Mint ahogyan azt már megszokhattuk, elsőre mindenki tagadta, hogy létezne járat Aralszk és Jalangash között. Némi erősködés után a házigazdánk lányának eszébe jutott, hogy van egy vonat. Rohanás az állomásra szörnyű melegben, amelyet néha fel-feldobott egy szélroham, akkor viszont a port nyelhettük kilószámra. Az állomáson megtudtuk, hogy nincs vonat, de talán van busz. Rohanás a buszmegállóba, itt viszont a buszt tagadták le.

Miután kicsit letörve értünk haza, a házigazda segítségünkre sietett, és egy gyors telefonhívás alatt sikerült kideríteni, hogy minden második nap indul a busz, mi pedig nem a megfelelő napon próbálkoztunk. Csak senki nem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza, miért is nem indulhatunk el.

Abban maradtunk, hogy másnap indulunk, de én sajnos nagy örömömben és a zsíros ételek miatt elrontottam a gyomrom. Így másnap nem voltam a legjobb formámban. Reggelire olajban szinte megfürdetett tükörtojást ettem, és rosszul lettem tőle. Alig vártam, hogy kicsit megnyugodjak a buszban, de az álmaim hiúnak bizonyultak.

Láttatok már olyan filmet, ahol egy európai/amerikai felül valamilyen egzotikus ország helyi járatára, és állatok meg minden egyéb között találja magát egy ócskavason? Körülbelül így jártuk mi is, és alig akartuk elhinni.

Egy olyan buszban, amelyre valószínűleg nagyanyám is rácsodálkozott volna még gyerekkorában is, 23 helyi lakossal zsúfolódtunk össze a tizennyolc helyen. Nyilván több ülés mindenféle csomaggal volt tele, és legalább tíz ember lábon állt. A lábaknál a legkülönfélébb kazahsztáni termékek, dinnye, tej, sör, vodka, valamilyen ketrec, krumpli és üdítőitalporok. És amikor azt hittük, ennél cifrább már nem lehet, a sofőr hirtelen megállt, hogy felvegyen egy hatalmas hűtőszekrényt. El lehet képzelni, hogy milyen felfordulás keletkezett.

Mi viszont szinte a fellegekben jártunk; sikerült hátul helyet találni és az élmény sokkal nagyobb volt annál, minthogy ne élvezzük. Az emberek a legváltozatosabb tevékenységeket folytatták, a rozsdás vasdarab pedig kitartóan haladt, néha elérve a hihetetlen 45-50 km/h-s sebességet.

Néhány órával, sok fotóval és egy-két sassal később megpillantottuk a nagy hajótemető körvonalait. Ennek annyira megörvendtünk, hogy rögtön le is akartunk szállni. A sofőr eléggé haragudott is, pedig a hivatalos megálló három házzal odébb volt. Különben egyáltalán nem állt fenn annak a veszélye, hogy eltévedjünk, mivel az egész faluban két és fél utca volt.

Nem vesztegettük az időnket, mivel már este hat körül járt, és el is indultunk a hajók felé, a helyiek nagy megrökönyödésére. Úgy tűnik, a kazahok nem egy gyalogjáró nép, nekik megmagyarázhatatlan, hogy miért akar valaki gyalog menni, különösen ha olyan „borzasztó” távolságról van szó, mint a hajókig tartó 7-8 kilométer.

Miután többször elutasítottuk, hogy „olcsón” elkísérjenek a hajókhoz, elindultunk a cél felé a sivatagon/ volt tengeren keresztül. Mircea tizenegy megmaradt hajót számolt, és közölte, hogy több mint egy napba telik ezeket mind lefotózni. A valóság viszont szomorúbbnak bizonyult, mint barátom előrejelzései. A „szemét” üzbégek elértek ide is, és egyetlen nagy, kettévágott hajót hagytak és két darab, valamikor nagy kabint. Ez helyi szemszögből három hajó, az enyém szerint csak egy egész és két fél darab.

Szintén Mircea találta ki azt, hogy aludjunk a nagy hajóban, én pedig örömmel fogadtam a tervet: először is kalandutunkból eddig pont a kaland hiányzott, másrészt a „low budget” vakáció eddig minden volt, csak nem olcsó, és gondoltam, így spórolhatunk egy kicsit. Az már csak bónusz, hogy így meg lehetett ejteni az első éjszakai fotósorozatot is. Csillagos ég alatt aludni mindenképpen jó ötlet, különösen a sivatagban, ahol a statisztikai esély viharra valahol 1:100 arány körül mozog. De most a statisztika sem állt a mi oldalunkon.

Néhány órányi séta után elérkeztünk az első hajóhoz, amely olyan rozsdásnak tűnt, hogy minden mozdulattól féltünk, nehogy szétessen. A helyzet azonban nem volt annyira vészes; a rozsda még nem ette meg teljesen, viszont nem valószínű, hogy még sokáig bírja. Megnéztük, lefotóztuk, Mircea fel is mászott egy darabig, csak azt bánta, hogy Aralszkban felejtette a Pro Boulderes reklámpólóját, hogy abban másszon. Közben a nagyszámú szúnyog és a rozsdatenger eltérített az eredeti szándékunktól és inkább a sókérgen táboroztunk le.

Néhány percen belül el is nyomott az álom, és semmi sem zavart meg egészen éjfélig, amikor Mircea felébresztett, hogy induljunk lefotózni a két kilométerre levő nagy hajót. Nem teljesen éber állapotomban is észrevettem, hogy a távolban nagyokat villámlik, de nem hagytuk magunkat megfélemlíteni.

Különös érzés egy hatalmas, elhagyatott rozsdás hajó mellett állni a semmi közepén, az éjszaka közepén. Akkor is mindenféle forgatókönyv lezajlik az agyadban, ha amúgy nem vagy félős, és minden reális és irreális film eszedbe jut. Mi csapatban voltunk és egyikünk sem babonás, így a lehetetlen félelmek éppen csak átvillantak a fejünkön.

Ami inkább aggasztott, az a villámok egyre erősödő, sűrű cikázása volt. Próbáltam felidézni a földrajzórák emlékeit, amikor biztosan tanultam valamit a villámokról, de semmi nem jutott eszembe. Így azt se tudtam, mit teszünk majd, ha ideér, főleg hogy csak a hajók magasabbak tíz centinél, amelyekben nem igazán bíztunk, ha villámról van szó.

A munkát azonban el kellett végezni, és Mircea a fényképezés őrületébe esett, így maradtunk több mint egy órát. Mire visszatértünk a csomagokhoz, nemcsak néhány éjszakai hajós fotóval lettünk gazdagabbak, hanem villámos fotókkal is. Statisztikailag nagyon kevés esélyünk volt ilyent tapasztalni egyetlen napi tartózkodásunk alatt – még jó, hogy nem hiszünk a statisztikákban.

Úgy tűnt, hogy a vihar elvonult, és én ismét megpróbáltam az álmok világába merülni, amíg Mircea a fényképezőgéppel játszott (vagyis összevissza rohangált és mindenféle furcsa fotót készített). Éjjel háromig félálomban forgolódtam, majd egyszerre lekezdett dörögni is. A vihar szemmel láthatóan közeledett. Mircea nem aludt semmit, egy ideje figyelte már, és közölte, hogy szinte az egész látóhatárra kiterjedt. A holdat nem lehetett látni és az ég időnként annyira kivilágosodott, mintha nappal lett volna.

Nem töprengtünk sokat, és elindultunk a falu felé. Az egyetlen gond az volt, hogy ilyenkor mindenki aludt már, és sehol nem láttunk fényt. Út sehol, távol voltunk tőle, így az ösztöneinkre, emlékeinkre és Mircea órájának iránytűjére kellett támaszkodnunk. Néhány óra erőltetett menet után a tüskés növényzetű sivatagon keresztül megérkeztünk a faluba, de nem tudtuk, mitévők legyünk. A vihar közeledett, de még nem esett, így nem volt amiért felébreszteni a lakosokat. Végülis a villámoktól eléggé védettek voltunk, és bármikor segítséget kérhettünk, ha nagyon veszélyessé válna a helyzet. Hajnali ötkor tehát nyugovóra tértünk a tevék mellett, akik búsan üvöltöttek a faluszéli homokon.

Elaludni most sem sikerült, mivel hatkor esőcseppeket éreztünk az arcunkon és a villámok elértek egészen mellénk. Ismét összeszedtünk mindent, és bementünk a faluba, ahol még mindenki aludt. Reggel hétig a falu közepén maradtunk, miközben Mircea ismét bolondul kísérletezett mindenféle fotóval, majd amikor kivilágosodott, aludni mentünk.

Két óra megérdemelt alvás után, kilenckor ébredtünk, és mintha mindent csak álmodtunk volna, az ég teljesen derült volt. A kialvatlan éjszaka és étel nélküli nap után ismét nehéz nap várt rám. De erről majd később.

Címkék: , , , , , ,

3 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: Ejsze
    Közzétéve: 26.8.2010, 1:48 pm

    A villámokról fizika órán kellett volna tanuljál…

  2. A hozzászólás szerzője: Palotás László
    Közzétéve: 27.8.2010, 6:41 am

    Nem is tudom, mit mondjak, de arra jól emlékszem, apám arra tanított, ha villámlik, még a vasvillát is letette a földre a paraszt ember, mert a vállon vitt vasvilla – akármilyen vasas kéziszerszám – az életet veszélyezteti!
    Most mondjam, érdekes volt a leírás, de olvasva, azt vártam mikor vág a villám az “orosz hadsereg” – rozsda – tömegbe! 😀

  3. A hozzászólás szerzője: Fülöp Attila
    Közzétéve: 27.8.2010, 10:34 am

    Ez egy nagyon jó bejegyzés, élveztem olvasni :)

Szólj hozzá!