Think Outside The Box

Transindex rovatok


The Borat Project | 24.8.2010

The Borat Project: A szenzációhajhász újságíró átka. Alkalmazkodás ahhoz, hogy a rendőrség nem kér csúszópénzt

Mindössze két nap Aralszkban elég volt ahhoz, hogy rájöjjünk, nem a dokumentumfilmeknek, hanem a helyieknek van igaza: itt nincs semmi látnivaló. Legalábbis olyan, amit ne tudnánk két, maximum három nap alatt megnézni. Minden, amit különlegesként, másként akarnak eladni, a sok hajó és a tüneményes tájképek csak a “feljavított” riportok eredményei. Aralszkban mindössze egy múzeum van, egy rossz hotel, helyiek, akik megszokták a pénzes, hülye, “a semmit” látni érkező turistát, borsos árak és vagy három hajó, amit az itteniek még nem daraboltak fel mindenfélének.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Két nap után Mircea megkérdezte, mit csinálunk tovább. Mert fotótéma már nem maradt semmi. Jegyünk a visszaútra pedig 27-re szól, tehát ennyi idő alatt nemcsak a várost, de az összes lakosát is felfedezhetnénk. Nem igazán jutott időnk töprengeni ezeken a gondokon, tekintve, hogy nem jelentkeztünk ki a hotelból, nem terveztünk el körutat és a tartózkodási engedélyt sem vettük fel. Így sorra kellett venni a problémákat.

Prioritásunk a szállás rendezése volt, mivel a hotel nem tűnt hosszútávú opciónak, és a helyieknél szerettünk volna lakni. Viszont már első nap rájöttünk, hogy ez nem lesz olyan könnyű. Egyrészt a helyi lakosság hozzászokott a turistákhoz, és nem akarnak feltétlenül jó képet festeni az országról, nem hívnak meg magukhoz. Másodsorban, mindenért sok pénzt akarnak. És nem utolsósorban, sem Mircea, sem én nem szeretünk bebújni az ember bőre alá, mint például Pierre.

Így végül az Aral Tenizi szervezet mellett döntöttünk, mivel mindenáron családnál akartunk lakni. Megkértük tehát Seriket, aki a város turistáival foglalkozik, hogy segítsen találni egy nem túl gazdag, a város szélén élő és nem szép házzal rendelkező családot. Válasza a következő volt: “c’mon, not even I have a nice house”, vagyis hogy egyetlen ház sem szép ebben a városban.

Az ár nyilván magasabb volt, mint a hotelben, de Serik megmagyarázta: “családot és élményeket akartok, ez az ára”, és azt is a tudtunkra adta, hogy ebben az eléggé szűk közösségben senki nem fogad be minket a beleegyezése nélkül. Végül elfogadtuk egy, a hotelszobáéhoz hasonló árat – senki másnál, mint a “civil szervezet” titkárnőjénél, aki hét percre lakik a központtól. Később rájöttünk, hogy ez inkább autóval hét perc, gyalog 20-25, de nem bonyolódtunk a részletekbe.

Miután a szállást elrendeztük, gondoltuk, hogy benézünk a rendőrségre is, és bejelentkezünk, ahogy a helyi törvények kívánják. Egy nappal korábban Pierre és Altay is kiselőadást tartott arról, hogy Kazahsztánban nem fogadnak el csúszópénzt, mivel a fizetések magasak és az “új igazságügyi reform” ezt büntetendőnek tartja. Ezt nagy optimizmussal meséltem Mirceának, és azt hittem, mi leszünk az elsők, akik a hatóságok lefizetése nélkül tesszük meg ezt az utat.

És majdnem így is történt. Viszont az, hogy a határon nem adtunk “ajándékot”, néhány nap késéssel csattant rajtunk. Mircea bevándorlási papírja miatt “problem” volt, méghozzá “big problem”. De tekintve azt, hogy velünk volt a házigazdánk is, egy helyi lakos, a rendőrnő nagylelkűnek bizonyult és segített kitölteni két egyoldalas nyomtatványt. Kiderült, hogy egy öt perc alatt elintézhető “big problem”-ról volt szó, még úgy is, hogy elbíbelődtünk egy ideig a cirill betűkkel. A végén pedig, amikor meg akartuk köszönni, a házigazdánk eléggé értetlenül nézett. Nem fogtuk fel, hogy mi a baj, ő pedig ujjainak félreérthetetlen összedörzsölésével tudtunkra adta, hogy a munkát meg kell fizetni. Tehát mi nem csúszópénzt adtunk, mi csupán kifizettük a becsületes munkát, és csak 20 dollárunkba került. Olcsó, szombati áron.

A lendületünk viszont töretlen maradt. Elindultunk az új házunkhoz, amely utolsó előtti az utcában, utána a tó következik. Vagy ha realistábbak akarunk lenni, a város szeméttelepe.

Maga a ház olyan, mint bármely falusi ház nálunk. A konyha, a bútorzat, a kinti vécé és még az emberek is falusi emlékeinket juttatták eszünkbe, ahol az idő egy helyben áll, nem történik semmi és nem is veszítünk semmit. A háziak nem sokat kommunikálnak velünk, napi háromszor hívnak teázni vagy enni. Akárhányszor asztalhoz ülünk, a házigazda lánya velünk marad végig, mivel kazah szokás szerint az ő feladata, hogy nekünk semmit sem kelljen tenni. Csak ő töltheti ki a teát, egy keveset tejjel vagy anélkül, és neki kell ugrania, ha valami hiányzik. Ugyancsak ő főz és takarítja a házat. Egyszer próbáltam magamnak teát tölteni, amikor kilépett a konyhába, de eléggé negatívan fogadta.

Aralszkról keveset beszélhetünk, mert pont olyan, amilyennek a helyiek leírják. A régi kikötőben négy felújított hajót állítottak ki, de semmi különleges. Első napokban elbűvölt az is, hogy a tengeren (vagy tavon) sétálhatunk, még akkor is, ha ez egy szomorú “csoda”. Tó nincs többé, csak rengeteg só, néhány rozsdás hajó vagy azoknak a maradványai, mivel a helyiek feldarabolták, és azokkal javították ki a házakat, kerítéseket.

Mint ahogyan azt megszoktuk a történelem során, senki nem ismer el semmit. Az itteniek az üzbégeket hibáztatják; szerintük ez utóbbiak eljöttek Aralszkig, hogy feldarabolják és eladják. Bizonyíték erre, hogy Üzbegisztánban a hajók egyben maradtak, tehát a helyi logika szerint biztosan a kazah hajókat vágták szét. De erről később.

Két nap elegendő ahhoz, hogy megnézd magadnak Aralszkot. Persze, ha nem akarsz nagyobb művész lenni, mint mások és elkapni egy öreg halászt, amint a naplementében könnyezve sóhajtozik a tenger eltűnése miatt. Ilyesmit viszont ötévente egyszer, ha tapasztalunk. Ha nincs ennyi türelmed, Aralszk meglehetősen unalmas város, távol minden riport- és dokumentumfilmtől, minden általunk olvasott cikk csillogásától. Néhány ócskavas, amely többet mesél a bezárkózott helyiektől, akik nem értik, mit akarsz látni a rozsdás hajódarabokon. Ezeket a mai napig is lopják, és nem fogják fel, hogy nélkülük tényleg nem jönne ide senki.

Mircea eleinte erősködött, hogy néhány hét itt nem lesz elegendő. Mert sok a munka, sok a fotótéma és a látnivaló. Viszont amint megérkeztünk, rájöttünk, hogy semmi nem az, aminek leírják. A város hasonló a mi, hanyatlófélben levő bányavárosainkhoz, ahol nincs kilátás, de az emberek nem élik meg a drámát. Nem maga a város érdekes, hanem a története, amire érdemes időt szánni. Egyszerű turistaként elég két nap, ezalatt megérted a hely tragédiáját, de azonkívül, hogy nyeled a port és a sót, nincs amit csinálni.

A nagy mennyiségű por miatt a városban gyakran nem is lehet látni, hogy borús-e vagy derűs az idő, az ég szürkéssárga színt nyer. A meleg elviselhetetlen, 11 és délután 4 között senki sem jár az utcán, hacsak nincs fontos dolga. A helyiek pedig cseppet sem törődnek a köztisztasággal, mindent egymásra dobálnak, legyen szó állati maradványokról vagy pillepalackokról. Festői látvány, meg kell adni.

Így tehát további két nap után eldöntöttük, hogy továbbmegyünk a halászfalvakba. De ezekről a további bejegyzésekben mesélünk.

Címkék: , , , , , ,

Egy hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: frodo
    Közzétéve: 24.8.2010, 9:37 am

    Tegyetek fel fotókat a Google Earthre, az Aral-tó környékéről ha van 30-40 fotó, akkor sok. Egy TOTB profil, és mindenki meg fogja tudni, hogy a TOTB dokumentálta a környéket.

Szólj hozzá!