Think Outside The Box

Transindex rovatok


The Borat Project | 21.8.2010

The Borat Project: Új barátok, italozás, és egy majdnem megtörtént állatáldozat meséje

Első napunk az Aral-tónál a beilleszkedésről szólt, és jól sült el. Életünkben először láthattuk az egykori tenger lesújtó szemétmaradványát, megismerkedtünk néhány turistával, akik közül az egyik kifejezetten érdekesnek bizonyult, megijedtünk a turistáknak szánt áraktól, találkoztunk a helyiekkel és megtettük az első sétát a vidéken. Felfedeztük, hogy van internet, még ha nem is működik állandóan, néhány kedves kazah meghívott sörözni és frissen vágott bárányt sütöttek nekünk.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Kazahsztán az ellentmondások országa. A hihetetlen gazdagság mélyszegénységgel párosul, a modernség a fejlődés hiányával, a vendégszeretet a turisták átverésével, a nagyon alacsony, helyieknek szánt árak a túlzottan magas turistaárakkal.

A reggelinél ismét megszenvedtük az orosz nyelvtudás hiányát, de ez sem sikerült visszahozza a kommunista rendszer és az iskolai oroszórák nosztalgiáját. Reggelire/ebédre egy, a hotelhez közeli helyre mentünk, ahol az árak is rendesnek tűntek. Viszont a pincér ismét kihasználta, hogy nem figyeltünk, és úgy felfújta a számlát, hogy szinte többet fizettünk, mint a szállodáért. De ez van, ha turista vagy, szenvedj. A szomorú az, hogy sok, más országból érkezett turista észre sem vette ezeket az átveréseket, és így tovább bátorítják ezt a vendégszerető stílust. Az üzletben visszatettünk néhány dolgot a polcra, mert nem tetszett az ár, amit az elárusító mondott. Lassanként mi is alkalmazkodunk a helyzethez.

Úgy tűnik, a többi ár sem alacsonyabb. Egy 70 kilométeres utazás a „hajótemetőhöz” kb. 100 dollárba kerül, és a helyiek drágábban szállásolnak el, mint a hotel. Mindezeket a szolgáltatásokat az Aral Tenizi (Aral-tenger, helyi nyelven) „civil szervezet” ajánlja, amelyet tizenkét évig európai pénzekből működtettek, mára viszont minden szempontból jövedelmező üzletté vált. Nincs konkurenciájuk, és mindkét embernek a városból, akik valamelyest beszélnek angolul, közük van hozzá. Tehát ahhoz, hogy megnézd a még l nem szállított három rozsdás hajót, bizony 100 dollárt kell lefizetned.

Megoldást azonban itt is lehet találni. Elég hamar felfedeztük a helyi buszjáratokat, és megpróbálunk 100 helyett 3 dollárból elutazni ezekbe a falvakba. De minderről később.

Bármilyen gyászos is Aralszk, a maga módján látogatott hely. Mi például olyan napon érkeztünk, amikor több, mint tizenöt turista volt a városban, és a hotel nem tud ennél többet befogadni. Érkezett egy rigai csoport is, 3-4 kisbusszal, és őket helyhiány miatt el kellett utasítani.

Délután elindultunk Mirceával felfedezni a várost, vagyis fotózás és témavadászat nélkül, csupán azért, hogy szokjuk a környezetet. Lesétáltunk a tópartra, láttunk néhány rozsdás hajót és megcsodáltuk a naplementét, miközben különböző országokból származó turisták csatlakoztak hozzánk. Ketten indultunk és rövid idő alatt öt-, kilenc- majd tizenkét fősre nőtt a csoport. Estére szinte mindannyian mellénk szegődtek a hotel lépcsőin. A francia Pierre, aki autóstoppal érkezett Szenegálból és Ausztráliába szeretne jutni; egy német pár, akik pénz nélkül maradtak, mert nem működött a bankkártyájuk; hollandok, akik két nap alatt halálra unták magukat Aralszkban; dánok, akik éppen Ázsia-körúton tartózkodnak.

Meghívtuk Pierre-t, zuhanyozzon nálunk, majd bevallotta, hogy öt napja nem volt ebben része. Elnéztük, ahogyan elfogyasztja a paradicsomból, uborkából és kukoricából álló salátát, amiről kiderült, hogy naponta egyszer ezt eszi.

Egy magas, szikár, európai ruhákba öltözött pasas, és egy másik, alacsonyabb és teltebb lépett hozzánk, láthatóan jókedvűen. Jelekkel a tudtunkra adták, hogy meg akarnak hívni egy sörre. Mindenki visszautasította, kivéve Pierre-t, aki azt mondta, sohasem hagy ki egy udvarias meghívást. Mi is elfogadtuk amikor láttuk, hogy valaki benne van, és nem bántuk meg; nagyon érdekes estében volt részünk.

A szikár alakról kiderült, hogy a helyi iskola aligazgatója, és Altay-nak hívják, a másikat pedig Azlahannak. Altay nagyon barátságosnak bizonyult, és hosszan elbeszélgettünk valamiféle orosz-angol keveréknyelven. Altay nagyon büszke volt a külsejére, legalább hússzor elmondta, hogy 44 éves, és nem látszik rajta, bezzeg a barátja csak 40, de többnek néz ki. Valóban nem tűnt 44-nek, viszont a folyamatos összehasonlítgatáson nagyon jól szórakoztunk. Altay mesélt nekünk a tóról, a „környezetvédelemről” (az ő felfogásukban ez mást fed, mint nálunk:)), az országról, a politikáról és a nőkről.

Újdonsült barátunk számára ez utóbbi volt a legérdekesebb téma, és ahányszor belépett egy nő a bárba, Altay mindig tudtunkra adta, hogy mit csinálna vele. Egyik sör követte a másikat, majd egy félreértés következtében beleegyeztünk abba, hogy halat hozzanak. Valami nyers, agyonsózott pontyot kaptunk, és Mirceával percekig küzdöttünk a hányinger ellen, míg végül megkóstoltuk, tekintve, hogy egyikünk sem nyers hal-rajongó.

Amint telt az idő, Altay egyre nagylelkűbbé vált. Először megkérdezte, van-e hol aludnunk, és amikor megtudta, hogy Pierre sátorban alszik rögtön meghívta magához. Mi elmondtuk, hogy még egy éjszakánk van kifizetve a hotelben, kijelentette, hogy akkor holnaptól mi is nála alszunk. Részben örültünk ennek, mivel szerettünk volna helyieknél lakni, viszont a kazah barátunk állapota miatt óvatosan viszonyultunk az egészhez. Azlahan rákontrázott, és elmutogatta, hogy holnap elvágja egy „baran” nyakát a tiszteletünkre. Eléggé megijedtem, mivel megértettem, hogy bárányról van szó. Elsősorban nem akartam, hogy pénzükbe kerüljön, és azt sem, hogy megöljenek egy állatot a mi „tiszteletünkre”. Emellett akkor sem ettem bárányt, amikor megrögzött húsevő voltam, de valószínűleg nagy sértés lenne otthagyni a frissen vágott juhocskát.

Amikor kijelentettem, hogy nem eszem bárányhúst, megszületett a mentő ötlet: nem baj, akkor tevét vágunk. Erre még jobban megijedtem; nem tudtam, hogyan szabaduljak ebből a helyzetből. Nem akartam semmiféle áldozatot, de a házigazdáink mindenáron adakozni akartak.

Szerencsére az alkohol jó szövetségesnek bizonyult; hamarosan mindketten erősen illuminált állapotba kerültek. Ezen meg is lepődtem, mivel eddig sok legendát hallottam az itteniek alkohol-, és főleg vodkabíró képességeiről. Még Mircea is jól tartotta magát, pedig ő nem nagy alkoholpárti, miközben a kazah barátaink éppen csak nem énekeltek.

Miután megfeledkeztek az áldozatokról, tettek egy második ajánlatot. Pierre, aki a kedvencük volt, mivel tudott néhány szót oroszul, azt találta mondani, hogy “kazah women harashov”, vagyis a kazah nők szépek. Vendéglátóinknak csak ennyi kellett, rögtön elkezdték kérdezgetni, hogy akarunk-e nőket. Jó néhány percig erősködtek Pierre-nek, majd hozzánk fordultak, és egy telefonszámot lobogtattak az orrunk előtt. Amikor már úgy tűnt, nincs kiút ebből a helyzetből, megérkezett a mentő telefonhívás – Altay dühös feleségétől. Egyúttal kiderült, hogy a kocsmai tigris otthon bizony szelíd bárányka.

A társaság így szerencsére feloszlott, és Pierre-nek Azlahanhoz kellett mennie aludni, mivel Altay-t élete párja „felfüggesztette”. Hogy mi történt velük azóta, nem tudjuk. Mi nem fogadtuk el a másnapi meghívást, mivel sem öldöklést, sem vodkát nem akartunk. Pierre reggel négyig ivott Azlahannal, és másnap eléggé fáradt és másnapos volt.

Zsúfolt és érdekes napban volt részünk, és a mentő telefonhívás megóvott bennünket egy kései és fájdalmas ébredéstől. Végülis mindenki csak nyert az egészből.

Pierre-t a következő bejegyzésekben részletesebben is bemutatom, mert megéri. Mi pedig hamarosan újra jelentkezünk.

Címkék: , , , ,

Egy hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: boszor
    Közzétéve: 23.8.2010, 9:16 am

    Szerintem kár volt kihagyni azt a tevét: gondoljatok bele, mikor lesz legközelebb alkalmatok kipróbálni? 😉

Szólj hozzá!