Think Outside The Box

Transindex rovatok


The Borat Project | 18.8.2010

The Borat Project: Aralszk, ahol a kommunizmus és a tenger szelleme együtt kísértenek

Néha Boratnak is igaza van. Például ha egy Kazahsztánhoz hasonló „elmaradott országról” készült filmhez vonatos jelenetre van szükség, egy romániai vonat sokkal meggyőzőbb, mint egy kazahsztáni. Legalábbis nekünk tátva maradt a szánk, amikor először felszálltunk a kazahsztáni vonatra. Ultramodern vagon, légkondi, gomb, amivel a kalauzt lehet hívni, diszkrét zene, a kalauz meg kopog, mielőtt belép a fülkébe. Néhány percig azt hittük, rossz vonatra ültünk, de nem, tényleg ez ment Aralszkba.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Az 50 dolláros oda-vissza jegyártól sem ijedtünk meg, elvégre 600-700 kilométeres útról van szó. Emellett az emberek megmutatták, milyen egy igazán vendégszerető ország, még akkor is, ha nem mozgunk egy hullámhosszon, és nem beszéljük ugyanazt a nyelvet. Kijevi tapasztalataink után nem szívesen léptem oda a pénztárablakhoz, de mivel még mindig nem ismerjük a cirill betűket, és kazahul sem tudunk, nem volt mit tenni, megkérdeztem egy nőt, hogy melyik a vonatunk. Megpróbálta elmagyarázni, de látva, hogy nem értem, kijött, és személyesen megmutatta a vonatot. Odavitt a kalauzhoz, beszélt vele, és kellemes időtöltést kívánt, majd visszament a fülkébe. Mindketten teljesen meghatódtunk ettől a gesztustól.

2:19-kor megérkeztünk arra az állomásra, amely valaha az Aralskoe More, avagy az Aral-tó legfontosabb vasútállomása volt. Ma már jelentéktelen, a vonat pár pillanatig állt csak, és a More, vagyis a tenger/tó csupán szomorú emlék.

Bárkivel beszéltünk eddig, mind megkérdezte, hogy miért megyünk Aralszkba, hiszen nincs ott semmi. Úgy tűnt, senki sem osztja a lelkesedésünket, hogy sokat tanulhatunk erről a helyről. Nemrégiben ez a vidék jelentette a legnagyobb ember okozta ökológiai katasztrófát – amíg a BP úgy nem döntött, hogy rekordot kellene dönteni ilyen téren is.

Turisztikai szempontból kazah barátainknak igazuk volt. Aralszk nem egy olyan hely, ahová pihenni jön a család. Megérkezéskor csak egy csapat „cápát” találsz, akik várják a mit sem sejtő turistákat, hátha le lehet gombolni róluk egy szebb összeget. Az éjszaka közepén pedig nincs sok választásod: vagy kiegyezel velük, vagy nekiindulsz a városnak. Mi is vérre menően alkudoztunk, végül sikerült az eredeti összeg felében megegyezni, és éjjel háromra el is értünk a hotelbe. Pontosabban, az úgynevezett hotelbe.

Andrei barátunk – aki 2009-ben járt az Aral-tónál – arról beszélt, hogy a hotel nem olyan, amihez ragaszkodni lehetne. És nem is volt olyan. Az útikönyvek és az itt járt emberek sem biztatnak ezzel a gyönyörű intézménnyel kapcsolatban. Kívülről úgy néz ki, mint egy omladozó általános iskola, amelyről elsőre nem lehet megállapítani, hogy a lebomlás előrehaladott állapotában van, vagy soha be sem fejezték.

Az első két emelet nagyjából rendben van, utána már nincsenek ablakok, csak deszkák és újságpapír; a hotel előtt meg félő, hogy a fejedre esik egy tégla. És ez még a szebbik része volt.

Miután kipróbáltuk a hotel mindkét fa ajtaját, arra a következtetésre jutottunk, hogy zárva van. Majdnem megijedtünk, amikor végre észrevettük a csengőt, diszkréten elrejtve egy fa árnyékába. Néhány perc csengetés után valaki kazahul megkérdezte az ajtó mögül, hogy mit akarunk – mintha csak egy magánlakás lenne. Elkezdtük a legjobb tudásunk szerint magyarázni, hogy turisták vagyunk, majd egy kimondottan morcos öregasszony ajtót nyitott, és olyan kedvesen nézett ránk, mintha éppen elütöttük volna a macskáját.

A szálloda hallja pont olyan barátságos, mint az épület kívülről meg a személyzet; a kommunizmus korabeli román szállodákat juttatja eszünkbe. Kissé hasonlított egy herkulesfürdői fel nem újított hotel és egy kazamata keveredésének hangulatához.

Öt perc múlva megjelent egy recepciós hölgy, és majdnem elnevettem magam, mivel az útikönyv azt írta, hogy errefelé szinte minden recepcióst Sashának hívnak és Frankenstein menyasszonyára emlékeztetnek, rikító festett hajukkal és bájos agresszivitásukkal. Nem kérdeztem meg a nevét, de a leírás többi része eléggé talált rá.

A „room” és „room” közötti választás nem esett nehezünkre. Az ár jóval nagyobb volt, mint például Uralszkban, de az adott időpontban ez nem tudott érdekelni. Fizettünk, és elindultunk a szobába.

A kicsit, görbe lépcső úgy nézett ki, mintha építés közben a munkások félnormában a vodkát is tesztelték volna. A szobába érve azonban ismét szembesültünk a kazahsztáni ellentmondásokkal. Míg a hotel úgy nézett ki, mint ami készül darabokra esni, a tulajdonosok a modernizációt részesítették előnyben a renoválással szemben. A bejárati ajtó fölött egy Sharp bojler díszelgett; a víz nem folyt állandóan, és amikor igen, akkor is három kicsi erecske, mintha azzal próbáltunk volna mosdani, ami a csőben még megmaradt.

Az elektromos energia úgy tűnik, nem jelent gondot az ország ezen részén: a több tíz éves légkondicionáló maximumon működött, amikor beléptünk. Egy sporttévé emlékeztetett arra, hogy a XXI. században élünk, viszont a drótból improvizált antenna megint eszünkbe juttatta, hogy hol járunk. A szoba meglepő modernsége mellett egy, az egyetemi bentlakásokat idéző ismerős szag fogadott, és néhány perc múlva azt is felfedeztük, hogy az ablakok nem nyílnak.

Viszont megérkeztünk, és ez a legfontosabb. Az Aralnál vagyunk, és boldogok vagyunk. A célunk nem turistajellegű – csak a vízumunk –, és holnaptól belevágunk abba, amiért jöttünk, és amihez kedvünk is van. Először is megpróbálunk egy, a központtól távolabb lakó családhoz költözni, a többit meg meglátjuk.

Isten hozott az Aral-tónál. Vagy inkább az Aral-sónál.

Címkék: , , , , ,

0 hozzászólás

Szólj hozzá!