Think Outside The Box

Transindex rovatok


The Borat Project | 17.8.2010

The Borat Project: Deja Vu. Az ország, ahol a „no leginkább „yes”-t jelent, a turista meg hülye

A TOTB utazói közelednek a célhoz, miközben megtanulták, hogy a “nem” gyakran “igen”, a sors pedig néha a hülye turistákat is megszánja.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Első kazahsztáni leckénk a kommunikációhoz kapcsolódik. Bárhová megyünk és bármit akarunk, meg kell szokni, hogy az első válasz „no”, legyen szó útbaigazításról, busz- vagy vonatjegyről, vagy pedig ételről. Nem volt könnyű hozzászokni.

Ijesztő, amikor sorban állsz a jegyirodánál, és elementáris orosszal elmondod, hogy jegy, kettő, Aktobe, holnap, majd a jegyárus közli veled, hogy „no bilet”. Gyorsan fellapozod a szótárt, és megkérded, hogy holnapután? A gyors válasz ismét: no bilet. Amikor a teljes csüggedés és pánik határán állsz, valaki a hátadnál megismétli a kérést jobb kiejtéssel, és csodák csodája, megkapjuk a 3-as és 4-es számú jegyet, amelyből látszik, hogy a holnapi autóbusz majdnem üres. Vajon kulturális különbségről vagy rosszindulatról van szó?

Vagy egyikről sem. Kazahsztán a forradalom utáni Romániát juttatja eszünkbe. Akkor tudunk néhány angol szót a frissen megjelent számítógépes játékokból. Tudtunk néhányat németül is, mivel néha befogtuk a Pro 7-et és a Sat 1-et, ahol nappal westernfilmek és az A-Team ment; éjjel pedig, amikor kijátszottuk a szüleink figyelmét, bajor típusú horror- és erotikus filmeket néztünk. Abban a Romániában a turisták és a kalandvágyó idegenek először furcsának, majd hülyének tűntek. Eleinte úgy tekintettünk rájuk, mint a jobb élet hírnökei, mint akik úgy élnek, amiről mi csak álmodni tudunk. Azt hittük, velük együtt a jólét is eljön, de nem így történt. Nem hoztak mást magukkal, mint kíváncsiságot, és természetesen sok pénzt. Így alakult ki a hülye mítosza.

Akkor én is kísértést éreztem arra, hogy hülyének nézzem őket. Sok pénzük volt, és annak tűntek, mert hagyták magukat átverni a pincérektől, szállodatulajdonosoktól, és mindenkitől, aki könnyű extra nyereségre vágyott. Viszont most megértettem, hogy nem lúzerségről van szó, vagy arról, hogy nem érdekel a pénz. Most, hogy nekünk van a homlokunkra írva a”hülye turista”, megértem a régi romániai turistákat is. Amikor betévedsz egy bárba, ahol kihozzák az angol menüt, habár senki nem beszél angolul, és észreveszed, hogy az „angol” árlistában az árak négyszer nagyobbak, kezded érteni a csíziót. De nincs amit tenni. Veszekedni nem lehet, mert senki nem ért meg, vagy nem akar megérteni; nem akarsz ellenszenvesnek tűnni néhány tenge (kazah pénznem) miatt, és nem is akarod fölöslegesen felhúzni magad.

Második lépésben, amikor látják, hogy hülye turista vagy, a pincér az étlapon szereplőnél is nagyobb árat ír a számlára, plusz lazán hozzákanyarít 10% borravalót is. Reakciónk pedig nem agresszív, inkább undorral teli. Így jutunk oda, hogy elkerüljük a vendéglőket és azokat a helyeket, ahol az ár nincs kifüggesztve, és a termék szem előtt. Például ma, buszos utazás alatt először 160 tengéért vettünk két teát, másodjára pedig 200-ra drágult. Az ilyesmi pedig minden lépésnél feltűnik.

No de kezdjük az elején, kicsit eltértem a mesétől. Eldöntöttük Mirceával, hogy nem szorgalmazzuk a vám-csúszópénz hagyományát sem, és otthagytuk a vámosokat tátott szájjal, amikor bejelentettük, hogy leszállunk Uralszkban. No present, no baksis, no semmi. Mircea vissza se kapta a bevándorlási kártyáját, de nem érdekelt. 52, vagy inkább 70 óra utazás után végre leszállhattunk a vonatból, és én ennek nagyon örültem.

Gyalog indultunk a központba, de egy órányi hiábavaló gyaloglás után rájöttünk, hogy a volt Szovjetunió városai cseppet különböznek a mieinktől. Fontosságtól függetlenül majd’ minden utca 3-4 sávos egy irányba, így nehéz megtalálni a központot. Végül beültünk egy taxiba, ami két dollárért elvitt a hotelbe. 17 dollárért találtunk szobát, a fürdő a folyosón, de legalább folyóvíz van. Kész ünnep.

A Lonely Planet útikönyvből megtudtuk, hogy Uralszkból Kazahsztán felé minden vonat Oroszországon keresztül visz. Mivel nincs vízumunk, egyetlen lehetőségünk az ajándék. Maradt még a busz, de a srác, aki tavaly járt erre elmondta, hogy ezeken az utakon harminccal szokás közlekedni. Nekünk pedig csak Aktobe-ig 470 kilométerünk volt hátra. Elkezdtünk kérdezősködni, de mindenki azt mondta, „no bus to Aktobe”; megint csüggedni kezdtünk.

Viszont úgy tűnik, a szervezetlen utazóknak is van valahol egy védnöke, mivel megint szerencsénk lett. Úgy gondoltunk, ha már kilátásaink nincsenek, legalább együnk valamit. És itt következett egy sor kellemes meglepetés. A pincérlány beszélt angolul, és nem vágott át; 5 dollárt fizettünk két teljes ebédért. Amíg ettünk, megérdeklődte, hogy reggel kilenckor indul egy busz Aktobe-ba. És hogy még jobban járjunk, felírta egy papírra, hogy melyik városi busszal menjünk a buszállomásra, és hogy mit kérdezzünk ott.

Az állomáson a régi mese, no ticket, yes ticket. Este a vacsoránál megint megszívtuk, de legalább az vigasztalt, hogy román dal szólt.

A kazah infrastruktúra nagyon érdekes. 150 kilométer kifogástalan út után következik egy 20-25 kilométeres terelő, amelyet harminc perctől egy óráig terjedő idő alatt lehet megtenni. Utána megint tépi.

Este hatra érkeztünk Aktobe-ba, nagyon érdekes város. Uralszk „kommunizmusa” után Aktobe egészen nyugatias benyomást kelt. Modern város, ahol nem rombolnak, hanem parkokat létesítenek, bevásárlóközpontokat építenek.

Taxiba ültünk az állomásig, és a sofőr már az úton bejelentette, hogy no ticket Aralszkig. Amíg sorban álltunk, valaki odajött, és szintén közölte ezt velünk. Úgy tűnik, ez a város kedvelt célpont a kazahoknál. De nem adtuk fel, és a vakszerencse megint közbelépett – lassan egy Coelho-regényhősnek kezdem érezni magam. A mögöttünk álló lány nyilván tudott angolul, és nyilván kisegített. Azért állt, hogy 26-ára (!) vegyen jegyet, és így kezdtük sejteni hogy itt nem divat az utazás napján jegyet váltani. De ami a legfontosabb, hogy a lány a „no ticket”-et ismét oda-vissza jegyekre váltotta, és ezt úgy, hogy visszafele tényleg nem volt jegy. Nem tudom, hogy sikerült neki, de még vissza is jöhetünk Aralszkból, és senkinek nem kellett ajándékot adni.

A taxis kicsit csalódott volt, hogy mégis kaptunk jegyet, és felajánlotta, hogy körbevisz a városban. Nem sikerült pénzt kiszednie belőlünk ezzel, de barátságos maradt, és megadta a telefonszámát.

Így jutottunk oda, hogy egy lépésre, pontosabban 11 órára vagyunk a célunktól. Tegnap kicsit sétálgattunk a városban, és ma indulunk tovább. Előtte még megnézünk néhány érdekességet. Például észrevettem, hogy egy vallás sem elé fontos, ha pénzről van szó. Másképpen nem tudom megmagyarázni a mecsetből átalakított bevásárlóközpontot a város közepén.

Ezzel utazásunk könnyű része lezárul, a többi a következő bejegyzésekből kiderül.

Címkék: , , , ,

Egy hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: boszor
    Közzétéve: 17.8.2010, 12:23 pm

    Mecsetből átalakított bevásárlóközpont? na ezt szeretném látni ortodox templommal Romániában…nagyon rossz vagyok? 😀

Szólj hozzá!