Think Outside The Box

Transindex rovatok


Wélemény | 17.12.2013

Profik kontra aktivisták

Oana Moisil (fotó: Kulcsár Árpád)

Oana Moisil (fotó: Kulcsár Árpád)

A miniszterelnök legutóbbi kolozsvári látogatása nem múlt el nyomtalanul. Nem is kell, jó lett volna, ha a sajtóban megjelennek olyan problémák, mint a patarétiek kilakoltatása árán (és jelentős állami támogatással) megépített ortodox teológiai bentlakás. A sajtóhírek azonban másról szóltak, például arról, hogy Verespatak-tüntetők zavarták meg a rendezvényt, és arról, hogy a csendőrök egy újságírót, látszólag minden ok nélkül, titkosszolgálati parancsra “kezelésbe vettek”.

Kulcsár Árpád

Ami az akkori beszámolóból kimaradt, hogy nem csupán a titkosszolgálat és a csendőrség méltatta különös figyelemre azon újságírókat, akik rendszeresen részt vesznek Verespatak-tüntetésen is, hanem a kollégák is. Oana Moisilt többen megkérték, inkább távozzon, és hagyja őket, hogy végezhessék a dolgukat. Engem is többen megkérdeztek, ki is vagyok, nem akarok-e balhét csapni. Számomra a helyi sajtó arroganciájával szembesülni nem egyedi és nem meglepő eset, nem ez teszi indokolttá a megemlítését, hanem egy hétvégi eset.

A Kolozsvári Professzionális Sajtósok Egyesülete (APPC) nevű sajtós konglomerátum szombaton kiadott egy hivatalos közleményt, amelyben leszögezik, elhatárolódnak azon aktivisták akcióitól, akik újságírónak álcázzák magukat, hogy olyan partizán- és magánakciókat hajtsanak végre, amelyeknek semmi közük az újságíró-mesterséghez.

Az APPC közleménye szerint az ily módon cselekvő személy akkor sem tekinthető újságírónak, ha folyamatosan publikál különböző zsurnalisztikai felületeken, mert áthágja az újságírás egyik alapszabályát, miszerint a leírtaknak pártatlannak, semlegesnek, objektívnek kell lennie (amennyire csak lehet). Az APPC ezért felhívást intéz a csendőrséghez, illetve más rendfenntartó erőkhöz, hogy ne ijedjenek meg (ugye értjük a célzást?) azoktól, akik újságíróknak tettetik magukat, de más céljuk van, mint a közösség szolgálata. A mintegy 20 médiaorgánumból összegyűlt, 80 tagot számláló szervezet álláspontja szerint nem tehető egyenlőségjel azok közzé, akik évről évre azon dolgoznak, hogy a lehető leghitelesebben informálják a közvéleményt, valamint azok, akik saját, vagy valamilyen közösség céljainak elérése érdekében használják fel a hivatást.

Tisztázzuk tehát: Oana Moisil a Vice riportereként volt jelen a bentlakás átadásán, sem kiráncigálása pillanatában, sem később nem tett semmi olyat, ami indokolttá tette volna a vele szembeni bánásmódot. Egyetlen célja azon kérdések feltevése volt, amelyeket a helyi újságírók nem kívántak feltenni (a pungești-i és verespataki helyzetre vonatkozóan). Az APPC újságírói éppen azt kifogásolják, hogy az aktivisták, tőlük eltérően, nem kívánják mindkét felet meghallgatni, amikor valamely sajtófelületen nyilvánulnak meg. Moisil, és többen mások ez esetben éppen a másik felet, a miniszterelnököt kívánták megkérdezni, amennyiben hagyták volna nekik, vagy amennyiben a miniszterelnök hajlandó lett volna válaszolni.

Másrészt az APPC álláspontja fundamentalistának is tekinthető, amennyiben képesek szemrebbenés nélkül állást foglalni amellett, hogy csupán az általuk képviselt újságírás-típus a legitim, és nem veszik figyelembe, hogy mások meg más újságírásra adták a fejüket. Pl. olyanra, ahol a stílus a tárgyilagosságot maga alá rendeli, hogy a szerzői intenció felerősödhessen, vagy ott van Kapuściński “irodalmi újságírása”, de sorolhatnánk a “műnemek” különbözőségéből adódó típusokat. Vagy akár lebonthatjuk műfaji szintre is, ecsetelni sem kell, hogy a hírközlésen kívül hány esetben kell elrugaszkodni az objektivitás megteremtésének illúziójától.

A konzervativizmus, amellyel a szervezet előáll, hogyan viszonyulna a Pulitzer által teremtett hagyományhoz, amelynek célja, hogy az újság, közintézményként, minél pozitívabb hatást gyakoroljon a társadalomra, és aminek érdekében hajlamos volt minél hatásvadászabb címekkel felkelteni a figyelmet (pl. a mindenki által ismert eset, amikor a Pulitzer által birtokolt World újságírói elmentek Manhattan akkori nyomornegyedeibe és cikkeket írtak a bevándorlók megdöbbentő életkörülményeiről, és arról, hogyan szenvednek a gyermekek a hőség miatt, olyan címet adva az írásnak, hogy: “Hogyan sütik meg a gyerekeket?”)? Aktivizmus lett volna?

Egyébként pedig hol az a határ, ahonnan egy újságíró kérdése vagy véleményformálása aktivizmusnak számít? Léteznek kényes kérdések, amelyeket nem szabad feltenni? Oana Moisil nem kérdezheti meg, miért van egy moldvai falu blokád alatt, de a többiek megkérdezhetik, hogy a miniszterelnöknek mi a véleménye arról, hogy az államelnök korruptnak nevezte (holott az ortodox bentlakás átadásának gyakorlatilag egyikhez sincs semmi köze)? És amennyiben a Vice olvasói valóban kíváncsiak a környezetvédelmi problémákra, akkor kell-e más, dogmatikus legitimizáció? A Vice-nak 1,6 millió, a TOTB.ro-nak 91 ezer lájkolója van a Facebookon, nem föltétlen szorulnak magyarázatra.

Az pedig, hogy az APPC csendőri fellépést sürget bárki ellen is, aki a jogait gyakorolja, illetve a feladatait végzi, egy olyan gesztus, amely nem csupán arról tanúskodik, hogy itt 80 arrogáns, begyepesedett alakkal, hanem 80 hülyével állunk szemben. Remélhetőleg valami félreértés kapcsán, amikor megcsillan bennük a kreativitás szikrája, és föl kívánnak tenni egy kevésbé sablonos kérdést, majd valaki aktivizmusért kioszt nekik egy-egy sallert, hátha észhez térnek.

Címkék: , , ,

Egy hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: New York-i vitapartner
    Közzétéve: 18.12.2013, 4:39 pm

    Gratula Árpi! Jó kis vélemény.

Szólj hozzá!