Think Outside The Box

Transindex rovatok


Aktualitás | 30.10.2013

Kutyaetológia: a “szőrös gyerek” nem tudja önmagát szocializálni


Dr. Miklósi Ádám, az ELTE Etológia Tanszékének vezetője, forrás: Family Dog Project

Az etológia az állatok viselkedését tudományos módszerekkel, evolúciós alapokon vizsgáló tudományág. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Etológia Tanszékének Családi Kutya Programja 1994-ben indult, Csányi Vilmos akadémikus professzor alapította. Azóta 100-nál is több tudományos közleményük jelent meg, a magyarországi kutatócsoportot nemzetközi téren is az egyik vezető tudományos műhelyként tartják számon. A program célja, hogy tudományos módszerekkel vizsgálva megismerjék a kutyák viselkedését, gondolkodását és érzelmeit. Kutatási területeik között a kutya-farkas különbségek, a kutyák gazdához való kötődése, szociális intelligenciája, az ember-kutya kommunikáció és az etorobotika egyaránt szerepel.

B.D.T.

Dr. Miklósi Ádám kutatót többek közt arról kérdeztük, mennyire „emberek”, vagy legalábbis „személyek” a kutyák, mennyire hasonulnak a gazdájukhoz, illetve ha nincs nekik olyan, mi befolyásolja emberekkel való interakcióikat. Mindezt annak apropóján, hogy a New York Timesban egy neurobiológiai kísérlet eredményeit interpretálva egy amerikai professzor amellett érvelt, a kutyák is “emberek” (részletesebben lásd keretes írásunkat.)

A kutyák is “emberek”?

Gregory Berns amerikai professzor neuro-közgazdaságtant tanít, és könyvet jelentetett meg “How Dogs Love Us: A Neuroscientist and His Adopted Dog Decode the Canine Brain” („Hogyan szeretnek bennünket a kutyák: Egy idegtudomány-kutató és örökbefogadott kutyája dekódolják a kutyaelmét”) címmel. A New York Times-ban megjelent, Dogs are people, too című cikkében arról számol be, csapata mágneses rezonanciás vizsgálattal kutyák agyát vizsgálta ébrenléti állapotban. „Személyekként” kezelték az alanyokat, a kutyáknak joguk volt „kilépni” a vizsgálatból, azaz a szkennerből. Csak pozitív megerősítést használtak módszerként, amikor a kutyákat megtanították arra, hogy bemásszanak és hosszabb ideig nyugton üljenek egy készülékben, miközben fülvédőt viseltek. Több kutyával is végeztek vizsgálatokat, és azt találták, az agyműködés egyik fontos központjának, a farkasmagnak (nucleus caudatus) struktúrája és működése nagyon hasonló a kutyáknál az emberekéhez. Ez a dopaminban gazdag régió felelős az örömérzetért is, az aktivitása mérésével akár az is megállapítható, mi a vizsgált személy kedvenc kajája, zenéje, milyen szépségpreferenciái vannak. Kutyáknál is megnőtt az aktivitása ennek a területnek, amikor etetésre utaló jelet kaptak, vagy ha ismerős emberek szagát érezték, illetve amikor a gazdájukat megpillantották. Tehát sok körülmény, ami embereknél aktiválja ezt a részét az agynak, a kutyáknál is aktiválja, és ez a kutyák érzelmeinek létezésére utal. Berns úgy érvel, a szeretet és kötődés érzelmeinek megtapasztalására utaló jelek a kutyát hasonlóvá teszik egy gyerekhez; a kutyák ezen képessége pedig rákényszeríthet bennünket, hogy újragondoljuk, hogyan bánunk a kutyákkal, akik jelenleg a törvényekben emberi tulajdonként, tárgyiasítva jelennek meg. A szerző szerint az egyik alternatíva, hogy a pozitív érzelmekkel bíró állatokhoz „behatárolt személyiséget” rendelünk, akinek nem gazdája, hanem „gyámja” van, aki ha rosszul bánik vele, büntetendő, és kiveszik gyámsága alól az állatot. Ha személyként kezeljük a kutyákat, az újfajta védelmi eszközöket biztosít a visszaélésekkel szemben, pl. a laboratóriumi kísérletekben, tenyészetekben, versenyekben használt kutyák védelmében. Berns szerint azonban a társadalom még nincs felkészülve arra, hogy személyként bánjon a kutyákkal.

Berns úgy érvel, a kutyák – ha nem is emberek, de – személyek. Ezt általában a felelős kutyatartók is mindannyian, empirikus tapasztalataikból kiindulva, aláírják. Kutyaetológiai vizsgálódásaik tükrében milyen érvek szólnak e kijelentés mellett és ellen?

Dr. Miklósi Ádám: – Sajnos az ilyen kijelentések célja, hogy az illető magára vonja a média figyelmét. És a média ennek rendszeresen be is dől. Kevés olyan kijelentés van, amit ne tettek volna már meg a kutyával kapcsolatban. Csányi Vilmos legújabb könyvének is az a címe, hogy A kutya egy szőrös gyerek. Ráadásul mindenkinek van valami kis igazsága is, de sokszor a pontos meghatározás hiánya az, amely az amúgy szimpatizánsokból együttérzést, a kutatókból pedig inkább az ellenérzést váltja ki.

Nos, az első kérdésnek annak kellene lennie, hogy mi is az a „személy”. Ameddig Berns ezt nem határozza meg pontosan, nincs miről beszélni. A kutya nyilván nem ember, ezt a vak is látja, ugyanakkor Csányinak sok tekintetben igaza van, hiszen a kutya egyes viselkedési megnyilvánulásai valóban hasonlítanak az emberéhez. Ilyen például a kötődés.

Minden kutya más és más, eltérő karakterűek – szól a következő közkeletű vélemény. Hogyan lehet vizsgálni a kutyák egyedi „személyiségét”? Illetve milyen kontextusban lehet beszélni erről a személyiségről? Mennyire hasonul egy kutya a gazdájához, mennyire tükrözi vissza annak „személyiségjegyeit”?

Valójában ez két kérdés. Egyrészt állíthatjuk, hogy minden egyed egy „egyéniség”, ha kimutatjuk, hogy valamilyen tekintetben egyedülálló az adott csoportban, nincs belőle még egy. Másrészt a kutyáknak is van személyisége, csakúgy, mint sok-sok más fajnak, ha a személyiséget úgy határozzuk meg, mint egy térben és időben állandó viselkedési tendenciát.

Ilyen személyiségvonás lehet pl. a „félősség” vagy „bátorság” vagy éppen „barátságosság”. A kérdés mindig az, hogy milyen viselkedési megfigyeléssekkel lehet ezeket a vonásokat igazolni, és mit mondanak ezek az állat vagy éppen az ember jövőbeli viselkedéséről.

Turcsán Borbála munkatársunk foglalkozott a gazda és kutyája közötti hasonlósággal a személyiségvonások tekintetében, és az ő kutatásai igencsak meggyőző párhuzamosságokat tártak fel. Egyke kutyák esetében az együttműködőbb, vagy éppen neurotikusabb gazdáknak a kutyája is együttműködőbb, illetve neurotikusabb.

Amennyiben egy kutyának nincs „gazdája”, hogyan és miben tér el a viselkedése?

A kutyák egy jelentős része az embertől elkülönülten él, ezeket szokás kóbor kutyáknak hívni. Az ilyen kutyák egy része az embertől „szökött” el, mások azonban már a természetben jönnek a világra. Míg az előbbiek sokszor igyekeznek az ember közelében maradni és új gazdát találni, addig az utóbbiak kevéssé vonzódnak az emberhez, sőt ha kölyökkoruktól az emberek haragját tapasztalták meg, akkor annál jobban félni fognak tőlünk.

El tud-e „vadulni” a kutya, olyan értelemben, hogy ha már eleve nem emberek között nő fel, mennyire fognak nála dominálni az evolúció során „megtanult”, kifejlődött, az emberrel való együttéléshez szükséges képességek, és mennyiben inkább a közeg tapasztalatai, szükségletei, traumái?

Természetesen. A kutya nem magától lesz olyan, amilyen, hanem ha emberek között nő fel. A kutya elsősorban abban különbözik a farkastól (amely a kutya őse), hogy sokkal érzékenyebben reagál az emberi hatásokra. Más szóval egy kutya sokkal könnyebben nevelhető emberi közegben, mint egy farkas. Az utóbbi általában csak bizonyos mértékig szocializálható, míg a kutya akkor is elfogadja, illetve keresi az ember közelségét, ha csak kismértékű szocializációnak volt kitéve.

Mitől függ annak sikere, hogy egy kóbor kutyát sikeresen visszaszocializáljanak?

Leginkább a kutya korábbi sorsa, és az új gazda, család kitartása a legfontosabb tényező. A meleg családi fészekből kikerülő, elveszett, vagy elkóborolt jószágok viszonylag gyorsan megtalálják az új helyüket. Az ember által üldözött kóbor kutyák, amelyeknek főleg rossz tapasztalatai vannak az emberrel, talán sohasem válnak igazi kutyává. A magam részéről én nem is támogatom az „erőszakos” szocializációt a kóbor kutyák esetében.

Sok kutyatartó csak a tenyésztett, törzskönyvezett fajkutyákat favorizálja. Önök kutatták-e a fajták közötti különbségeket, illetve a keverék kutyák viselkedését?

A fajták közötti eltérésnek sokszor vannak genetikai (öröklött) okai, amelyek abból fakadnak, hogy az egyes fajtákat más-más feladatra tenyésztették. Ez azonban sok esetben nem érinti a „kutyaságot”, hiszen végső soron minden fajta egyedeinek az ember társaságában érdemes élni. Egyes fajták lehetnek hajlamosabbak a területük védelmére, másokkal könnyebb szánt húzatni, míg mások pedig szívesebben hurcolnak tárgyakat. Az öröklött tényezők és a megfelelő környezet együtt alakítja ki a fajtára jellemző képességeket.

Keverék kutya rengetegféle van, általános véleményt nehéz mondani. Más szempontból ezek a kutyák ugyanolyan „értékesek” és nem kevésbé szeretetre méltóak, mint fajtiszta társaik. Általában véve nincs is nagy különbség egy keverék kutya és a fajták kutyái között, természetesen kivételek mindkét oldalon lehetnek. Bizonyos fajták kedvelése mögött a divaton túl az is rejlik, hogy az adott genetikai tényezők miatt az emberek azt gondolják, hogy jobban bejósolhatók a kutya képességei. Megfelelő szocializáció és nevelés nélkül azonban ez az előny is könnyen elveszik.

Nemrég Romániában nagy vihart kavart egy feltételezetten kóbor kutyák által okozott haláleset, egy négyéves kisgyerek volt az áldozat. Az Önök kutatócsoportja az agresszív viselkedést és annak lehetséges okait is tanulmányozta, ennek fényében mi lehet az oka egy ilyen támadásnak?

Az agresszió nehezen kutatható kérdés, számos etikai problémát vett fel a vizsgálata. Minden támadás egyedi eset, és a körülmények utólag nehezen rekonstruálhatóak. Nem is az etológus dolga.

Mit mond az etológus arról, hogy az agresszív viselkedésű kutyákat, vagy azokat, amelyek emberre támadtak, el kell altatni? Ön mit gondol az ember felelősségéről e tekintetben?

A kutyák megfelelő beilleszkedése, szocializációja az ember (gazda) felelőssége. Egy kutya nem tudja „magát szocializálni”, csak a gazda képes olyan körülményeket teremteni, már a kölyökkortól kezdve, hogy a kutya megismerje az embert és fajtársait. Egy jól szocializált kutya ritkán lesz túlságosan agresszív, de egyedi és fajtakülönbségek befolyásolhatják mindezt. Az elaltatás mindenképp egy végső eszköz, adott esetben meg lehet próbálni, hogy a kutyát speciális kiképzésnek vetjük alá, és megfelelő (szigorúbb) körülmények között tartjuk, egy tapasztalt gazda felügyelete mellett. Nyilván elsődleges szempont az ember védelme, sajnos a kutyás társadalom ezt nem mindig veszi tekintetbe.

Olyan esetek is vannak, amikor a család kutyája féltékenységből bántja a gyereket, hogyan lehet az ilyen eseteket megelőzni, kezelni?

Ha valóban féltékenység van a jelenség mögött, akkor az csökkenthető, ha a kutya nagyobb figyelmet kap a gazdától. Azt kell „megértenie”, hogy a gyermek megjelenése a családban nem csökkenti vagy változtatja meg az ő szerepét. Érdemes ilyenkor külön is foglalkozni a kutyával, és persze a gyermek és a kutya közötti kapcsolat kibontakozását is segíteni kell.

Ön egyetért az állati jogok koncepciójával?

Gandhi szerint sokat mond egy társadalomról az, hogy miként bánik az állatokkal. Én ezzel egyetértek. A „jog” az emberek közötti viszonyokra vonatkozó szabályrendszer, de speciális esetben állatokra is kiterjeszthető. A mértéket az ember fogja meghatározni, de tudni kell, hogy ahogy az emberek esetében is, a jog az mindig az adott társadalom által van meghatározva, és ugyanez érvényes az állatok esetére is. Nincsenek abszolút jogok, igazságok. Fontos szerep jut ebben a tudománynak is, amelyik igyekszik objektíven meghatározni az állatok szerepét a világunkban.

Érzékelek egyfajta „szelektív állatvédő” attitűdöt a kutyákkal kapcsolatban: ez alatt azt értem, a kutyák védelmével inkább törődnek általában az állatvédők, mint mondjuk az általános állatjóléti elvek gyakorlatba ültetésével és számon kérésével. Ennek valami olyasfajta hipotézis az alapja, miszerint a kutya – a delfinnel, elefánttal és főemlősökkel együtt – egyfajta „állatfölötti állat”, emberhez hasonló intelligenciája miatt. Ön mit gondol erről?

Az állatvédők is emberek, sajnos a sok-sok jó szándék sokszor elsöpri a szakmai érveket. Ma mindenki lehet „állatvédő”, ez nem egy igazi szakma, bár számos egyetemi képzésben fontos szerepet kapnak ezek az ismeretek. Nyilván vannak „látványos” állatok, amelyeket könnyebb „védeni”, mint pl. a kutya, delfin vagy éppen a panda. Ugyanakkor arra már kevesen gondolnak, hogy mindennap hány millió kutya marad több órára bezárva egy lakásba, és vár egész nap arra, hogy a gazdája hazaérjen. Ez sem természetes egy szociális állat esetében.

Mennyire érdekli az ifjabb kutatógenerációkat a kutyaetológia, hogyan vonnak be ebbe a tevékenységbe új munkatársakat?

Eddig nem volt gondunk az utánpótlással, mindig akadnak újabb kutatójelöltek, de azt tudni kell, hogy ez egy nagyon rögös pálya, és csak a legelkötelezettebbek érik el a céljukat. Munkánkban nagyon sok segítséget kapunk a kutyagazdáktól, akik nélkül nem jutottunk volna ilyen messzire. Ha az olvasónak van kedve, keresse meg az oldalunkat, regisztráljon, és akkor havonta kap értesítőt arról, hogy éppen min dolgozunk.

Vizsgálnak-e magyar nyelvterületen más „emberközeli” állatfajokat is, pl. a macskák, lovak viselkedését?

Nem tudok róla. Az ilyen kutatásokhoz sok pénz kell, és sajnos a mi térségünkben kevés cég vagy magánszemély van, akik ilyen munkát támogatnának anyagi eszközökkel.

További információ:
Családi Kutya Program, Facebook-oldal
I. Családi Kutya Program Konferencia, november 23., Budapest
Kutyakutatás blog

Címkék: , , , , , ,

2 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: Mezei József
    Közzétéve: 31.10.2013, 12:17 pm

    Kétszeres kutyatujlajdonosként természetesen elfogult vagyok, ha a kutya is ember téma kerül szóba, de a gyomrom fordul fel, amikor a nagyvárosi kóborkutya-problémát kezdik boncolgatni a román közmédiában. Sajnos ebben a borzasztóan elfajzott ügyben a jelzett értelemben vett emberséges megoldás nem létezik, az olcsó szentimentalizmus zuhanás a feneketlen gödörbe, az agreszív intézkedések halogatása halogatása a gond lavinaszerű növekedéséhez vezet egyértelműen. Az agesszív egyének büntetését intézményes keretek között oldja meg az államapuka, megcélzott “átnevelésükkel” azonban rendszerint csődöt mondva. A falkákban “szocializálódott” kóborkutya, kivert kutya, pót játszótárs etetett-simogatott-haza nem viszem kutya “társadalomban” a természetes kiválasztódás, az állandó veszélyérzet, a létfenntartási ösztön stb., stb., és végül a mértéktelen elszaporodás a “farkaserkölcs”, ahogy azt mi értjük (bocsánatot kérek az igazi farkasoktól”), a kutya-személyiség “javíthatatlan” elferdüléséhez, a fenntarthatatlan állapotok eluralkodásához vezet. Bevallom, elfordítom a fejemet, amikor a végkövetkeztetéssel kellene szembenéznem. Nehéz szívvel, de hozzá teszem mégis: béke poraikra.
    Mondom mindezeket azért is, mert csak így reménykedhetek abban, hogy az elkövetkezőkben mások is részesülhetnek olyan életre szóló élményben, amilyenben engem német vizsla (Alfonzból lett) Fonzi “rossz kutyámmal” együtt töltött 13 év folyamán részesített a jósorsom. Aki egy-másfél éves koráig olyan látványosan gyáván viselkedett, hogy sült le a bőr az arcomról, ám mihelyt kezdett biztosabban állni a lábán, rohamosan felbátorodott, mígnem a lovagi párviadalok bajnokává küzdötte fel magát, nem egyszer a frászt verve belém és nejembe. A rendszerváltás utáni kutyatartás szempontjából (is) vadnyugati körülményei között a (tulzott) jólneveltség jelentette volna számára a szabadság értelmetlen korlátozását, sőt esetenként az életveszélyt,

  2. A hozzászólás szerzője: Mezei József
    Közzétéve: 31.10.2013, 1:38 pm

    Folytatás
    Fonzi kutyám egyetlen kutya kihívóját vagy (mi tagadás) kihívottját sem harapta meg, miután az megadta magát. Ez a kóborkutya falka vezéreivel esett meg, mert azokat szemelte ki magának, a kísérettel nem foglalkozott és érdekes módon, amely félre állt, mint a középkorban a seregek élvonala, hogy a bajvívók a csata előtt kettesben mérkőzhessenek meg. Párbajozás közben , amire a más fajkutyákkal került sor, néha eldurvultak a dolgok, volt adok-kapok, de ő soha nem harapott öldöklően, és hál’ Istennek mindig megfutott, ha evidens lett az erőfölény, ám sokszor tepert le nagyobb testű állatot is. Persze, hogy igyekeztünk megakadályozni, megelőzni az ilyen helyzeteket, de testi épségünket mégsem kockáztathattuk adott esetben.
    Fonzi nem csak rohant, mint az őrült, előre és 180 fokos fordulatot véve mindjárt vissza, hanem úszott és vizilabdázott is a fürdőző cigánygyerekellel a határtalan mozgásigényét kielégítendő a nagy kiterjedésű elvadult parkban, tóparton (csak ilyenek voltak a környéken) ahol sétáltattuk. Neveletlen arisztokrata volt, a mi hibánkból és a kornak megfelelően, amelybe beleszületett. Sokszor elpanaszoltam, hogy hozzáképest másodrangú állampolgárrá lettem a nejem szemében. Voltunk haragban napokig, hogy egyszere akarjunk aztán békülni. – Mindezt tessék válaszként olvasni arra a kérdésre, hogy van-e személyisége a háziasított kutyának. Azzal harapom el itt a történet fonalát, hogy a vizslák életkorát kitöltve, csak az utolsó hónapokban robbant le az állapota. Nejemnek volt lelkiereje ahhoz, hogy az ölében altassa el az állatotvos, hogy nem kelljen kripliként kinyomorodjon a világból.

Szólj hozzá!