Think Outside The Box

Transindex rovatok


Wélemény | 21.10.2013

Verespatak-tüntetés: provokáció-e, ha nem mozdulsz az útkereszteződésből?


Fotók: Szász Péter

Mi élteti a verespataki bányaprojekt elleni tüntetést? Elsősorban maga az “ügy” és a mögéje felsorakozó, kiterjedt kapcsolathálóval rendelkező, a társadalmi nyilvánosság terében már otthonosan mozgó közéleti szereplők, “megmondóemberek”, civil aktivisták. Viszont elkötelezett tömegbázis nélkül eddig már ugyanúgy kifulladt volna az egész, mint a korábbi occupy-ujjgyakorlatok.

B.D.T.

Ez már nem(csak) hecc, a fő mozgatórugó nemcsak egy társadalmi beavatkozási kísérlet – korábban sokak szemében némileg öncélúnak bizonyult – esztétikájának gyakorlati alkalmazása. A cél ezúttal nem – vagy nemcsak – valami általánosabb “politikai jó”, mint például a gazdasági válság által leginkább sújtott társadalmi rétegekkel való szolidarizálás, a társadalmi párbeszéd szorgalmazása, a nyílt, átlátható és demokratikus döntéshozás követelése vagy egyéb, természetesen szintén fontos, de az átlagpolgár számára kevés azonosulási felületet nyújtó, “értelmiségi beszédmódban” artikulált cél. Hanem egy település, az aranybánya-nyitásban közvetlenül érintett térség és az ország “megmentése”. Nem is tudom, miért tettem ezt most idézőjelbe, hiszen akik hétről hétre kimennek a térre, akiknek már ez a standard vasárnapi program, azok – legyenek nyugdíjasok, kisgyerekesek, diákok vagy munkanélküliek – feltehetően tényleg hisznek cselekedetük téloszában. De kérdés, ki meddig hajlandó elmenni az ügyért – akár a szó szoros értelmében is, hiszen a kolozsvári felvonulások végére általában a pár ezres tömegből pár száz fő marad, a derékhad gyorsan lemorzsolódik a végállomás előtt.

Miért?

Egyrészt mert valószínűleg sokakat zavar, hogy elfoglalunk egy jelentős közlekedési csomópontot és megzavarjuk a város életét, és nem akarnak részt venni a tüntetés ezen részében; mások egyszerűen elfáradnak, fáznak, éhesek, és úgy érzik, megtették már a magukét, amikor a negyedeken keresztül vonulva az ő jelenlétük is erősítette a mozgalmat.

Vagy amúgy maradnának, de a fogyatkozó tömegben nem akarnak “azokhoz” tartozóknak tűnni, akikkel csak a Verespatak-ügy köti össze őket.

Egy sikeres mozgalomnak nyolc fázisa van Bill Moyer Movement Action Plan-elmélete szerint. Az első szakaszban az aktivistáknak tiszta és jól észbe véshető üzenetet kell megfogalmazniuk, egy víziót kreálniuk arról, hogy hogyan lehetne felszámolni az általuk bírált, fennálló rendszert/állapotot, és mit lehetne annak helyébe ültetni.

A második szakaszban a mozgalomnak innovatív önszerveződő struktúrákat kell kialakítania, és a résztvevőknek ki kell fejleszteniük magukban a képességeket, hogy hatékonyan használják ezeket a struktúrákat. A harmadik szakaszban konfrontálódniuk kell a hatalommal, amely ellen irányulnak. Van olyan eset is, hogy a mozgalom – békés jellegének hosszú távú fenntartásával – a konfrontációs szakasz után végül megszerzi a megérdemelt győzelmet – írja George Lakey az Occupy-mozgalmat a Moyer-elmélet nyomán kiértékelő írásában. Ha azonban az “új világ” nem áll egyből kötélnek, és nem repül itt és most a szánkba a sült (béke)galamb, a negyedik szakaszban széleskörű politikai és gazdasági ellenállásba ütközik a mozgalmunk.

Az ötödik szakaszban a lelkesedés lankad, fontos emberek távozhatnak (itt olvasható elemzés arról, hogy az Occupy-ból milyen körülmények között szállt ki néhány kulcsember, és mi lehet ennek következménye a mozgalomra nézve.) Lakey ezt nevezi annak a kritikus pontnak, amit, ha meghaladunk, sikeres lehet a mozgalom. Az ötödik szakaszban derülhet ki, hogy mennyire volt jó a szervezetépítési szakasz, ekkor nyílik alkalom lehetséges korrekciókra is – ha sikerül mindez, tiszta és világos víziót és az azt megvalósítani képes embereket lehet a közvélemény elé állítani, a nagy többség szimpátiáját megszerezve (hatodik szakasz). A hetedik szakasz a siker – a nyolcadik, jellemző módon, a folytatásé, a mozgalom utóélete.

A heterogenitás egy olyan jegye a Verespatak-mozgalomnak, ami előny is, de hátrány is lehet. “Vigyázz, éppen milyen zászló, banner, tábla mögé vagy elé állsz, amikor vonulunk, mert nem biztos, hogy Avram Iancu unokáival vagy más román nackó szervezet aktivistáival akarod ugyanazon a képi dokumentumon viszontlátni majd önmagad.” Ebből az – egyébként nagyon hasznos – baráti figyelmeztetésből is kiderülhet, mennyire sokszínű a tüntetések kolozsvári résztvevőinek hada, akik közé már másodszor álltam be október 20-án.

Szembetűnően kevesebben voltunk, az útvonal is rövidebb volt (a belvárosból az állomásig, majd vissza a prefektúrához), viszont kiforrottabbnak tűnt magának a tüntetésnek a koreográfiája. Ezalatt azt értem, hogy a résztvevők túlnyomó többsége tapasztalt tüntető volt, aki tudta már, hogyan szokás készülni (legtöbben a védjeggyé vált PET-palackkal, síppal, vuvuzelával, kereplővel), mik a fontosabb szlogenek (Uniţi salvăm Roşia Montana, Roşia, Roşia, vine revoluţia, Vrem natură, nu cianură, Jos, Ponta, jos, eşti un mincinos stb.), hogy az útkereszteződésekben mi a módi (lelassulunk, üdvözöljük a szimpatizáns autósokat, minél nagyobb zajt csapva), hogy hívni, üdvözölni kell az ablakba kigyűlt lakókat.


2-3 ezerre becsülték a létszámot azok, akiket kérdeztem. Mégsem mondanám, hogy a kifulladás és a kétség kritikus szakaszában lennénk – egyelőre az önszerveződés útjait keressük, viszont a mostani tüntetés tapasztalata azt mutatja, a résztvevői csoportok heterogenitása keresztbe tehet a közös célok és eszközök egyértelmű körbehatárolásának is. Például annak tekintetében, hogy mit jelent a konfrontáció a hatalommal.

A prefektúra előtti útkereszteződést elfoglaló tömeg több mint egy órára bénította le a város egyik fő közlekedési csomópontját, három sávban várakoztak a Mărăşti tér felől érkező buszok. A tömeg ott-tartására új – és roppant hatékonynak bizonyuló – stratégiát találtak ki az aktivisták: a térzenét. Majdhogynem igazi utcabál kerekedett, a repertoár a Smoke on the Watertől Sinatrán keresztül Bregovicig terjedt. Ez nemcsak ad-hoc ötlet volt: az aszfalton üldögélő-ácsorgó tömeg közepében hirtelen kottaállványokat állítottak föl a fúvósok, és zenéltek, a tömeg táncolt, a zsandárok pedig csak álltak, hiszen mit kezdj egy kétszáz fős táncoló tömeggel? Lassan a veszteglő buszokról is leszállt pár ember, fényképeztek, billegették magukat, megjelent néhány belvárosi lakos, ők is táncra perdültek.

Viszont mikor véget vetettek a zenének, nem mentek haza a leányok s legények, kezdődött ismét a skandálás, tüntetés. Hivatalos főtárgyaló – “negociator” – jelent meg, aki megpróbálta meggyőzni a vezetőket, szabadítsák fel az utat. Adott ponton annyira kiélezetté vált a helyzet, hogy a pajzsos-maszkos rohamrendőrség sorfala elindult a tüntetők felé, a résben már csak a fotósok maradtak, sűrűn kattogtatva – a rendfenntartók ekkor visszavonultak, a vezetők pedig kiegyeztek a főtárgyalóval, hogy elengedik a buszokat, majd felszabadítják az útkereszteződést. Mikor ezt gyakorlatba kellett volna ültetni, akkor derült ki, hogy a tüntetők közül nem mindenki akar visszavonulni, feladni az “állásokat”. Némi verbális alterkációt követően (“nem vagyunk anarchisták”, kiáltotta adott ponton egy vezetőnek kinéző fickó, három fiatal visszafeleselt neki, majd duzzogva leléptek) végül az Avram Iancu szobor körül gyülekeztek azok, akik maradni akartak, és a békés folytatás mellett kötelezték el magukat.


Gyávaság volt engedni a józan ész szavának, és kiegyezni? Elméletben könnyű azt mondani, hogy a passzív ellenállás eszközével élve ne mozdulj a helyedről, ez egy közterület, ami a tiéd is, ez civil engedetlenség, nem üthetnek hozzád, ha nem csináltál semmit, satöbbi. De a rendőri visszaéléstől, a fizikai erőszak lehetőségétől való félelemnek igenis van ereje: amikor ott, abban a pillanatban szembesülsz azzal, hogy ha nem menekülsz el, lehet, hogy bajod esik.

Mégis voltak, akik, úgy tűnt, készen álltak erre a fejleményre. Talán várták is? Hogy végre lépjünk át a harmadik szakaszba?

Egy békés tüntető “provokál-e” azzal, ha kitart? Ha nem mozdul? Ha védekezik? Nyilván nem. De maga a tudat, hogy jogaid vannak, és azok megsértését utólag büntetik, elég ahhoz, hogy felvállald a rizikót? Másképp nem leszel eléggé elkötelezett?

Ezek csak kérdések, válaszaim igazából nincsenek. De nekem hatékonyabbnak tűnik a laza, könnyed, vidám, zenés-táncos “konfrontáció”, mint amikor két csoport farkasszemet néz egymással.

A projektet a Svájci Államszövetség társfinanszírozza a kibővült Európai Unió Számára létrehozott svájci hozzájárulásból.

Címkék: , , , ,

0 hozzászólás

Szólj hozzá!