Think Outside The Box

Transindex rovatok


Urban Heroes | 11.2.2013

Zsidók és arabok, együtt az életért: az Ichud Hatzala önkéntesei

Nem a politikával vannak elfoglalva, nem azzal, hogy a tévében, rádióban mi hangzik el a palesztin-izraeli konfliktus legújabb fejezetéről. Valami egészen mást tesznek: vállvetve, együttműködve, kölcsönös tisztelettel és megbecsüléssel életeket mentenek. Természetesen vallási, etnikai hovatartozástól függetlenül bárki segítségre szorulóhoz kiszállnak. Soraikban mecsetgondnok, kóser halbolt-tulajdonos és hebroni telepes is van.

kérdezett: Bakk-Dávid Tímea

24 órából 24-ben hívhatók, önkénteseik személyenként évi átlagosan 360 segélyhívásra válaszolnak. GPS-szel jutnak el házszám nélküli helyszínekre is, veszélyes konfliktuszónákba, terrortámadások színhelyére. Robogóikkal a városi forgalmi dugókban is gyorsan haladnak, hiszen minden perc számít, ha élet-halálról van szó. Márpedig erről van szó… A szervezet kommunikációs vezetője, Kristóf Júlia mesél.

Mit is jelent a United Hatzalah?

K.J.: – A szervezet eredeti neve Ichud Hatzala, amely (ha szóról szóra akarjuk lefordítani) egyesült mentést jelent. Fontosabb azonban a Hatzala (hacala) másik jelentéséről tudni: több évtizede egy New York-i ultra-ortodox zsidó negyed úgy döntött, kiképeznek – a közösség pénzén – egy-két elsősegélynyújtót. Ezek az önkéntesek elérhetőek voltak a nap 24 órájában – perceken belül odaértek a segítségkérőhöz, hiszen a környéken laktak. El tudták dönteni, hogy az illetőnek szüksége van-e további ellátásra. És – ez volt az igazi motiváló erő a közösség számára – ismerték és persze tiszteletben tartották az ott élők szokásait, standardjait, a vallásból fakadó szabályokat.

A szokás hamar elterjedt – mára minden komolyabb amerikai zsidó közösségnek van Hatzoleh/hacole csoportja (a hacole a héber hacala askenázi ejtése – ultraortodox módra).

Az Izraelben 6 éve alapított United/Ichud Hatzalah az országban működő hacala csoportokat fogta össze a hatékonyabb működés érdekében. Eli Beer, a szervezet alapítója a második libanoni háború alatt kapott egy hívást az északon dolgozó hacala csoportok egyikétől: segítségre volt szükségük, nem bírták egyedül az iramot. Eli összeszedett a jeruzsálemi hacalásokból egy csoportot, megpakoltak egy autót felszereléssel, és felmentek északra segíteni.

Hamarosan világossá vált, hogy nincs elég felszerelés, nincs elég ember. Akkor jutott az eszébe, hogy mindez megoldható lenne, ha a hacala csoportok összefognának: együtt igyekeznének támogatást szerezni (a hacalák non-profit szervezetek, nem kérnek pénzt a szolgáltatásaikért, kizárólag adományokból tartják fent magukat), felszerelést venni stb.

Így is lett: 2006-ban létrejött a United/Ichud Hatzala néven működő szervezet, amely ma 2000 önkéntessel működik, saját diszpécser központunk van és csinos telefonszámunk. Izraelben bárhol, bármikor, bárki hívhatja a 1221-es telefonszámot, és az önkénteseink elindulnak az irányába.

Mi tette szükségessé arab orvosok és asszisztensek felvételét, és hogyan fogadta ezt a zsidó közvélemény?

Sokáig a hacalaságból eredően meg sem fordult a fejében senkinek, hogy arab önkénteseket vonjon be a munkába. Ez egy eredendően ultraortodox közösség volt – az önkéntesek többsége máig ebből a körből kerül ki. Már az is előrelépés volt, hogy nem vallásos zsidókat is elkezdett befogadni a szervezet.

Aztán egy szép napon egy arab orvosi tolmács, aki egyben kiképzett mentős is volt (a mentősök és az Ichud Hatzala-önkéntesek ugyanolyan képzésen esnek át) felvette a kapcsolatot a szervezet alapító-vezetőjével, Eli Beerrel és együttműködést ajánlott. Eli pedig elfogadta az ajánlatot. Amit ő látott, az az volt, hogy lelkes önkéntesek újabb negyedeket tesznek majd biztonságosabbá.

Aki Jeruzsálemben él, azt is tudja, hogy az arab városrészekben hatalmas problémát jelent az orvosi vészhelyzetek megfelelő ellátása. A mentők csak rendőri kisérettel mehetnek be ezekbe a városrészekbe – ami jelentősen lelassítja a folyamatot. Egy szívroham esetében ezeken a perceken életek múlnak, és ezeken a környékeken a mentők ritkán érnek oda húsz percen belül. Nem egy olyan arab önkéntesünk van, aki azért csatlakozott hozzánk, mert tehetetlenül álltak egy szerettük felett és végignézték, ahogy elment – és nem tudtak mit tenni, a mentő pedig nem érkezett meg időben.

Amikor kiderült, hogy Murad Alian – a fent említett mentős-tolmács – és Eli Beer megegyeztek, mindkettőjüknek komoly támadásokkal kellett szembenéznie a saját oldaláról, de ők kitartottak a tervük mellett. Mára több mint 120 arab önkéntesünk van.

Ami érdekes, az az, hogy bár nemzetközileg mindenki csak az arab-zsidó ellentétről tud, nagyon komoly feszültségek húzódnak a társadalom nem vallásos zsidó és ultra-ortodox csoportjai között is. Igazán komolyak. Az ultraortodoxok többsége nem szolgál a seregben, nem tanul és nem dolgozik. A hatalmas, sokgyerekes családokat állami segélyekből tartják fent – a társadalom dolgozó része pedig mindezt ugye nem nézi jó szemmel.

Hogy képzeljük el ezt a mentőszervezetet, vannak állandó alkalmazottak is?

A hacalák önkéntesek által működtetett szervezetek. Nyilván, amikor a szervezet elkezdi kinőni magát és már nemcsak egy maroknyi környékbeliről van szó, akkor szükség van menedzsmentre. A mi szervezetünk önkéntesei képzett elsősegély-nyújtók, mindannyian átestek egy 100 órás mentős képzésen, ők végzik a munkát. A háttérben azonban van egy iroda (Jeruzsálem bejáratánál, a központi buszpályaudvar mellett), ahol körülbelül 15 főállású alkalmazott teszi lehetővé a munkájukat. Az irodában lévők felelősek azért, hogy mindig legyen megfelelő felszerelés (az itt lévő raktárból tölti fel minden önkéntes a mentős táskáját), innen koordinálják a járműparkot (majdnem 300 önkéntesünk speciális robogóval siet a vészhelyzetek helyszínére), itt van a diszpécserközpont (ahova a hívások érkeznek), és az itt dolgozók munkájának köszönhető az is, hogy van miből mindezt kifizetni.

Hogyan érkeznek a segélyhívások? Mennyire van átfedés a Ti munkátok és a „normál” mentőszolgálaté között?

A segélyhívások egy része a központi, 1221-es telefonszámon keresztül egyenesen hozzánk érkezik. Más esetekben az önkéntesek – akikről a szomszédságukban tudják, hogy önkénteseink – egyenesen a saját telefonjukra kapják a hívást. Hivatalosan a mentőszolgálat, a Magen David Adom (Vöröskereszt helyett itt Vörös Dávid-csillag van) is köteles megosztani velünk a hívásait, ezzel kapcsolatban azonban vannak zökkenők.

Mind mi, mind a mentőszolgálat azért működünk, hogy segítsünk azokon, aki sürgős orvosi segítségre szorulnak. A mi célunk az, hogy ott legyünk a segítségre szorulóval azokban a percekben, amikor a mentő még nem érkezik meg. Mivel az önkénteseink a közösségben élnek, dolgoznak – és sokszor csupán pár háznyira vagy utcányira vannak a segítségre szorulótól -, általában pár percen belül ott vagyunk. A mentőszolgálatnak ehhez képest el kell indítania egy mentőt a bázisról, a mentőnek át kell verekednie magát a forgalmon stb.

Amint megérkezik a mentő – és amennyiben nincs szükségük segítségre pl. a páciens szállításában -, az önkénteseink otthagyják a terepet és szépen visszatérnek az életükhöz. Mi nem szállítunk betegeket – a szervezetnek van egy-két mentője, de ezeket csak akkor használjuk, ha szervezetek biztosítására kérnek fel minket. A legkomolyabb átfedés talán az, hogy az önkénteseink táskái tartalmazzák mindazt, amit egy mentőautó tartalmaz – az ágy kivételével. A másik különbség az, hogy itt, Izraelben a mentőszolgálatnak fizetni kell. Legtöbbször a biztosítás fedezi a szállítási költségeket – ilyenkor a betegbiztosító kifizeti a díjat -, de ha valamilyen oknál fogva nem fizetik ki, a betegnek 150-200 dollárjába is belekerülhet az utazás. Mi nem kérünk pénzt.

Fontos azt megjegyezni, hogy minden egyes esetben, amikor hívást kapunk, automatikusan értesítjük a mentőszolgálatot. Így amikor egy önkéntes útnak indul, ezzel párhuzamosan egy mentőautó is elindul a páciens felé. MI csupán kiegészítjük a munkájukat.

Milyen esetekhez hívnak általában?

Mindenhez. Kérdezz meg egy mentőst: mindenből kijut – az igazán súlyos, életveszélyes sérülésből vagy szívrohamból csakúgy, mint egy felületes sebből, inkább csak ijesztő mint veszélyes ájulásból. Az önkénteseink számtalan különböző történetről számolnak be: sok újraélesztésről hallunk, fulladásról, de vannak szülések is, amelyeket ők vezetnek le. (Az ultraortodox családokban nem ritka a 8-10 gyerek, a sokadik terhesség esetében pedig előfordul, hogy a baba sietősen érkezik, és már nincs idő kórházba menni. Ilyenkor jön jól egy képzett szomszéd, akinek a mentős táskájában szülőcsomag is található, amelynek segítségével biztonsággal világra tud segíteni egy gyermeket.)

És mindezek mellett néha a szomszédok azért kopogtatnak az önkéntes ajtaján, mert egy hatalmas pók van a szoba közepén. Volt már olyan is, hogy az önkénteseink egy autóbaleset helyszínén, miután az embereket ellátták, elkezdtek az elgázolt lovon dolgozni.

Egy-két hete egy katonai bázison katonák egy papagájt mentettek meg egy macska karmai közül. A madár elég rossz bőrben volt – a katonák meg nem hagyhatták el a bázist. Az egyiknek eszébe jutott, hogy van egy szervezet, amelynek az önkénesei robogókon közlekednek (ezek ugye mi lennénk) – gyorsan megkeresték a számot, kihívtak egy önkéntest. A diszpécser központban a munkatársak (ők is önkénesek) megkérdeztek egy önkéntest, aki a közelben volt, hogy van-e kapacitása egy “különleges” mentésre – ő rábólintott és elvitte a madarat az állatkórházba. Az ilyen “mentésekről” mindig igyekszünk hírt adni az angol Facebook oldalunkon – United Hatzalah of Israel. Érdemes ránk klikkelni.

Milyen nyelven kommunikáltok a betegekkel?

A nyelv kérdése a másik, ami miatt a hacala csoportok olyan sikeresek. Jeruzsálem néhány negyedében vannak olyanok, akik nem feltétlenül beszélnek olyan jól héberül – inkább jiddisül kommunikálnak. Ilyenkor is kapóra jön, hogy az oda érkező önkéntes is a környékről van. Megértik egymást. Ugyanez a helyzet az arab környékeken – bár a helyi arab lakosság túlnyomó többsége beszéli a hébert.

Igaz, hogy Romániában, sőt máshol is is átvennék a mintát?

A mi szervezetünk Panamában, Venezuelában és Brazíliában is segített egy-egy helyi szervezet létrehozásában, és igen – volt egy megkeresésünk Romániából is. Erről nem mondanék többet, mivel egyelőre nem állapodtunk meg, nincs részletes terv, de ha összejön, nagyon szívesen segítünk egy romániai hacala létrehozásában!

Nagy örömmel terjesztjük a hacala modellt, hiszen egyszerű, olcsó és hasznos. A közösség magának állítja fel az önkéntes csapatot, csupán a felszerelésről kell gondoskodni és persze arról a pár fantasztikus emberről, aki hajlandó hajnali kettőkor kipattan az ágyból, hogy segítsen egy ismeretlennek. Szerencsére vannak ilyen emberek – nem is egy. Volt megkeresésünk Indiából is, és meggyőződésünk, hogy az ehhez hasonló fejlődő országok rengeteget profitálhatnának a modellből.

Kap a United Hatzalah állami támogatást?

Nem, semmilyen formában nem támogat minket az állam. Csak és kizárólag adományokból tartjuk fent magunkat. Szerencsére van egy-két állandó, bőkezű donorunk – és nagyon sok olyan, akik csak kisebb összegekkel tudnak minket támogatni, de annál kitartóbban. Ők azok, akik lehetővé teszik azokat a mindennapi csodákat, amiket az önkénteseink kiviteleznek: a megszületett kisbabákat, azokat a szívrohamosokat, akik utána munkaképes emberekként térnek vissza a családjukhoz, a gyerekeket, akik miután leestek az emeletes ágyról vagy megakadt a torkukon a falat, egészséges felnőttekké nőnek fel.


Defibrillátorok kellenének minden önkéntesnek – United Hatzalah-kampányfilm

Mi alapján kerülnek be önkéntesek, hogyan szűritek őket?

Az önkénteseknek először át kell esniük a felkészítő tanfolyamon – egy 100 órás képzésen. Ahhoz, hogy ide bekerüljenek, egy interjún felmérik, hogy alkalmasak-e a feladat betöltésére. Utána – ha végigjárják a csoportot – önkéntesek lesznek. Addigra megértik, mire vállalkoztak: egy olyan munkára, ami bármikor elszólíthatja őket otthonról, és ahol nincs hétvége vagy szünidő.

Az egyik önkéntesünk épp az esküvő előtti szombatján volt, a zsinagógában. A zsidó vallásban ez egy nagyon fontos alkalom: a fiatalembert felszólítják, hogy olvasson a Tórából. Arie, az önkéntes épp végzett az olvasással, amikor egy hatalmas csattanás hallatszódott az utcáról, amit kiáltások követtek. Az ünnepelt pedig csapot-papot otthagyva rohant ki az utcára, hogy segítsen, ha tud. Tudott – egy idős urat ütött el az autó. Mire a mentő odaért, a férfi szállítható állapotban volt. Minden önkéntesünknek van legalább egy ilyen története: nincs olyan alkalom, amely szentebb lenne egy segélyhívásnál. Sok önkéntesünk olyan ruhában fekszik le aludni, amelyben nem szégyell majd kirohanni az utcára – öltözködni legtöbbször nincs idő…

Sokan azért teszik fel ugye ezt a kérdést, hogy megtudják, van-e valamiféle speciális szűrő a palesztin önkéntesek számára. Ilyesmiről szó sincs. A mi biztosítékunk Murad – ő általában ismeri már az önkénteseket korábbról, szinte apjukként tisztelik őt, ő pedig kezeskedik értük.

Neked kommunikációs vezetőként mi a feladatod? Hogyan kerültél a szervezethez?

Én egy jótevőnek köszönhetően, kvázi adományként érkeztem a szervezethez. Magyarországon is sokáig alapítványnál dolgoztam – Izraelben is szerettem volna visszakerülni a non-profit szférába, de ugye nem jóindulattal fizetünk a boltban: egy gazdasági hírekkel foglalkozó “start upnál” helyezkedtem el. A cég két év után tönkrement, ám még mielőtt nagyon elkeseredhettem volna, az egyik alapító felajánlotta, hogy négy dolgozónak helyet biztosít egy nonprofitnál – amennyiben kedvünk van ebben a szférában dolgozni. A férfi – mint később kiderült – az Ichud Hatzala egyik legnagyobb támogatója. Nem hittem a fülemnek és a szerencsémnek! Én voltam az egyetlen, aki végül ott helyezkedett el.

Eredetileg a honlap és a szervezet közösségi média platformjainak menedzselésével bíztak meg, de ahogy ez lenni szokott a kisebb nonprofitoknál, lassan sok más területen is kipróbálhattam magam. Sajtóanyagokat írok, kiadványokat szerkesztek, kicsit belekóstoltam a marketingbe is, tartom a kapcsolatot a médiával. Igyekszem terjeszteni a szervezet hírét, felhívni magunkra a figyelmet az angol nyelvű médiában.

Milyen a hangulat a szervezeten belül, mennyire nyomja rá a bélyegét a személyes kapcsolatokra a palesztin-izraeli, arab-zsidó konfliktus?

Milyen a hangulat a szervezeten belül? Nem tudok válaszolni a kérdésre, el is mondom, hogy miért – és talán ez lesz a legfontosabb válaszom: nem a politikával vagyunk elfoglalva. Nem azzal, hogy a tévében, rádióban mit mondanak. És még csak nem is azzal, hogy az önkéntesek miről hogyan beszélnek otthon, családi körben. Valami egészen mással vagyunk elfoglalva: életmentéssel. Tudom, ez fellengzősen hangzik, de pontosan ezért nagyszerű dolog az Ichud Hatzalah: áthelyezi a hangsúlyt a mindent felemésztő politikai, etnikai konflikusról valami olyasmire, amiben mindannyian egyetértünk: szeretnénk, ha a szeretteink biztonságban lennének. Szeretnénk, ha halál helyett élet lenne – és szeretnénk segíteni.

A mi csoportunk nem tudatos tervezés eredménye. Senki nem vett fel támogatást arra, hogy létrehozzon egy multikulti, toleráns csoportot. Egyszerűen úgy alakult, hogy zsidók és arabok is értelmét látták a dolognak. Nem egyszer fordul elő olyan, hogy egy arab önkéntes érkezik egy zsidó beteghez – vagy épp fordítva. Ilyenkor senkinek sem jut eszébe politikáról beszélgetni, vagy hazaküldeni az illetőt. Ilyenkor egy a cél. Sokszor van olyan is, hogy egyszerre érkezik a segítségre szorulóhoz az arab és a zsidó önkéntes – ugyanott tanulták a “szakmát”, nálunk, a képzéseken, jól összeszokott csapatként dolgoznak – ismerik a másik mozdulatait.

Nagyon sok olyan projekt van Izraelben – és különösen Jeruzsálemben -, amely igyekszik az embereket ráébreszteni az együttélés, a közös létezés fontosságára. Arab és zsidó gyerekek együtt rajzolnak, iskolások találkoznak és beszélnek – se szeri, se száma az ilyen kezdeményezéseknek. Igyekeznek közelebb hozni a két felet egymáshoz. A mi szervezetünk viszont, szerintem, megtalálta a közös nevezőt. Arról nyilván nem kell beszélnem, hogy mennyire szimbolikus ez a közös nevező: az élet. Olyan sokszor halljuk ezt a két csoportot szidni egymást: mindkettő azzal vádolja a másikat, hogy az életére tör. Nálunk viszont egymás életét mentik meg. Szó nélkül – mert az élet a legfontosabb mindkét fél számára.

Egy éve történt talán, hogy a Meá Sáárimban (a legkeményebb ultraortodox negyedben) egy férfi összeesett. Azonnal hívták a Hatzala-számot – két önkéntesünk indult útnak: egy ultraortodox férfi a halboltjából és az Al Achsa mecset egyik gondnoka. Mindketten Hatzalah-önkéntesek. Egyszerre értek oda: elkezdték az újraélesztést és megmentették a férfit. Kezet ráztak és mindenki visszatért a saját életéhez: az egyik az iszlám harmadik legszentebb mecsetjébe, amely az állandó konfliktus-forrásként szolgáló Templomhegyen épült, a másik a kóser halboltjába.

Egy másik történet: Chájim (héberül életet jelent a neve) egy hebroni telepes. Ez azt jelenti, hogy míg Hebron palesztin területnek számít, ő (a törvényekkel ellentétben) mégis úgy döntött, hogy ott telepszik le. Ezek az emberek a legkeményebb nacionalisták, akik a legerősebben ellenzik a ciszjordániai területek visszaszolgáltatását a palesztinoknak. Szóval Chájim hetente többször is kap hívást, amely a szomszédos palesztin környékre hívja. A szervezet GPS rendszere nem tesz különbséget arab és zsidó önkéntes között természetesen – ám ezek azok a környékek, ahova csak rendőri kísérettel lehet bemenni. Chájim ilyenkor egy halvány segédgondolat nélkül pattan fel a mentőrobogójára és hajt be ezekre a helyekre, számtalan ottani arab lakos köszönheti neki az életét.

Az emberek tartják-e egymással a kapcsolatot, összejárnak-e munkán kívül is?

Tisztelik egymást az önkénteseink, amikor rendezvényeken találkoznak, örömmel üdvözlik egymást. Ennél többről nagyon nincs szó. Ez nem igaz Eli Beer-re és Murad Alianra – ők jó barátok, Murad nem egyszer volt vendég egy-egy sábáti vacsorára Eli családjánál. Fantasztikus, inspiráló páros ők.


Eli Beer és Murad Alian

Akik jobban tartják a kapcsolatot, azok az egy-egy környéken belül élő önkéntesek. Ők összejöveteleket szerveznek egymásnak, számon tartják egymást, sokan barátok, de sok esetben a nagy, kiterjedt családok minden férfitagja önkéntesünk. A nagycsaládi ebéd- vagy vacsoraasztalt néha egy pillanat alatt kiüríti egy-egy hívás.

Fennállása óta volt-e gondja a szervezetnek erőszakos megnyilvánulással, szenvedett-e el terrortámadást? Hogyan oldjátok meg a munkatársak védelmét?

Önkénteseink számos terrortámadásnál voltak jelen. Az egyik első ilyen vezette Eli Beert arra, hogy létrehozza a jeruzsálemi hatzala csoportot. Ötéves volt, amikor egy nap bátyjával sétált hazafelé az oviból. Épp lekésték a buszt, amire fel kellett volna szállniuk – még látták, ahogy kigurul a megállóból, és azt is, ahogy a következő utcasarkon felrobban. Eli mindig azt meséli, hogy ez volt életének legmeghatározóbb pillanata – és hogy ettől a naptól fogva tudta, hogy életek mentésével akar foglalkozni. Szerencsére szervezetünk egyik tagja sem lett támadás áldozata – sok támadásnál azonban ott voltak és életeket mentettek az önkénteseink.

Sokszor kérjük arra a támogatóinkat, hogy golyóálló mellényekkel és sisakkal támogassák a működésünket. Ezeket elsősorban háborús helyzetekben használjuk – pl. most novemberben az Amud Anan hadművelet során, vagy amikor terrorveszélyes helyszíneken hajtanak végre mentőmunkát az önkénteseink. Az ilyesmire nincs mindig szükség – de amikor szükség van rá, akkor azonnal kell.

Mennyire jellemzőek egyébként Tel Avivban a vegyes etnikumú, vallású, multikulti társaságok?

Tel Aviv Izrael Budapestje: itt élnek a liberális fiatalok, akik készek nyitni a más kultúrák felé. Itt igazán összefonódnak a különböző kulturális háttérből származók fiatalok baráti körei – a város egyedi hangulatának köszönhetően az, aki itt él, Tel Aviv-i lesz, és ez van olyan erős definíció, hogy teret engedjen a nyitásra. Míg Jeruzsálemben nem lehet melegfelvonulásokat tartani, addig Tel Aviv egy hónapon keresztül fel van lobogózva a Gay Pride Month tiszteletére, a felvonulás pedig össznépi program. Azért még mindig ritka az, hogy valakinek arab barátai lennének – de van remény…

Közvetlen környezetedben, akár a United Hatzalah-nál mit gondolnak a béke lehetőségéről és a napi politikai fejleményekről az emberek?

Én hiszek abban, hogy az sokat segít, ha az emberek megengedik magunknak azt, hogy naivak legyenek. Azt, hogy a napi hírek és az összes történelmi tény meg a politika ellenére készen álljanak arra, hogy nyissanak egy általuk kevéssé ismert csoport felé, feltétlezve az alapvető jót. Szerintem ez a jó irány – nem az, ha megpróbálunk a mindenféle történelmi tényekbe gabalyodva bebizonyítani mindenkinek, hogy nekünk van igazunk (akár zsidóként, akár arabként).

A szervezetnél nem beszélünk politikáról, szinte soha. Az ott dolgozók túlnyomó többsége ultraortodox zsidó – számukra a politika nem elsődleges fontosságú, és mint ahogy azt korábban írtam: nem ez a lényeg. Nem az a lényeg, hogy mit gondolnak a békefolyamatról. Az a lényeg, hogy örömmel üdvözlik az arab önkénteseket. A békefolyamat itt kezdődik, szerintem, amikor az ultraortodox zsidó hazamegy este és azt mondja a gyerekeinek, hogy “ma találkoztam egy fantasztikus palesztin emberrel” – a palesztin meg ugyanezt mondja el otthon a saját gyerekeinek egy fantasztikus zsidóról.

Számunkra többnyire csak a nemzetközi média közvetítésén keresztül jutnak el a hírek, és azok szinte kivétel nélkül negatívak. Vannak még a tietekhez hasonló civil kezdeményezések, amelyek pozitív irányba mutatnak?

Számtalan, az együttélést promováló szervezet működik – közös programokat csinálnak, szép munkát végeznek, optimisták. Mi radikálisan különbözünk tőlük. A mi szervezetünknek esze ágában sincs az együttélésről beszélni, ezzel komolyan foglalkozni. Mi “csak” együtt élünk. Együtt dolgozunk. Mi nem azt akarjuk bebizonyítani, hogy ezek az emberek tudják szeretni egymást, hanem azt, hogy ezek az emberek tökéletesen együtt tudnak működni, életeket tudnak menteni. És közben akár meg is ismerkedhetnek a másikkal…

A szervezetről többet megtudhatsz az unitedhatzalah.org weboldalon, Facebook-oldalukon, vagy Kristóf Júliától a juli.kristof@israelrescue.org címen.

Címkék: , , , , , , , , , ,

0 hozzászólás

Szólj hozzá!