Think Outside The Box

Transindex rovatok


Urban Heroes | 28.1.2013

Joós István úgy segít másokon, hogy nem akar segíteni

Menő üzletember volt, csődbe ment; alternatívkodott, megvilágosodni és tudni akart; guruként pózolt, segíteni próbált, ám eközben lemerítette önmagát. Négy éve alapította meg a Szívesség Közösséget: a szivesseg.net oldalra regisztrálók egymástól kérhetnek szívességet, vagy tehetnek felajánlást szinte bármilyen témában.

kérdezett: Bakk-Dávid Tímea

A 2008-ban “Adni jó, de kapni sem rossz” mottóval alapított oldalon pénz kivételével mindenféle tárgy vagy szolgáltatás gazdát cserélhet, ám az alapítói szándék szerint az egész valójában a „játékos és önzetlen kapcsolódásról” szól. Joós István ezt ingyen gründolja most is, megélhetése abból van, hogy közben elérhető személyes tanácsadóként, esetenként előadásokat és csoportokat tart, az envagyok.info oldalon megjelenő írásait egyre többen olvassák.


Joós István TEDx-előadása. További előadások: http://envagyok.info/category/eloadasok

Sok kérés nem kap választ a szivesseg.neten, hogy is van ez?

Én hihetem, hogy ez a használt monitor jó valakinek, de ha az senkinek nem kell, akkor senki nem fog jelentkezni. Én hihetem azt, hogy nekem segít majd valaki könyvelni, de ha épp nem segít, akkor nem segít. A szivesseg.net nem arra van, hogy megoldja a világ összes problémáját, minden létező emberét. Ez egy lehetőség. Aki vállalja a bekapcsolódást, találkozhat egy másik emberrel. És itt a kapcsolat a fontos, nem az a lényeg, hogy mondjuk én adok Önnek egy biciklit, hanem hogy mi ketten találkozunk, eltöltünk egy órát együtt, élmény születik arról, ha egy jót beszélgettünk, arról, hogy valaki segített, és ettől megyünk előre, nem a konkrét biciklitől. Mert nem az a fontos, hanem az emberi kapcsolat, ami létrejött.

Annyi probléma marad megoldatlanul, hogy lehet ehhez viszonyulni kétségbeesés nélkül? Ha mondjuk az ember segíteni szeretne, de nem tud?

Szerintem nagyon fontos azzal szembesülni, hogy a kétségbeesésem rólam szól. Nagyon sok embert látok, akik a világnak akarnak segíteni, és közben ez valójában csak azt leplezik, hogy önmagukon nem segítenek. Azért éreznek nagyon együtt másokkal, mert saját kihívásaikat és problémáikat nem vállalták föl, nem próbálják megoldani – a másikban magukat látják.

Amúgy meg azt gondolom, a depresszió meg az emberi lélek mélységei kifejezetten jók, jó oda lezuhanni, mert ott a mélyben találok majd valami olyan kincset, amit majd felhozok. S hogy gyémántot találjak, le is kell menni időnként. Szerintem nagy-nagy rend van a világban, és ennek a felfoghatatlan rendnek minden nyomor és minden emberi szenvedés része.

Ön buddhista?

Én nem vagyok semmilyen –ista, ez egyszerűen emberség. Tanulmányoztam sokféle vallást, hagyományt, tanítást, Buddháét is, de Jézusét még többet, és nekem mind ugyanarról szól. Azt szoktam mondani, én nem hívő vagyok, hanem igyekszem hű lenni ahhoz, amit megértettem a világból. Nem az a kérdés, kihez imádkozunk, vagy milyen gyakran meditálunk, hanem hogy ott tudunk-e lenni azokban a pillanatokban, amik épp most történnek velünk.

Akik nem hiszik, hogy a világban rend van, és ez szerintem hit kérdése, biztosan nem így látják…

Szerintem nem hit, hanem inkább tapasztalat és figyelem kérdése. Ha figyelek arra, amik történnek velem, nagyon gyakran utólag felfedezhetem, hogy „ez így volt jó”. Látszólag egy katasztrófa, és mégis jó volt. Engem nem vettek fel az egyetemre, nagyon szenvedtem miatta, és kijutottam Amerikába. Nálam végtelenül nagyobb bölcsesség dolgozik itt, és én nem érthetem, nem is kell értsem, hogy miért úgy történik. Annyira sok tapasztalatom van már arról, hogy rend van, hogy most már elkezdtem nem aggódni amiatt, hogy ez vagy az miért kell, hogy így legyen. Nem akarom érteni, hanem bizalommal, az érzéseimet és a vonzalmaimat követve próbálok emberként jelen lenni. Így sokkal harmonikusabb vagyok én is, meg a világ is.

Hogy lehet harmonikusnak lenni, ha mondjuk az ember felháborodik a társadalmi igazságtalanságokon?

Nincs ilyen szerintem, hogy társadalmi igazságtalanság, okok vannak és okozatok. Nekem az az a tapasztalatom, hogy amikor drámát éltem át, akkor kerültem nagyon speciális nyomás alá, és ezáltal formálódott a személyiségem. Ahol a nád eltörik, ott lesz a legerősebb – kellenek ezek a válságok a személyes életutakban. Mert ahol engem csapás ér, ott egy speciális érzékenységem alakulhat ki.

Számomra az élet nem egy 50-60-80 éves lezárt folyamat, aminek egyszercsak vége van. Amikor okokról beszélek, arra gondolok, hogy vannak a születésemet megelőző okok, és vannak a halálomat követő okozatok is. Tehát ez egy sokkal nagyobb kontinuitásnak a része. Amit én most élek, a Joós István-élet, egy speciális iskola, ahol látszólag bár nehéz, de a valós képességeimnek megfelelő házi feladatot vállaltam, és ezt tapasztalom, az ennek megfelelő kihívásokkal találkozom, itt kapok lehetőséget arra, hogy növekedjem, kibontakoztassam az emberségemet. Az ebből, tehát a tapasztalatokból fakadó tanulás a legfontosabb értelme annak, amit itt ezen a Földön csinálok. És ennek része minden, az összes válság, a fiatalkori csapások, az élet, a halál, minden.

A reinkarnáció egy leegyszerűsítő fogalom, ezért nem is használom. A reinkarnációról az emberek azt gondolják, a lelkek mennek-jönnek az életeik között, de számomra nem csak ez a fontos, hanem ami közte van. Tehát ami a halál után és a születés előtt van. Úgy írhatom körül, hogy a lelkek egy forráshoz tartanak vissza, és ehhez amolyan „házi feladat” jelleggel életeket vállalnak, amibe beleszületnek. Az iskola nem itt van – ez csak a házi feladat. Visszamegyünk, és tanultunk valamit ebből. És ott vár egy osztály, tanárok, a tanárok tanárai, és egy Igazgató. Tartunk visszafele egy forráshoz, amiből kiszakadtunk, ez a forrás más néven Isten, aki a szeretet. Aki van. Aki a világ és mindaz, ami a világon túl van, vagy nincs. Minden, ami van és minden, ami nincs: ez egy jó Isten-meghatározás számomra. És ennek abszolút a része vagyok, én, és mindenki más, így tehát ennek révén abszolút egyek vagyunk mindenkivel, részek, akik, mégis, tökéletesen egyediek.

Nem mondanám, hogy hiszek a reinkarnációban, mert pont az a lényeg, a hitemet meg a hit iránti igényemet elhagyva hogy tudok a bizalom alapján állni. Hihetek én sok mindent, de igazából a lényeg, hogy nem kell tudjam, hogy ez reninkarnáció-e avagy másvalami, nem kell fogalmat aggassak rá, nem kell tudjam, hogy mi az az Isten. Semmit nem kell tudjak.

Ádámmal meg Évával elkezdtük azt, hogy mindent tudni akarunk, de a feladat mintha az lenne, hogy ki kéne már köpni ezt az almát. Ne akarjam tudni, csak merjem követni az érzéseimet, mert Isten az érzésekben van állandóan jelen, itt velünk. Nevezhetem Szentléleknek, vagy Buddha természetnek, vagy zennek, vagy belső Mesternek, mindegy, lényeg, hogy velem van, mindig érzem, mi a helyes, mi a jó, mi a következő lépés. S gyakran vannak félelmek, amik mégis visszatartanak, míg végül szembe merek nézni velük, egyik lépés a másik után. Azt megérteni, hogy nem kell tudjak, ez az egyetlen, amit meg kell értsek. Nem kell tudjak, bíznom kell, ennyi. Ha bízom, boldog vagyok. Ha tudni akarok, akkor kínlódom és szenvedek.

Egy másik paradigmából viszont úgy tűnhet, ezek csupán jó kifogások: meg lehet indokolni, miért ilyen a világ, és el is fogadni, amilyen, egyúttal védekezni a kétségbeesés ellen, hogy nem teszünk/tehetünk semmit.

Én nem azt mondom, hogy ne tegyünk semmit. Hanem amit Madách: „ember, küzdj, és bízva bízzál”. Nem szabad apátiába zuhanni, fontos, hogy minden nap erőfeszítéseket tegyek. Meg kell tennem mindent, amit érzek, hogy időszerű, mintha csak rajtam múlna, de közben mindig tudni, hogy végtelen nagy erők és hatalmak dolgoznak. Az élet egy paradoxon. Látszólag semmi jelentőségem, és mégis. Van. A keleti és a nyugati világkép egyensúlya az igazság, a „minden el van rendelve, ne csináljak semmit” és a „minden rajtam múlik, semmi más nem kell hozzá” között.

Másrészt nem is kell ezeket érteni, mert a tapasztalatok jönnek amúgyis minden ember életében. Nekem a cégem ment tönkre, az én gazdag playboy-világom összeomlott, és akkor kezdtem gondolkodni ezeken, és a sok merengésnek az eredménye, hogy nem kell értsem – ez nyolc évet tartott (nevet). Akadály lehet, ha érteni akarunk. Ennek az iskolának, amit játszunk az életben, a tapasztalás a lényege. Ha valaki nem érti, mindegy, mert úgyis tapasztalja a sikerekben, kudarcokban, betegségekben, balesetekben, mindenben.

A szivesseg.net-en az egyik alapelv, hogy mindenkinek van amit adnia. Mindenkinek? Például egy lepusztult embernek, akit mindenki nagy ívben kikerül, mi adnivalója lehet a többi embernek?

Figyelem például. Beszélgethet vele. Nagyon speciális élettapasztalatai vannak. Én beszélgettem például hajléktalanokkal, és nagyon értékes volt nekem. Másrészt értelemszerűen a szivesseg.net sem szólhat mindenkinek, én tényleg nem akarom megváltani a világot és nem az a cél, hogy mindenkit elérjen ez a hálózat. Engem az sem zavar, ha tízen játszunk, csak legyen egy ilyen játszótér a világban, ennyi.

Mit gondol a segítő szakmákról?

Nincs ilyen, hogy segítő szakma. Ez az egyik legnagyobb csapda, amiben én legalábbis nagyon sokáig beleestem: azt hittem, hogy akkor én majd segítek, és megoldom, de… segíteni alap emberi funkció, nem szakma, mindenkinek van egy speciális egyéni-közösségi funkciója, legyen asztalos, könyvelő vagy bármi, és túl ezen, hozzáférhetővé kell tennie ezt a tapasztalatát mások számára, és így lesz belőle tanító vagy segítő. De a legtöbben, akik a „segítő szakmában” dolgoznak, jellemzően menekülnek… a nőiességük elől, vagy hogy ők férfiként felvállaljanak egy ügyet, gigantikus önbecsapásokban vannak, nekem ez a tapasztalatom. És nem boldogok. Boldogtalanok. Majd’ megváltják a világot, de nincsenek jól. Én sem voltam, amikor a világot akartam megváltani, amikor gondokodtam ezeken. Nem jó gondolkodjak. Jól akkor vagyok, amikor csak teszem a dolgom.

„Vannak emberek, akiken nem lehet segíteni” – mondta nekem egyszer valaki, aki hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozik. Ön mit gondol erről?

Van olyan, hogy én nem vagyok rá elég erős, vagy elég felkészült. De ez mindig szubjektív. Nincs ember, akiről le kéne mondani, mindenkin lehet segíteni, mindenkinek érték a figyelem és a törődés, és ha én rá tudok szánni 30 évet, lehet, hogy lesz változás, de lehet, hogy nem. Másrészt a legnagyobb segítség gyakran épp az, ha nem akarok, és nem is próbálok segíteni.

Az emberek hetekben mérik a figyelmüket, és hónapok után adják föl és mondják azt, hogy nem lehet. Nem igaz, mert lehet, mindenkivel – csak lehet, hogy nem én, nekem nincs vele dolgom. Mert ez az egész, hogy én akarok segíteni, implikálja a véleményemet, hogy a másik ember nincs jól, ami tévút: mert ezen a ponton elítélem őt, nem fogadom el olyannak, amilyen, nem fogadom el az ő speciális iskoláját, a kihívást, amivel szembenéz épp, és amit nyilván meg is tud oldani, hiszen csak olyan kihívásokat kapunk. Segítek, mert ettől magamat én jobbnak érezhetem, és innentől ez már egy egyensúlyát vesztett kapcsolatrendszer: azt hordozza magában, hogy az én véleményem az, hogy a másik nincs jól – különben ugyebár nem kellene segítsek. El nem fogadás alapon viszont nem lehet segíteni. Segíteni csak akkor tudok, ha elfogadom őt, ha tehát nem akarok rajta segíteni.

Gyakran egyenlőtlenek ezek a viszonyok, pl. a tanár-diák, orvos-beteg kapcsolatban is általában van egy autoriter fél, aki ítélkezik, visszaél a hatalmával.

Ezt is meg kell engedni embereknek. Mind emberek vagyunk, és én elfogadom ezt. Biztosan én is csinálok ilyet időnként. Az ember szeret azzal takarózni, hogy a másikon nem lehet segíteni, pedig közben az ereje fogy el, és azért fogy el, mert nem töltekezik, mert ő maga nem egy harmonikus életet él. Aki harmonikus életet él, annak soha nem fogy el az ereje. Aki kibillen, csak annak.

Én sem élek mindig harmonikus életet, és egyáltalán nem akarok úgy tenni, mintha azt tenném. Vállalom, ember vagyok. Vannak megértéseim, és néha úgy hangzik, mintha nagyon bölcs lennék, de nem is én vagyok, aki ezeket mondom, csak úgy jönnek a szavak (nevet).

Hogyan lehetne meghatározni a munkakörét? Életvezetési tanácsadó?

Hát ezzel bajban voltam, ezért is neveztem el serpának ezt a foglalkozást. Egyébként az ügy, a hivatás, a munka és a lelkesedés számomra szinonim fogalmak, nem tudom szétválasztani.

Meg lehet ebből élni?

Elég kiszámíthatatlan a dolog, hullámzó. Vannak időnként előadásmeghívások, szoktam csoportokat hirdetni, vannak egyéni találkozók, és írok is. Én szeretem egyetlen érmének látni azt, amit csinálok: egyrészt a szivesseg.net vezetője vagyok, ezt teljes mértékben önkéntes alapon csinálom már négy éve. Az érem másik oldala pedig, hogy megosztom a tapasztalataimat, hozzáférhetővé teszem, és ezért pénzt kapok.

Nincs önellentmondás abban, hogy serpaként pénzt vár el?

Lehetetlen az egyirányúság, ha valamit adok, akkor mindig jön valami vissza is. Minimum figyelmet kapok vagy örömöt, megerősítést, bátorítást, dicséretet. Mindig kapok valamit. Az utóbbi időben azt tapasztaltam, hogy fontos az őszinte önfelvállalás ebben is, hogy mi az, ami nekem örömet szerezne, mert a világ csak ahhoz kapcsolódhat, amit mutatok, amit vállalok. Szabad, sőt elengedhetetlen, hogy teret adjunk a kiegyenlítésnek köztem és a másik ember között. Persze, nem szabad ezt erőltetni, de az viszont fontos, hogy ha bennem az él, hogy ez a valami, amit adok, az érték, ha igényem van rá, hogy kapjak, akkor vállaljam.

Sokáig ingyen csináltam ezt. Orákulummá váltam más emberek szemében, ami persze az én egómnak rettenetesen tetszett, de másfelől meg bebetonozott egy olyan helyzetet, hogy én fönt vagyok, ő lent, ő fölnéz rám, tőlem kér segítséget. És ez nincs jól, ez nem segíti egyikünk fejlődését sem. A viszonyunk kiegyenlítésének módja, hogy én megadom annak lehetőségét, hogy ő is adjon. Azzal, hogy én azt mondom, 10 ezer forintot kérek egy órára, azzal nekem békém van, és számára is világos, hogy kiegyenlített helyzetben vagyunk: mindketten energiát adunk, de más-más minőségben. Én a figyelmemet és a tapasztalatom adom, ő pedig pénzt. Nagyon sokan el vannak akadva a pénz témában, pedig az isteni teremtett világnak a pénz éppúgy része, mint bármi egyéb. Hogy mire és hogyan használom, az a fontos.

Hogyan érkeznek a megkeresések, milyen problémákkal fordulnak Önhöz?

Jellemzően személyes életútbeli válságok kapcsán keresnek meg. Munkahely, magánélet, egészség – de igazából ez a három: egy. Az én világban való létezésemnek a minősége kivetül különböző életeseményekben. Pl. ha nem mondok el valakinek valamit, amit el kellene mondjak, akkor másnap torokfájásom van. S ha hajnali kettőkor felkelek és megírom azt a levelet, amit ezügyben halogattam, akkor reggelre elmúlik. Ezt látom magam körül: ha valakinek az egészségével, a munkahelyével, magánéletével – az anyagi valósága e három vetületének valamelyikével – valami gond van, akkor egy olyan kihívás van az ő életében, ami nem tárult föl még előtte.

Ha én felfedezek valamit magamban más emberekkel kapcsolatban, annak megértésétől automatikusan megváltozik az életem, ehhez nem kívül kell keresgéljek, hanem belül kell hajlandónak lennem szembesülni és elkezdjek foglalkozni témákkal. Az envagyok.info-ra írok, a serpaportal.net-en időpontokat hirdetek meg, és én ezt magam miatt csinálom, egy pillanatig sem akarok úgy tenni, hogy a világot akarnám megváltani. Nem, ez az én személyes utam, aminek része egyébként az is, hogy ez sokak számára releváns, mert sokan vagyunk hasonló helyzetben. Én talán annyiban vagyok más, hogy felvállalom nyíltan, amit sokan még nem mernek.

Az rendben van, hogy vannak bizonyos élettapasztalatai, amelyek elmesélése például segíthet a hasonló kihívásokkal szembesülő embereken, de nem biztos, hogy minden problémájára az illető megoldást talál…

Nem, én egyetlen problémájára sem tudok megoldást találni, nem is gondolom ezt, és én abszolút nem is akarok neki segíteni. Ez ellentmondás, de így van: csak akkor tudok segíteni, ha nem akarok segíteni. Ha segíteni akarok, akkor választ próbálok neki adni, de nekem nem ez dolgom. Nekem annyi a dolgom, hogy ott vagyok, és figyelek. És egyszercsak látszik, amikor felcsillan a szeme, ami őt lelkesíti, mi az az irány, amerre ő menne. Én ezt nem tudhatom, ezt ő tudja, én csak látom őt, mivel figyelek. Az én dolgom abban segíteni neki, hogy felfedezzük, mi az irány, és mik azok a félelmek, gátak, amik megakadályozzák, hogy ezt kövesse. Én pusztán a figyelmet irányítom. Ez most egy kemény állítás lesz, de amit én csinálok, az ugyanaz, mint amit egy jó pap vagy egy jó kurtizán csinál. Ez nagyon durva, mégis ez van: az embereknek nincs kivel beszélniük. A pap, a kurtizán, a pszichológus vagy én mind ugyanazt csináljuk.

Miért választják egyes emberek inkább a serpát, mint a pszichológust?

Ezt én is kérdeztem már tőlük (nevet). Az derült ki, hogy teljesen mindegy a papír. Volt, aki volt pszichológusnál, és nem volt meg az a bizalom, az a támasz, ami az ő konkrét élethelyzetében neki segítség lett volna, viszont úgy érezte, bennem bízik.

Én úgy érzem, nekem nagyon fontos kötelességem láthatónak lenni, én tényleg mindent, ami eszembe jut, leírok és vállalom. Hogy én ennyire megnyitom magam, az feltárja azt mások számára, hogy ez az ember nem tökéletes. Itt a kapcsolódási pont: hasonlóak a hibáink, nekem is vannak függőségeim, én is önkielégítek – nagyon sok szexuális típusú elfojtás van egyébként az emberekben –, vagy nem merem felvállalni azt az ügyet, amit egyébként szeretnék. Ezek a nagyon személyes írások azok, amik irántam bizalmat keltenek.

Ilyenek a nyilvános előadásaim is, én nem akarok semmiféle nagy világmegváltást, de örültem, hogy felvállalhattam magamat, és ez egy csomó embert megindított, inspirált. De ez pusztán csak őszinteség. Ez nem egy Joós István-dolog, én nem vagyok egyáltalán különleges, erre minden ember képes, ez a bátorságról szól. Én ezt 8-9 éve kezdtem el, és már egész járatos vagyok a témában, de mindenkinek hatalmában áll növekednie ebben, vállalnia önmagát, az érzéseit. Minél inkább felvállalom magam, a világ annál inkább tud hozzám kapcsolódni. Mert ami belőlem a világban látszik, ahhoz kapcsolódnak.

Mit gondol a környezet- és állatvédelemről?

Tüneti kezelés. Nem ez a feladat, hanem hogy én magam harmonikus életet éljek, őszinte és becsületes legyek. Ha ilyen vagyok, a hatásom alatt más emberekben is ez fog növekedni, s az egész világ egy harmonikus hely lesz.

Az önzés a világban csak egy tünet, az emberek önmaguktól való elszakadtságának tünete. Ennek orvoslása nem az, hogy karitatív akciókat szervezek, hanem az, hogy én magam törekszem harmonikusan jelen lenni az életben, és gyakorlatilag példával elöl járni abban, hogy lehet máshogy is. És egyre több jól élő ember lesz, aki nem fogja egész nap folyatni a vizet, fölöslegesen égetni az áramot vagy kínozni a kutyákat… Ha valaki kínozza az állatokat, annak a tünete, hogy rosszul van. Erre nem az a megoldás, hogy csomó embert megbotránkoztatok azzal, hogy megcsonkított állatok képét köröztetem emailen.

Kóbor kutyákat meg lehet menteni az utcáról, hiszen nagyszerű, ha egymásra találunk egy kutyával, ha dolgom van vele, akkor… de ha az összes embert rá akarom venni, hogy fogadjon örökbe egy kóbor kutyát, akkor el kellene gondolkodni azon, miért is akarom ezt. A provokatív környezetvédő akciók esetében is sokszor az történik, hogy maga az aktivista akar figyelmet, bekerülni a híradóba.

A bálnavadász-ellenes aktivisták akcióival lehet akkor pont megmenkül egy-két bálna, de a helyzetet mindez korántsem oldja meg: amíg kereslet van, amíg a fogyasztói oldalon nincs felelősség, hogy akkor én nem használok bálna-bármit, addig valaki le fogja ölni a bálnákat.

A fogyasztó azért gondolkodik így, mert ő maga a saját értékét mondjuk bálnacsontfésűvel akarja kifejezni. Miért – mert nem érzi magát értékesnek. Miért nem érzi magát értékesnek? Nincs önbizalma, mert nem vállalja fel önmagát, mert retteg, hogy az emberek mit szólnak. Ennek csak egy nagyon sokadik lépése az, hogy a bálnákat vadásszák, és még további folyománya, hogy ezt mások megpróbálják megakadályozni, visszafogni. Az emberiség nem ettől változik, hanem attól, hogy egyre többen adnak példát más típusú életvezetésre: harmonikusra, őszintére, emberire. Nekem ez a küldetésem.

Facebook-profilján az szerepel: “ember”. Mit próbál ezzel jelezni?

Az „ember” nekem azt jelenti, hogy az emberiség az a halmaz, amivel azonosulok, én egy vagyok közülünk. Ugyanígy ember a szlovák, a román, a szerb, az amerikai, bárki más. Ettől még van annak jelentősége, hogy vannak olyan közösségek, amelyekkel mondjuk közös nyelvet beszélek, mert így jobban értjük magunkat meg egymást.

Nagyon fontos, hogy ezt, hogy mi egymást jobban értjük, ne arra használjuk, hogy háborúzzunk egy másik nyelvet beszélő hasonló csoporttal. Nekem ebben az fontos, hogy mi a mi közös küldetésünk. Ne követelőzzünk állandóan, hanem keressük a közös küldetést, azt, amit mi, magyarság, a világnak adni tudunk. Egy háborúval mindig magas árat fizetünk, lehet, száz, lehet, ezer év múlva csapódik vissza ránk a következménye. A háborút nem lehet megnyerni, de ha azt figyeljük, mit tudunk mi együtt adni, a jézusi példával élve milyen kenyeret tud adni a magyarság, függetlenül attól, akárhogy is dobálják kővel, csak akkor tud a mi közösségünk erősödni.

Egyre több a háború, katonai konfliktus. Fenntartja, hogy a világ jó irányba halad, és nincs káosz?

Tartom, hogy minden ember jó. Csak sokan félnek. Az, hogy háború van az olajért, az csak arról szól, hogy kié az ellenőrzés, félnek, hogy a másik számukra előnytelenül használná. S a félelemre a bizalom a jó válasz. Fájdalmas, hogy sokan meghalnak, de számomra továbbra is csak tünet ez a sok háború, és része annak az iskolának, amiről az előbb beszéltem. Az a tapasztalat, hogy egy szerettem meghalt a háborúban – amerikai állampolgár vagyok, és őt kivezényelték mindegy, hová – egy erős, sorsfordító tapasztalás, aminek megint helye és dolga van a világban. Az emberek szép lassan megértik, hogy a bizalom az út. Igazából ez az egy döntésünk van minden pillanatban: félünk vagy bízunk. Ha félek, akkor el akarom venni mástól, hazudok, be akarom magam biztosítani, visszaélek erőforrásokkal. Ha elkezdek bízni, akkor viszont egyre több megerősítés ér, és egyre inkább kibontakozik a bizalmam.

A szenvedésnek az az értéke, hogy egyre inkább nő az érzékenységünk az alternatív lehetőségek iránt. S minél jobban szenvedek, annál inkább megnyílok afelé, ami azelőtt irracionálisnak tűnt. A háborúk is ilyen nyomás alá helyezik az érintett embereket, és egyre többen ébrednek rá: „lehet, hogy én tévedtem, van más választás”.

A világvége, amit sokan prognosztizáltak, szerintem valójában erről szól: vége annak a gondolatnak, miszerint a világ és én két különálló entitás. A világ mint fogalom meghalt, csak Én vagyok, és ennek része a világ is, vagy én vagyok része a világnak, mindegy, de a kettő egy. Ha úgy tetszik, tudatosságváltási hullám van: a tudatosság maga amúgy is túl van misztifikálva. Ez igazából egy önazonosítási váltás, tömegesen értjük meg, százmilliók és milliárdok, hogy a világ és Én egyek vagyunk. S ha erről tapasztalatunk van, már másképp élünk benne, és akkor másképp is működik minden.

Címkék: , , , , , , , , , , , ,

3 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: Tamas
    Közzétéve: 28.1.2013, 2:26 pm

    Nagyon szívemből beszél az úr, akiről eddig nem hallottam. És eszembe jut egy Gandhi mondás: “Whatever you do will be insignificant, but it is very important that you do it.”

  2. A hozzászólás szerzője: Áron
    Közzétéve: 1.2.2013, 1:44 pm

    Fantasztikus! Köszi szépen a cikkért!

  3. A hozzászólás szerzője: oslo
    Közzétéve: 5.2.2013, 9:12 pm

    Nem egyre tobb a haboru

    https://www.google.com/search?q=number+of+wars+on+the+decline

Szólj hozzá!