Think Outside The Box

Transindex rovatok


Aktualitás | 28.11.2012

Verselés bilincsben, parfüm nélkül

Sohasem jártam még börtönben, ezért maximálisan alkalmazkodom a szabályokhoz: nem viselek szűk nadrágot, felkötöm a hajam és parfümöt sem használok. A rahovai börtönbe vezető úton megismerkedem a többiekkel, nagyrészük szintén először jár börtönben, ahol most egy színpadon mondják el a verseiket az elítéltekkel. A Slam Poetry harmadik kiadásáról van szó, amelyet Alice Klein hozott el Romániába, aki egy nagyobb szabású projektet készít elő az elítéltekkel közösen.

Szerző: Andra Matzal, ford. R. T.

Borongós, betonszürke napon szállunk ki a mikrobuszból a börtön előtt. Az ajtó nyikorogva nyílik, mint egy vidéki állomás bejárata, majd sorra lépünk be ellenőrzésre. A folyosó kicsi és szűk, faburkolattal és néhány virágcseréppel, amitől nyolcvanas évek moteljének hangulatát árasztja. “ Bátorság, elvégre a dutyiban vagyunk” – vidámkodik egy egyenruhás férfi, aki átvilágítja a táskáinkat, és elhadarja, mit vegyünk ki a zsebünkből: írószert, öngyújtót, érméket, rágógumit. A mobiltelefonokat és a személyi igazolványt a bejáratnál hagyjuk, akárcsak a telefontöltőt és a laptopokat. Ha létezik olyan hely, ahol a szabályokat automatikusan betartjuk, ahol újoncként kiszolgáltatottnak érzed magad, és hagyod, hogy minden lépésedet vezessék a hatóság emberei, a börtön a leginkább ilyen, ahol eddig jártam.

Biztonsági ajtón haladunk át, majd folyosók és előszobácskák labirintusán egészen egy nagy vasajtóig, amelyet belső udvarra nyit a vezetőnk belépőkártyája. Itt sosem felejtik nyitva az ajtókat, a legtöbbjük zárt és biztonságos.

A csend a rádióból jön

Minden jókedv elszáll a hatalmas, szögesdrót-spirálokkal megkoronázott fal láttán, amely mögött csak sejteni lehet az élet jelenlétét. Mivel nem lehet akárhova elkódorogni, csak a szemem sarkából csípem el néhány elítélt történetét, amelyet poszterek foglalnak össze a falon: 10 év különösen súlyos gyilkosságért, nyolc év lopásért, stb. “Sokkal magasabb, mint a berlini fal, nem?” – kérdi Eva, egy osztrák újságíró, aki néhány hónapja telepedett le Bukarestben, mialatt kikerülünk a csendes, kihalt utcára. A megfigyelőtoronyból egy őr nyugodtan figyel üvegkalitkájából, amint megállunk egy masszív vaskapu előtt, amelynek még a kulcslyukán sem lehet betekinteni.

A kapu kinyílik, bent pedig lágyan zeng Cindy Lauper hangja, miközben a négyemeletes tömbök ablakaiban egy lélek sem látszik. Nem az őrbódéból jön, hanem láthatatlan hangszórókból; a Time After Time hangjai egy különleges, nyomasztó mese aláfestésének tűnnek. A rádióból jön – mondja a vezetőnk – reggeltől este 7-ig. Ha valami cirkusz van, felhangosítjuk, hogy az elítéltek ne hallják egymás hangját. Kontrolleszköz, ha úgy tetszik. Látták külföldön, aztán a mieink is alkalmazni kezdték – mondja. El is képzelek egy jelenetet a háborgó elítéltekkel, akik dühe lassan tovaszáll mondjuk a November Rain dallamán, amely egyetlen tekeréssel elhallgattató eszközzé válhat.

Rahova, mint kulturális központ

A kápolna előtt betérünk a rahovai fegyház társadalmi-nevelési központjába. Szükségem van néhány percre, míg magamhoz térek az elmúlt évek alatt itt bebörtönzött férfiak munkáival kitapétázott fal előtt. Az úgynevezett fonalgrafika technikájával készült színes, pszichedelikus munkákon bonyolult, absztrakt rajzok, suta portrék és apró gyöngyökkel rajzolt csendéletek, időtlen tájképek és az igazság kardját magasba emelő fantasztikus hősök elevenednek meg. Az asztalokon köröskörül vitorlásmakettek, gipszszobrok, közöttük Pogány kisasszony feje, egy jamaikai, hatalmas dzsointtal a szájában és egy indián, aki a tollak ellenére szomorú román parasztra hasonlít. Egyfajta művelődési ház ez, a társadalmi-kulturális tevékenységek listája vigyázza, amelyeket képek is kísérnek: egy koncert, egy előadás, egy áldozás. Az elítéltek udvariasan köszönnek a néhány őr mögül, a “mi” és az “ők” közötti furcsa távolság pedig csak néhány perc múltán enyhül: a kintiek és bentiek közötti interakció spontán módon alakul ki, az emberek pedig lelkesen mesélnek az itt készült makettekről és festményekről.

Az előadóterem előtt kicsi könyvtár nyílik, gyerekkorom falusi könyvtárára emlékeztet. Néhány könyvespolc, fölöttük Mihai Eminescu féldomborműve, egy Caragiale-arckép és néhány fára festett ikon figyel, mindegyik az itt büntetésüket töltő rabok műve. A foglalkozások vezetője, Gica asszony kísér be, nézzem meg jobban, mit is olvasnak a rabok. A kínálat nagyrészt több példányban szereplő könyvekből áll, a címek vastagon megnyomva: A korrupció, Híres bűnperek, Kundera Tréfája, stb. A legtöbb, nagyon vékony pénzből vásárolt kötet lapja már elsárgult, a könyvek aktualitásáról nem is beszélve. Az újabb könyvek idegen nyelvűek, van például német regényfolyam, vagy A gyűrűk ura, törökül. Az olvasócédulák a parancsnok asszony asztalán állnak, aki közben nevetve mondja valakinek a telefonba: “Holland vendégeink vannak, és arra gondoltam, az együttes énekelhetne hollandul. De mivel nem ismerik a nyelvet, mit énekeljenek, Olarioooo?” Az egyik, valószínűleg szenvedélyes olvasóhoz tartozó cédulán egész sor tudományos könyv szerepel, egy Isaac Newton-monográfia és egy Miron Costin-kötet.

A Racionalitás Tízparancsolata és a Dinamic Group

A magas, tornateremszerű díszterem bejáratát idézetek és szabályok díszítik. Az ajtó fölött egy Shakespeare-aforizma, Rousseau-tól megtudom, hogy “nincs olyan rossz ember, akiből nem lehet a jót kihozni”. Az ajtón 12 jótanács szerepel egy racionális és boldog élethez, amelyből azt jegyeztem meg, hogy a Racionalitás és nem az Irracionalitás Tízparancsolatát kell követned, magadévá tenned az Egészség és nem az Őrület Magvát, hogy “kívánatos lenne, hogy mások korrektül bánjanak veled, de ez nem azt jelenti, hogy MUSZÁJ így tenniük”, de még azt is, hogy “ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy szeretted volna, nem jelenti, hogy értéktelen ember lennék, hanem csak kevésbé hatékony, amit valószínűleg javítani lehet”. Körülnézek, keresem a Racionalitás Tízparancsolatát, de nem találom: valószínűleg tudják kívülről, nem kell le is írni.

Odébb a díszterem a Besame Mucho daltól hangos, a börtön már jól ismert együttese, a Dinamic Group hangján. Két pufajkás, fekete fezes férfi a billentyűknél, egy másik szenvedélyesen klarinétozik, míg a szólista, egy kigombolt dzsekis, roma srác mosolyog és álmodozva lehunyja a szemét, mintha hangja egy fesztiválhelyszínt töltene be, ahol a közönség az ő szavait issza. Élettel teli, manelés beütésű hangja, karizmája és a néhány tánclépés pedig arra emlékeztet, mintha egy sötét, low-budget videoklip forgatásán járnánk. “ Ez a mi együttesünk, néha kint is koncerteznek” – mondja egy fiatal pasi. “Nem mindig ugyanazok játszanak együtt, van, aki kiszabadul, néha még rosszul is esik, ha egy-egy tehetséges hazamehet” – mondja, és elmagyarázza, hogy a művészeti foglalkozások után az elítéltek jutalmat kaphatnak: levonhatnak néhány napot a büntetésükből, jogot nyerhetnek eggyel több látogatásra, vagy amire mindenki vágyik: asztalnál ülhetnek a családjukkal, és nem csak a beszélőn. Másért is lehet jutalmat kapni, például a konyhai vagy egyéb munkákért, de mindig figyelmesnek kell lenni, hogy ne büntessenek, mert ez jelentősen lerontja az összegyűjtött előnyöket. Leginkább akkor büntetnek, ha “elkapnak egy telefonnal, vagy verekszel, ilyesmi.”

Slammelés bilincsben

(…)

Később Andrei Albu, a börtön falain kívülről érkezett bukaresti egyetemista lép színre, majd fejből, jól begyakorolt kiejtéssel és intonációval belekezd:

Nu-i greu să scrii.
E-n stare orice frunte goală.
Să zăbovești asupra penei
Însă este focul
Prin care trec, trecând îți dovedești cojocul./
Și-arăți că e de tine mai mult decât spoială.

Amikor viszont Diana Negroiu, egy törékeny fiatal lány ül a színpadra, a lágy, kísérődallamra várva, a nézők egyből csupa szem és füllé válnak. Figyelmesen hallgatják Claire-t is, egy húszéves lyoni egyetemistát, aki franciául olvas egy verset a szabadságról, és Petere Shrager költőt és slammert is, aki angolul nekik ajánlotta a To Freedom versét. Az elítéltek megkapják a szöveget, egyesek elolvassák, mások távcsövet vagy fúvókát csinálnak belőle. Nevetnek, mutogatnak egymásnak, mint valami iskolás kölykök. A szavalatok folytatódnak, míg Emanuel Iftode, egy sovány, szemüveges elítélt is sorra kerül, és egyfolytában poénokkal dobálózik. Csak saját verseket mond: ”Nem plagizálok, mert még hűvösre tesznek”, poénkodik Iftode, aki 11 éve van Rahován és még négy van, amíg a bizottság elé kerülhet. Ha jól viselkedik, nem kell letöltenie a hátralevő tízet. Bár 13 éves korától verseket ír, a színpadon remeg a keze az izgalomtól. Szinte csak magának mondja, a költészet számára magánőrület; az egyik verse egy szűzi királylányról szól, aki egyedül marad otthon, miután tiszta szerelmét tönkreteszik.”
(…)

A teljes cikk a TOTB.ro-n olvasható.

Címkék: , , ,

Egy hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: Bézs
    Közzétéve: 28.11.2012, 11:35 pm

    szlemenszedett rabok.

Szólj hozzá!