Think Outside The Box

Transindex rovatok


The Caveman Project | 28.4.2010

Csendes a “gura de rai”. Gyanús…

Fotó: Radu Adam/flickr.com

Mér’ kéne elviselnem? Na neee. A román fajta gyalogos messze az emberi méltóság alatt leledzik. Próbáltam türelemmel, érdeklődéssel, sőt, nosztalgiával közvetlenül visszatérni korábbi életszakaszaim aszfaltos tájába. Megpróbáltam újra dinamikus, a világ rossztevőjének – személyautónak – segítsége nélkül is boldoguló ember bőrébe bújni. De már levontam a következtetést: csúfság gyalogosnak lenni, kigúnyolnak, megkínoznak, megaláznak, elrabolják a drága idődet, nincs jogod és te vagy leginkább veszélyeknek kitéve.

Gianina Corondan

Még rosszabb, mint autóban idegeskedni. Kicsinek, sorsüldözöttnek érzed magad, közelről tapasztalod, milyen egy elnyomott nemzet tagjának lenni, ja, hogy ezért akar minden román autót ’89-től errefelé, el is felejtettem. Azt is, hogy miért utálom annyira a három harminchatost. Most a három nyolcvanegyest és a száztizenhatost is utálom, meg az összeset úgy általában, még a százharmichármast is, amibe a múltkor beleszerettem, amikor megjelent egy szürke hajnalon. Az izgalom elmúlt, amint későbbi is igénybe vettem a szolgáltatásait, az az eset véletlen volt.

A buszaink állandóan zsúfoltak, csak szerencsés esetben tudsz olvasni, valamelyest civilizáltan utazni (mint az igazak országában). Folyton a füledbe trombitálják hétköznapi problémáktól súlyos hangok, hogy a RATB mit csinál, hogy jegyet kell venni, hogy nincs más megoldás a túlzsúfolt városunkban… bullshit, és így tovább. Minden mondat valószínűleg angolból, franciából, hindiből, japánból, nem tudom miből van fordítva – mégis tudom, a kommunista propagandából, amely a zöld-barna legyet is rózsaszínben akarja láttatni, elvégre a szocializmust a munkáslendület építi. Pont mint az RSZK-ban.

Emberek a lépcsőn egymás nyakába lihegnek, önkéntelenül megmeredsz, nehogy máshoz érj, mégis aurád van, látod vibrálni a nehéz lélegzeteket, túlfeszült idegeket. A buszok fényesebbek csak, német gyártás, hetedkézből, egy év alatt úgy lestrapáljuk, mint ők tíz alatt. Összeszorult szívvel utazol, vajon még a válladon van a táska? Nem tudsz mozdulni, szardíniává változol és ez vonzza a tolvajt. Habár feltételezem, ő sem tud könnyedén mozogni, jéééé, a fullasztó tömeg megoldás a lopásokra! Jelezni fogom a szabadalmi hivatalnál, bár ahányan tapasztalták, lehet már bejegyezte valaki.

Könnyebb – de képzeljétek, lassabb – gyalog közlekedni, mint busszal. Utóbbi is lassú, ezért annál is zsúfoltabb, mint amit a városban el akarnánk kerülni. Másodszor pedig lehetetlen nagyobbfajta bőröndöt vinni magaddal, lehet megegyeztek a taxisokkal. Londonba is felcuccolva, Kévvuman-ként felszerelve érkeztem a reptérre, mintegy előrevetítve ezt a projektet, de volt hely két elég nagy csomagnak, le lehetett szépen tenni, és még csúcsforgalom is volt, indiaiak, pakisztániak, kínaiak, mind együtt voltunk, titkos szövetségben. Nos, nálunk az egész buszt felbolygattam egy kis hátizsákkal és egy nagyobbacska táskával, mindezt figyelem, vasárnap!

Ma viszont borzalmas volt. Nem tudtam eldönteni, üljek fel vagy ne. Mondom, felülök, így is elég sokat kell gyalogolni, semmi nem tesz le a ház előtt, hacsak nem szállok át ezerszer. Végzetes hiba volt. Egy megállót valamelyest tűrhetően utaztam, majd megkérdeztem a sofőrt, megáll-e az Unirii-nél, szárazott odavetette, hogy nem. Befogtam, írja, hogy nem szabad a sofőrrel beszélgetni, nem akartam a tömegközlekedés eme szigorú szabályát megszegni. A sofőr unott fiatal kölyök volt, éppen közölték vele telefonon, hogy a Romanan baleset volt, az emberek jönnek fel a metróból. Ettől kiakadt, ugyanakkor kellemesen elcseverészett róla. Telefonon persze, nem az utasokkal, akikkel ugye ne szabad mindenféle beszédbe elegyedni.

Sehol nem írta, hogy hallgatni sem szabad, úgyis szerencsétlen palacsintaként lapultam a sofőrtől elválasztó üveghez, fülhallgatón, zenén, mindenen keresztül is hallottam a beszélgetést, emberünk focimeccsen érezte magát, úgy kommentálta sofőrkollégájának, hogy megtelt a megálló, jaj, mi lesz az Egyetemnél, apám, mi lehetett a metróban, de vajon mi történt, bevetette magát, vagy belökték? Vagy lehet rosszul lett, “băăă”, hogy mennél ide meg oda, de a sorod is eljön, raknám belé a… Ezt hallottuk mi, csak a kipontozott részekkel együtt.

Aztán egyből nem hallottam semmit. Rosszul lettem, ájuldoztam, nem kaptam levegőt. Emlékszem, egyszer még középiskolás koromban jártam meg ugyanígy, akkor a Botanikus Kert környékén történt, a kommunizmus idejében. Jó, lehet én voltam érzékeny, de a mellettem ülő hölggyel mi van? Szegény reményteljesen ült fel a buszra, miután a metróból kiűzték, és gondolom a jegyárat nem térítették meg – ez csak egyszerű feltételezés –, félóra alatt tett meg egy megállót és leszállt velem együtt, mert ő sem kapott levegőt. Beérünk a megállóba, mi készültünk kidőlni a szabad levegőre, de nem nyitotta ki az ajtókat. Mi történhetett? Hát, volt még vagy tíz méter addig, ahol a hivatalos papírokat kell rendezni. Nem, nem, tisztesség és pontosság. Hirtelen szigorral. Merthogy neki levágják a fizetését, ha korábban nyitja az ajtókat. Gratuláltam magamnak, hogy nem ájultam el a buszban, úgyse nyitotta volna ki az ajtót, nem kukoricázunk a törvénnyel. A szabály az szabály, nem szeghetjük meg csak úgy. A többiek futólag megkérdezték, nyer-e valamit abból, hogy telefonál, ő futólag nem válaszolt.

Így kezdtem értékelni a levegőt, legyen bármilyen szennyezett, de legalább barátságos, új ötleteket ad, például hogy soha többé nem buszozom, ha kényszerítenek sem, az 5-23 órarenden kívül nincs semmi alapja, és a fő gondolat, drága gyermekek, hogy a tömegközlekedés borzalmas. De mi tűrünk, mert ennyit tudunk, tűrni. Vénánkban van, hogy ne kérjük komolyan a jogainkat, és valamiféle bágyadt, életunt demokráciát képzeljünk el magunknak. Hülye fatalizmus. Félelem. Előre látom, hogy egyesek kijavítanak majd: ez különleges helyzet volt, baj volt a metróval. Ej, a békések, a türelmesek, a ráfizetők.

Kedveseim, nem elszigetelt esetről van szó, nem kivételről, de felgyűlt a sok kellemetlenség, elegem van. És egészen holnapig mesélhetném, hogy milyen szuper a gyalogos élet is, amit úgyis tudtok, elvégre van szemetek, nekem is, és mégis nekimentem egy kábelnek, amely leereszkedett egyszerű szintemre. Minden közül, kompromisszumos alapon (elnézést a szabados stílusért, elvégre ma majdnem elájultam, van mentségem) legjobb a gyalogjárás, legalább megmozgatod az izmaidat, legalább levegőn vagy, ami ugye nagyon fontos a légzőszerveknek. A metró sem vonz, ugyanilyen zsúfolt, ugyancsak le kell venni a hátizsákot, nehogy kizsebeljenek, tudjuk, Bukarest jó részét nem fedi le a hálózat, csupán valamivel gyorsabb. Ha Isten ments, nem történik valami, mint ez a mostani baleset.

Legalább a szerencsétlen Miorita-beli kis juhász közömbösen szemlélődött – lehet, nehezen hitte el, hogy a bárány beszél, de különben mindene megvolt: sok és szép juha, okos lovai, bátor kutyái, nem mint a többieknek… mégis furcsa, azt mondom, nem volt román, tévedett a névtelen szerző. Vagy szándékosan változtatta meg. Merthogy kicsit maga is tolvaj volt…

Címkék: , , , ,

Egy hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: Istvan
    Közzétéve: 29.4.2010, 2:55 pm

    Kicsit uncsi mar ez a sok kozlekedeses/utazasos tema !
    Jo lenne mas temakrol is olvasni…

Szólj hozzá!