Think Outside The Box

Transindex rovatok


Reply | 16.8.2012

Két portré

Márton Szilárd, bár túl volt már néhány tapasztalaton, mégis tudta úgy élni az életet, hogy ne érjék nagyobb veszteségek. Talán nem is a veszteségek kerülték el, inkább a képesség hiányzott belőle, hogy a váratlanabb eseményekbe nagy lelki szenvedéseket vetítsen. Most is, ahogy a poros úton baktatott a tűző napon, nem gondolt különösebben semmire, élvezte a környezetváltást, figyelgette a növényeket, és nagy örömmel vetette rá magát a málnabokrokra. Az a fajta turista volt, aki egyszerűen csak belehelyezkedett a tájba, élt benne arra a néhány órára úgy, ahogy a növények, a bokrok, a különböző bogarak tették. Nem csodálkozott, nem ujjongott, és azt hitte, felkészülve sincsen különösebben semmire. Ivott, levegőt vett, párolgott ő is, néha evett, de csak egy-egy szemet az útszéli ágakról.

Székely Melinda

Nem szemetelt, nem fogyasztott kész ételt, nem hallgatott zenét, nem is dúdolt, nem telefonált. Nem dolgozott. Turistaként épp az volt az élmény, hogy kilépett a négy vagy több fal, a forró aszfaltozott utak emberi teréből, és belépett egy másikba, vendégeskedett. Ha volt ezzel célja, az éppen a célok kiiktatása volt. Anyagias emberként sokat számolt, vásárolt vagy pénzt gyűjtött, keresett, dolgozott, érvényesült, áramot használt, hiányosságokat látott, és a megoldásukon fáradozott a sok fal, sok út, sok virtualitás között, ahol ő volt otthon, és a növények, a szabadon élő állatok sínylődtek vendégsorban.

Bár semmi sem volt nála, Márton Szilárd mégis cipelt egy batyut, benne néhány otthonról hozott fal, néhány virtuália. Egy-két cél is. Azt a döbbenetes helyet kereste – bár tudta, hogy rajta a döbbenet nem fog –, amiről a sajtó is írt. Dolgozott benne a társadalmi kötelesség, hogy szeretjük, óvjuk az erdőt, aggódunk érte, mert… nem, nem azért, mert ismerjük, benne élünk, inkább azért tulajdonképpen, mert szükségünk van az oxigénre, a belőle kitermelt energiára, és erre a csendre, amelyben éppen sétál és málnabokrok után kutathat. Ahol a segítségét nem telefonon vagy levélben kérik, hanem élő szóval, és ahol meg kell fognia a lány kezét, ahhoz, hogy kiemelje az útra.

Néhány málnabokor és néhány kapaszkodó után kiért, kilépett a keresett helyre. A vendég szerepéből, abból a hangulatból azonban nem lépett ki továbbra sem. A pörkölt erdő, a „hegyi sivatag”, ahogy valaki mondta, úgy váltotta fel az élő, ép erdőt, mint mondjuk a villanegyed a tömbházakat. Ugyanaz az út ment tovább, csak a táj nyílt ki, az oromról be lehetett látni az egész perzselt völgyet. Magában vitatkozott is a sivatag gondolatával. Erősebben tűzött a nap, az igaz, árnyék is alig volt, de világosan látta a tűz útját. Nem is a tűzét, a szélét. A bemélyedő utat nem érte, átfújt fölötte, a lángok (ha egyáltalán láng volt) beleperzseltek az út túloldalán a növényzetbe.

A látvány döbbenetes volt. Megnyugtató, és ez volt benne az egyetlen döbbenet. Abban a batyuban ugyanis már benne volt ez az égett erdő, a hatalmas, évszázados fenyők lobogó, mindent elemésztő, olthatatlan lángja, majd a tűz nyomában maradó, mindent ellepő korom és hamu. Mindebből semmi sem volt, bármerre nézett, látott néhány megszenesedett tetejű fűcsomót, félig zöld, félig pörkölt fiatal fenyőt, egymástól meglehetősen távol. Köztük itt-ott voltak zölden maradt foltok. Végigmért egyet-kettőt, és úgy találta, hogy a legmagasabb sem lehet kétszer akkora, mint ő, valószínűleg nem több évesek, mint amilyen magasak. A szenes fűcsomók mellett a zöldek és barnák rajzolták ki a szél és a lángok útját.

Márton Szilárdot a látvány megnyugvással töltötte el. Egy. A tűz már egyértelműen kialudt, és nem kell tartani attól, hogy ismét felizzik valahol. Újabb tűz tehát már nem fenyeget. Kettő. Végülis nem az erdő értékesebb része pusztult el – szerencsére –, hanem egy már eleve letarolt, eléggé nyílt terület. Az értékvesztés nem olyan nagy. Három, és ez némi misztikus borzongással töltötte el: a színek váltakozásából azt olvasta ki, hogy a tűzzel és a széllel harcolva mégis az élet került ki győztesen. A teljesen elégett fenyő kevés volt, de talán még azok törzsében is maradt élet, és jövőre kisarjadnak. A legtöbb viszont csak félig volt megpörkölődve, és az épen maradt részek láthatólag zavartalanul éltek tovább. Négy. Ez a csemeteültetvény eleve korai kivágásra volt ítélve, így viszont talán a fák rendesen kinőhetnek majd. Szerinte nem volt jó ötlet az oldal letarolása, kiszikkasztása sem, de kételkedett abban, hogy ezt más is belátná. Az üzletemberek mohóbbak ennél. Öt. Ha már pénzről van szó, bizonyára politikáról is. Mindegy, ez most jó lecke volt. Ebből egyhamar áru nem lesz. Nem kell mindenből pénzt csinálni. Márton Szilárd kétségtelenül szisztematikus ember volt.

Miután felmérte a terepet, visszafordult. Útközben ezek a képek még elkísérték egy ideig gondolatban. Furamód embereket nem látott a pörkölt részen. Illetve látott néhányat, de nem azokat. És itt nem az útitársaira gondolt, hanem a látvány és a képzelete által ihletett személyekre. Látta azokat, akik eltüntették az öreg erdőt, hogy helyet teremtsenek a fiatal csemetéknek, őket látta. A munkásokat, a kupeceket, a tulajdonos bosszús arcát, akinek áthúzták a számításait. De azok, akik oltották a tüzet, azok nem voltak sehol. A képzelete nem vetítette ki a képüket. Pedig a szelet, aki lángtollával fekete és barna sávokat rajzolt, azt látta, a kétségbeesetten oltó, küszködő embereket viszont nem. Pedig tudta, hogy ott voltak, képeket is látott róluk. Láthatta volna abban is, hogy egy vonalon túl zöld és ép az erdő.

Ezzel a megnyugvással távozott tehát anélkül, hogy a kötelező indulatok, a szomorúság, a rettenet, a felháborodás közül egy is megmoccant volna benne. Csupán a szemlélődés, a gondolat végezte a maga örökös és zavartalan munkáját. Holott ő ezekre az érzelmekre máskor mégis képes volt. Elég, ha a Sétatérre gondol. A megcsonkított fákra, az elfűrészelt főágakra, amik úgy nyúlnak ki a törzsből, mint a milói Vénusz karja, és rögtön összeszorul benne valami, mintha neki vágták volna le kezét-lábát, minden kilógó testrészét, de nem tőből, hanem valahol középen, hogy annál inkább érezze a hiányukat. Nappal nem is mert arra menni, csak késő este, amikor a sötétben nem látszanak a fák, nem zavarja a betűző nap. A hegyormon, az égett erdőben sem fájt úgy az árnyék hiánya. Ha a Sétatérre gondolt, egyből látta a munkásokat, akik mint egy joystickkel, nekiugrottak a Bosch-géppel a fáknak. Az ágakba belefűrészelődött az ember, a férfi képe, akinek illik belefulladni a békébe, illik gyöngéden szeretnie az asszonyt, és ezt a sok illiket most végre hatalmas kéjjel kilőheti magából.

Mire visszaért a nagyútra, már elillant belőle minden lázadás, a túlhumanizálás, az ostobaság, a szakszerűtlenség miatti düh, és visszasüppedt a jelen pillanatba, jelen környezetbe, átadta magát az újabb élményeknek. A világ sorsát felváltotta a vízhólyag, a szomjúság, a fehér lábú gólyák, egy forrás, a szivart sodró útitársak, felbukkanó autók. Nem töprengett többé azon, hogy van-e szimbolikus jelentése a történteknek, hogy a társadalom nem ugyanúgy égeti-e fel kevés csemetéjét. Az útközben lestoppolt dubában már csak a kibírhatatlan porszag, a ki-kinyíló ajtó és az útszéli jelek kötötték le.

*

BDT után szabadon

A második portré hiányzik.

Arról az emberről szól, aki oltotta a tüzet. Ez a leírás viszont nem készült el. Kedves olvasó arra kéretik, képzelje el őt szavak nélkül, könnyedén, akár a szerző.

Címkék: , , , ,

0 hozzászólás

Szólj hozzá!