Think Outside The Box

Transindex rovatok


Urban Heroes | 23.7.2012

Zoltybogata, aki egy ujjal ír blogot


Fotók: zoltybogata.ro

Te el tudod képzelni, milyen lehet segélyből élni, elzárva a világtól, másokra utalva? A súlyos fogyatékkal élő, mozgássérült blogger álmairól mesél, és arról, hogy lehet együtt élni a beletörődhetetlennel.

Bakk-Dávid Tímea

Zoltybogata, azaz Egyed Péter Zoltán mozgássérült bloggernek van egy álma: legyen egy olyan elektromos kerekesszéke, amivel a lakóhelye, Bogáta és Torda között egyedül tud közlekedni. Oda-vissza ez 20 km-t tesz ki, ám a jelenlegi tolószéke csupán 15 km-t bír ki egyetlen feltöltéssel. Azt is egy cég támogatása révén kapta, hiszen munkanélküli öccsével közösen összesen mintegy 800 lejből gazdálkodnak egy hónapban, ami épphogy élelemre és a számlákra futja. A 37 éves, előrehaladott mozgásszervi betegségben (kongenitális muszkuláris disztrófiában) gyermekkora óta szenvedő férfi azonban nem adja fel: támogató bloggerközösséget tudhat maga mögött, így sikerült a házat is, amelyben laknak, részben kijavítani. Jöttek segíteni barátok, ismerősök. Ez manapság – amikor egy kezdeményezést mondjuk ötvenen lájkolnak, de csak ketten tesznek konkrétan valamit a megvalósulásáért – nagy szó.

Az interneten szocializálódnak a romániai sérültek

Zoltybogata román nyelven ír: hétévesen a nemeszsuki speciális iskolába adták, ahol csak románul tanult. Betegsége miatt csupán egy ujjal gépelhet, egész pontosan egy virtuális billentyűzeten nyomogatja egyenként egérkattintással a betűket. Így születnek a blogbejegyzései, a Facebook– és Twitter-üzenetek – a hosszú téli estéken a számítógép az egyetlen szórakozási, kikapcsolódási és szocializálódási lehetősége. „Sajnos hamar elfáradok. Nem tudok írni rendesen, mint te vagy más a billentyűzeten, két kézzel vagy 3-4 ujjal” – magyarázza.

Nyáron, mikor szép idő van, sétál – azaz kimegy a boltig, a faluban közlekedik székével, szóba elegyedik az emberekkel. Táborok is vannak mozgássérülteknek, amit általában vallásos csoportok szerveznek, és ingyen biztosítják a teljes ellátást a résztvevőknek.

„Ezek a táborok azért jók, mert az ember találkozik hozzá hasonlóan fogyatékossággal küszködő személyekkel. Még az útiköltségünket is kifizetik. A hívők a táborban tanítanak. Nem rossz dolog. Mi katolikusok hiszünk egyet, ők hisznek mást, dehát demokrácia van, mindenki ahogy akarja. Nem mondom azt, hogy én is hívő leszek, egyelőre katolikus vagyok. De ezt a munkát nem csinálja más senki, hogy így, ahogy én vagyok, vigyenek valahová, és ingyen tartsanak ott egy hétig, étellel, szállással. Sokszor még egy rokon sem vállalja, hogy pár napig tartson, vigyen, hozzon. Elég nagy költség.”

„Az internet jó, lehet szocializálódni, diskurálni, sok embert megismertem, aki az én helyzetemben van. Van olyan is, aki még sokkal rosszabbul van, mint én. Megtanultam, hogy ne sírjak éppen annyira az állapotom miatt. Jó kommunikálni” – foglalja össze az előnyöket. Online ismert meg olyan sorstársakat is, akik a második-harmadik emeleten vagy még följebb laknak, és csak egyszer-kétszer egy évben járnak ki.

„Van, aki nem ment ki három-négy éve, csak nézeget ki az ablakon. Azoknak el tudom képzelni, hogy mennyire nehéz. De az interneten komunikálunk, Facebookon, messengeren, esetleg telefonon, ha ugyanaz a hálózat, mint az enyém, mert én kártyás vagyok, nincs bérletem. De hálózaton belül van sok percem, s akkor fel tudom hívni.”

Nagyon sokan vannak az ismerősei közül, aki azért nem járnak ki, mert nincs kerekesszékük, vagy mert szégyellik állapotukat, a társadalom nagy része kiröhögi őket. Ráadásul nincsenek meg a minimális feltételek sem a sérültek számára, nincsenek rámpák az épületekhez, vagy ha vannak, használhatatlanok, csak azért építették oda, hogy úgymond betartsák a törvényt – sorolja egy mozgássérült mindennapi nehézségeit. Bárhova megy, alig találni kerekesszékkel hozzáférhető mosdót. A tömegközlekedésről nem is beszélve, a buszok akadálymentesítésének Romániában még nincs jele, ha be akar menni Tordára, meg kell kérjen valakit, akinek kocsija van, és fizetnie kell neki, hogy vigye be.

Egy blogger első lépései

2010-ben kezdődött minden. „Van egy barátom Tordáról, aki jött hozzám, s mind mondta, van blogja. Én nem tudtam, az micsoda. Hát hogy olyan, mint egy újság, kell írni, kell tenni fel fényképeket. Mondtam, hát próbáljam meg én is, csináljon nekem is egy blogot. Kerestem már valami újdonságot, mert a Hi5-on jártam akkoriban, s meguntam. Csináltam azelőtt online rádiót is egy egész télen keresztül, de erősen rosszul ment az internetem, s nem tudtam jó munkát végezni vele. Ahhoz pedig jó internet kell, hogy a zene hallatszódjon jól. Mert hanem, nem hallgat téged senki. S akkor a következő télen jött ez a barátom, a bloggal. S ahogy meglett, rendre kezdtem írogatni, mindig egy kicsit. Fényképeztem a telefonnal, feltöltöttem. Valahonnan kellett indulni, hogy felfele haladjak. Most elég jól állok nézettség alapján, de nem magamtól. Sokat segítettek mások, nagy bloggerek, pl. groparu.ro. Ő rengeteget segített, promovált, gyűjtött pénzt a házunk megerősítésére is, nagyon sokat tett értem. Nem lett volna ahonnan elővegyem azt az összeget, mert nagyon sok pénz volt. Engem így segít az internet.”

Válság idején egyre kevesebb jut mindenkinek, ezért Zoltybogata még egy lehetőséget akart megragadni: a televíziós műsorok publicitásáét. „Beneveztem a Dansez pentru tine (Érted táncolok) showba, megvolt az előválogatás Kolozsváron, ám azóta sem értesítettek. Gondoltam, ha oda bejutok, megismernek az emberek, nem akarom én megnyerni az első, második vagy harmadik helyet. Gondoltam, elég, ha párszor ott vagyok, látnak az emberek, ez a publicitás sokat segítene. De azt hiszem, ebből nem lesz semmi.”

A blogger egyedüli magyarként jelentkezett, ezért is ad reálisan kevés esélyt a bejutásra: „itt Romániában nemigen szeretik a magyarokat”. Ő ezt az online közös térben tapasztaltak alapján mondja: „voltak, akik csúnyákat írtak a blogomra, mert magyar vagyok. Nem engedem fel ezeket a kommenteket, mert valaki azt tanította nekem, ne is vegyem számba az ilyeneket. De nem szép. Van mindenféle ember ezen a világon…”

Tervek és álmok

Blogján precíz listát készített terveiről – ezen szerepel álma is, a többezer eurós elektromos kerekesszék. Ez biztosítaná a függetlenséget számára. „Van lámpája, mint egy autónak, szerintem biztonságos, az autóút szélén lehet vele menni, a városban pedig a járdán. Itt a faluban is elég nagy a forgalom, ahol tudok, megyek a járdán, ahol nem, az út szélén. Ha történik valami baj, az történhet a járdán is.” Van esély szerezni egy ilyen széket, attól függ, kap-e támogatót. „Nem lehetetlen dolgot kérek. Azt hiába szeretném, hogy valaki csinálja meg, hogy járjak, mert már tudom, hogy nem lehet. Van sok ember, aki ezt a pénzt elkölti egy fél perc alatt, gondolom én. Ezért hiszem, hogy lehetséges nekem, hogy vegyek egy ilyen tolókocsit. Egyszer majd meglesz, de hogy mikor? Azt nem tudom.”

Erre az évre tervezte még, hogy ellátogatna apja szülőfalujába, Gyergyóújfaluba, ahol 1989 óta nem járt. Rég meghalt apai nagytatájáról érdeklődne, „aki annak idején nem akart beállni a kollektívbe, lám’ mit mesélnek, milyen ember volt”. „Ehhez is pénz kell, mert meg kell fizessek valakit, vigyen el, s hozzon vissza, mert ki tudja, a rokonok nem fogadnak s haza kell jöjjek” – nevet. „400 km oda-vissza, az elég sok, a motorina pedig drága. Gondoltam, hátha kapok szponzort. Ha nem is sikerül, de az ember próbálkozik!”

Régi iskolájába, Nemeszsukra is elmenne, lássa, mi változott – úgy hallotta, „a forradalom után külföldiek jöttek, s rendbehozták a fürdőket, mindent, hoztak televíziókat. Mikor én voltam ott, 400 gyermeknek egyetlen tévé volt. Adtak meleget, ételt – mikor én voltam, az étel kevés volt, hideg volt télen, verések voltak. Elmennék, megnézzem, mennyivel jobb most.”

Zolty kisgyerekként vesztette el édesanyját, az apa elhagyta a családot, nagyszülők nevelték addig, amíg idős koruk és betegségük engedte, utána apja új családjához került egy időre. Az iskola bentlakásos volt, csak vakációban mehettek haza a hozzá hasonló sérült gyerekek. A nyolcvanas években egy ilyen intézményben mindennapos volt az agresszió, nem kaptak elég táplálékot, hetente egyszer fürödhettek, hideg volt – emlékszik vissza. Gyerekként több orvos is gyógyulást ígért neki, ám csupán szenvedés jutott osztályrészéül, kórházba került, ahol súlyokat kötöztek a lábára, hogy egyenesedjen ki, többször megműtötték, végül már négykézláb sem tudott közlekedni.

Jelenleg testvére gondozza, hiszen kvázi állandó segítő kezet igényel nap mind nap. Mégis, nagyobb önállóságról álmodik – már nem arról, mint gyerekként, hogy meggyógyuljon és járni tudjon, mint társai, hanem az elektromos kerekesszékről. „Kell legyen egy morzsányi reményünk is ebben a nagyon nehéz, sok szenvedéssel járó életben. Ez függetlenebbé tenne a körülöttem élőktől, és többet sétálhatnék” – írja blogjában Zolty.

Állandó segítségre szorulva, de eljutni valahová

A ház a testvéreké, angliai magánszemély segítségével vásárolták meg mintegy 10 évvel ezelőtt az apjuktól, aki el akarta adni. A faluban él a húguk is a családjával, illetve anyai ági rokonaik egy része. Segítenek olykor, ám lehetőségeik korlátozottak. Mindenkinek családja van, megvannak a saját problémái. Nincs munkalehetőség, aki teheti, veteményezik. A faluban sok a szociális segélyből élő és a nyugdíjas. „Sokan segítettek pénzzel az évek folyamán, főként idegenek, de nem nagy összegekkel, hanem amennyit tudtak ők is adni – hiszen a szegényt mindig a szegény segíti, nem a gazdag.”

Mindenkinek, aki hasonló helyzetben van, mint ő, és elvesztette a reményt, Zolty azt üzeni: „Harcoljanak tovább. Az állam nem tudja, hogy szabaduljon meg tőlünk, de ne hagyják magukat. 3-4 éve nem emelték a segélyünket. Sokan azt gondolják, hogy nekünk, fogyatékosoknak milyen sok pénzünk van. Van olyan is, akinek pedig elmondom, hogy 293 lejt kapok, és nem hiszi, azt mondja, kell kapjak kb. 1000 lejt. Szó sincs erről.” 293 a fogyatékkal élők segélye, 530 lejt kap a fogyatékkal élőt gondozó személy.

Benne az emberek tartják a lelket, akik mellette voltak, felhívták, bátorították, támogatták – másképp nem is tudja, hogy lett volna. Így vehetett pl. fás vaskályhát, így kapott új akkumulátort a tolókocsihoz. Télen a gázat nem használják, mert drága, és nem is melegít annyira, a fa jobb. „Én örökké fázom, van, amikor nyáron is este megfagynak a lábaim. Most a táborban is, a havasokban, este fáztam mindig. Nagyobb meleg kell, mint egy egészségesnek. Mikor a télen -28-29 fok volt, éjjel-nappal kellett fűtsünk.”

A legtöbb ember ígér, de nem segít, ezt már megtanulta. Többfajta ember van: egyesek elvárják, hogy „cserébe” írjon róluk a blogra, tegyen fel fényképet, van, aki nem. „Én is igyekszem, hogy mindenkinek valamiképpen visszafizessem, megháláljam a segítséget. Az egészséges ember nem függ senkitől, én örökké függök. Sokszor a véleményemet sem mondhatom el, mert esetleg megharagszanak az emberek, s nem segítenek többé. Ez nagyon nehéz. De mit csinálhatnék: megszoktam.”

Sokan azt mondják neki, mivel románul sem ír helyesen, hogy javíttassa ki a nyelvtani hibákat. Ám Zolty nemet mondott. „Sokan kevesebb iskolázottsággal is ugyanúgy hibáznak. Én tanulok folyamatosan, már jobb vagyok. Fejlődtem. Hadd lássák az emberek, honnan indultam, és hova jutottam el.”

Címkék: , , , ,

3 hozzászólás

  1. A hozzászólás szerzője: zoltybogata
    Közzétéve: 23.7.2012, 10:14 am

    Vă mulţumesc pt articol şi mai ales la Timea Bakk-David cu care am vorbit. Din păcate nu ştiu scrie Magyarul şi de citit foarte puţin ştiu 😀 , Multă sănătate

  2. A hozzászólás szerzője: Zamfir
    Közzétéve: 5.8.2012, 5:32 pm

    Vă mulţumesc pentru bucuria pe care i-aţi făcut-o lui Zolty!

  3. A hozzászólás szerzője: Ne-am molipsit de speranţă « Zamfir Turdeanu' – un turdean (aproape) ca oricare
    Közzétéve: 5.8.2012, 5:37 pm

    […] De curând, a fost prezentat într-un articol din presă, de un jurnalist impresionat că … îşi scrie blogul cu un singur deget! V-am povestit de mai multe ori de Zolty al nostru. Despre priuml lui Un an de blogging. Despre […]

Szólj hozzá!