Think Outside The Box

Transindex rovatok


The Caveman Project | 21.4.2010

Az első szakasz eredményei, kedves “cave people”

Fotó: jekinthebox/flickr.com

A bal lábam kisebesedett, sántikálok. Elkövettem azt a hülyeséget, hogy túl vastag harisnyát vettem túl szűk cipőhöz, túl hosszú napon, olyankor, amikor csak teniszcipő kellett volna. Utcán ért azt éjfél, és gyalog kellett mennem, mennem, ezerszer is mennem hazafelé. Az eredmény: most csak papucsban tudok járni. De kenegetem körömvirágkenőccsel, sebgyógyító hatású. Aztán meg elfelejtem, ez nem nagy gond.

Gianina Corondan

Elmagányosodtam. Ez az állapot garantált, amikor a barátaidnak nem akaródzik, nem is tetszik esetleg követni az életstílusod. Mind ajánlják, hogy elvisznek autóval, én elutasítom, ezzel kellemetlenné teszem magam, akkor is, ha részletesen elmagyarázom, mi is történik egy hónapig. Egy barátnőm azt mondta: súlyosabb dolgok is vannak a világon, mint az, hogy taxiba ülsz velem a kórházig.

Beismerem, akkor kivételt tettem: benzint pocsékoltam a szenvedések színhelyéig. De onnan gyalog jöttem vissza.

Mit lehet ilyen pillanatokban tenni? Megmondani annak, aki alig mozog: menj előre, majd utolérlek? Nem lehet. Így is, amikor kimegyünk valahová csapatostul, én bejelentem, hogy ott találkozunk, majd akkor érkezem, amikor mindenki szétszéled, főleg, hogy nem nagyon ismerem a tömegközlekedési hálózatot. Találomra ülök buszokra, dugóba kerülök, eltévedek, érdeklődöm, az emberek nem értik, miért kérdezem, nem akarnak válaszolni, “mivan, nem vagy bukaresti, elvégre ismerlek a tévéből – ahaaa, ez valami kandikamera, be akarsz csapni… nem fog menni, szemfülesebb vagyok annál, nem vagyok hülye, te hülye.” Nahát, nem hülye.

Eredmény: óvatosabb, rafináltabb módszerekkel próbálom megértetni magam a barátaimmal, több időt töltök ismeretlenekkel, és jobban megismerem a helyeket. Mindemellett pontosan tudom, hogy este 11 után nem jár busz, legfeljebb a garázsba tart. És hogy Kolozsváron drágább a jegy, mint Bukarestben, 1,5 lejbe kerül.

Magornak nem volt része ilyen formájú szórakozásban. Ha elkövetted azt a bakit, hogy éveken keresztül tévében jelenj meg, automatikusan vonzod a megrökönyödött tekinteteket: “nézd már azt a nőt, honnét ismerem őtet?” “né, Jojo/nem Jojo”, kommentárokat: “ennyi pénze legyen valakinek és metróval járjon? haha, többet vártam”, köszönéseket: “szia, Georgiana/csókolom, Genovéva”, megvilágosodásokat: “biztos műsort készít, hol a fényképezőgép, gyorsan” vagy olyan megnyilvánulásokat, amiket nem tudok besorolni sehova: “még zsizsik vagy… vagy izé, méhecske, mi voltál?”, “hozza el a barátnőit is, nézzék meg, milyen szappant készítek”…

Folyton idegeskedek, és nem tudom, miért. Visszajöttem Kolozsvárról, a csomagjaim mintha nagyobbak, nehezebbek, keményebbek. És felültem a 301-esre, aztán hazagyalogoltam, az Orizont galériáktól a Vitan-ig. Nem hosszú, de cuccostól, hm, kicsit nehéz a tömegben, mindenkit zavarsz, nem férsz el, mindenki legalább a hátizsákodba beleütközik, ha nagy a gyúródás, még le is káromkodnak vagy ciccegnek bőven. Mint a Stan és Panos filmekben, ha felteszed a bőröndöd, leesik a táskád, kinyitod az ernyőt, szétmegy a zacskó, mert nem tartottad rendesen, lehajolsz a zsákod után, elszakad a nadrág…. Hős, aki kibírja.

Ilyen helyzetekben Panná változom, morgok, esküdözöm, hogy ennyi volt, nem tudom, miért mentem bele ebbe az egészbe, keserűen, és jó román szokás szerint irigykedve nézem a többieket. Aztán magamhoz térek, lehetek Stan is, naiv, meglepett, ártatlan, kíváncsi a megoldásra. És szándékosan térek egyik lelkiállapotról a másikra. Az eredmény: pszichikai autoátalakulás (az auto nem a kocsitól jön, ez százas), amely nem mindig hatékony, de néha segít. És az erőfeszítés megéri. Mégis elhatároztam, hogy ha egynél több nehéz csomagom van, nem vonszolom végig a buszon, ez abszurdum, nem bírom ki.

Az étel mindennap friss. Annyit veszek, amennyi egy napra szükséges, különösen hogy a hűtőt kihúztam. Ez szuper, például tejjel eszem a reggeli müzlit, a többit pedig leteszem aludni. Csak román zacskós tejet veszek, aminek rövid a szavatossága, és ahogy egy kicsit melegben van, meg is savanyszik. Nem olyan, mint a tetrapakkosok, amit unokáink unokái is megihatnak, legfennebb a csomagolás sárgul meg. Vagy veszek tehéntúrót, kaprot, egy paprikát, vajat – és mennyei sajtkrémet csinálok magamnak. Igaz, néha eszem a városban, mert nem akarom elveszíteni az összes barátomat. A Barlang-projekt nem erről szól. Az eredmény: ismerem a jó tejmárkákat, a finom hazai termékeket áruló parasztokat, az éttermeket, ahol jól és egészségesen lehet enni. És a felfedezések sorozata folyamatosan tart.

Nem zavar mindenféle hír és pletyka. Tévé nélkül elég időm marad olyan dolgokra, amik valóban érdekelnek, kiállításokra járok, olvasok. Így a kegyetlenségek, háborúk, mindenféle erőszak távolmarad tőlem, másféle életstílusokat látok, más aktualitásban élek. Négy könyvet olvastam, két Kunderát, két Herta Müllert. A napi híreket így is megtudom, vagy a netről, vagy részletesen elmeséli valaki, hogyan szakad majd a hamufelhő a nyakunkba… Eredmény: több időm van. Cucc.

A bejegyzés eredetije a Hotnews TOTB-n itt olvasható. Fordította: Rácz Tímea

Címkék: , , , ,

0 hozzászólás

Szólj hozzá!