Think Outside The Box

Transindex rovatok


Kategória: «The Borat Project»

The Borat Project: Az út vége. Nehéz megválni Kazahsztántól

„Érdekes” tapasztalataink után – ahogyan egy angol mondaná – eldöntöttük, hogy a tervezettnél néhány nappal korábban megyünk haza. Kazahsztánból elindulni viszont nem olyan könnyű, mint gondolnánk. Az oroszok elutasították a vízum módosítását. Jegyet akartunk, de nem értettek meg. Miután megértettek, azt mondták, menjünk másnap. Elmentünk másnap, de nem volt több jegy egyik irányba se. Muszáj volt leülni és alternatívákat kidolgozni.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: a meglepetés akkor jön, amikor a legkevésbé várod. Az „üzbég” hajódarabolók és egyéb bonyodalmak

Kazahsztán az az ország, amely soha nem szűnik meg meglepetést okozni. Vagy az időjárás, vagy az emberek, vagy a szokások – mindig van valami új, ami felidegesít vagy megnevettet. Néhány nap után, amit az Aral legeldugottabb térségeiben töltöttünk, kiábrándultság, kisebb-nagyobb kellemetlenségek és pozitív tapasztalatok között oszcillálva, eljött a „civilizációba” való visszatérés pillanata is. Amikor napok óta ivóvized sincs, a zuhanyról nem is beszélve, akkor minden város, ahol vizet vagy üzleteket találsz, a modernitás bástyájaként tűnik fel előtted. Mégis, az ország nem okozott csalódást ezúttal sem, még ha első pillanattól kezdve nagy meglepetésekben is volt részünk.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: Élet a vidéki Kazahsztánban. Egy nő ára, “tevevodka” és egyéb gyönyörűségek

A Koljával és családjával töltött napok keserű ízt hagytak a szánkban. Elváláskor tiszta ideg voltam, de nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt kimutassam. Úgy tűnt, a sors nem hagyhatta, hogy rossz véleménnyel maradjunk Kazahsztánról. Néhány percen belül megtaláltuk az egyetlen angolul beszélő nő házát, ahol nemcsak megtudtunk néhány érdekes részletet a kazahok életéről, de meg is hívtak vacsorára meg éjszakára is. Ezúttal teljesen ingyen. Így tudtuk meg, hogy mennyi az ára egy menyasszonynak, hogyan élnek a kazahok, hogy kell tevetejből vodkát készíteni és hány tevéje van a szegény embernek.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: Fürdés a tengerben, az egyszerűség varázsa és a civilizáció keserűsége

Vannak még olyan sarkai is ennek a világnak, ahol a sietség, a stressz és sok egyéb „normális” dolog egyáltalán nem normális. Olyan helyek, ahol mindig van idő a családra, a barátokra, gyakran az idegenekre is. Ahol a vendéget mindig befogadják, legyen akár hívatlan is., ahol az egyszerűség nem ómódi, ahol mindig jut idő mosolyogni és jókedvűnek lenni.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Ez a világ sem ideális, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek kevésbé nemes szándékú emberek, vagy olyanok, akiket elvakít a nyereségvágy vagy hogy automatikusan jól bánnak veled. Csak annyit jelent, hogy az ilyen helyeken a régimódi normalitás uralkodik, és a gondolkodás ember- és nem tárgyközpontú. Ez a világ van jelen (még) Kazahsztánban, és Tastubekben érződött leginkább. Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: A sivatag legyőzött, de a halászok megmentettek

Különleges érzés a szabad ég alatt ébredni, amint az éppen felkelő nap lágyan megsimogat. A csillagok alatt merülni álomba, mialatt olyan filozofikus kérdések fordulnak meg az agyadban, amelyeket mindenki feltesz az élete során. Zeneként hallgatni a tücskök cirpelését, a kakaskukorékolást vagy a tevék reggeli üvöltését. Tudod, hogy nem vagy otthon, de ez egyáltalán nem számít. Az egyszerű emberek mindenhol megértik egymást, nyelvtől, kultúrától függetlenül, amíg az első kapcsolatteremtés becsületen, tiszteleten és mosolyokon alapul.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Az érzés még különlegesebbé vált, amikor észrevettük, hogy fél tízkor ébredtünk. A nap már régen fenn volt, és 20-30 teve gyülekezett körülöttünk, nem rejtett kíváncsisággal vizsgálva minket. A kakasok már régen elhallgattak.

A falu lakossága diszkrétebb kíváncsisággal figyelt, és amíg fel nem ébredtünk, csak egy idősebb bácsi mert hozzánk közeledni. Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: Éjszakai kaland rozsdás hajókkal és sűrű villámlással

Néhány nap után Aralszkban unatkozni kezdünk; a hőség és a por rekordokat döntögetett, legalábbis számunkra, és nem volt már semmi látnivaló ebben a kis porfészekben. Így hát elkezdtünk a sajátos stílusunkban tervezni, és megszületett a nagy terv: a helyi busszal elmegyünk Jalangashig – ami régen halászfalu volt, most pedig hajótemető –, majd átgyalogolunk egy sivatagrészen, hogy megérkezzünk a jelenleg is halásztelepülésként működő Tastubekbe. Terveink nyilván jobban mutattak papíron, mit élőben, és olyan kalandokban volt részünk, amelyekre statisztikailag kevés esélyünk volt számítani.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Mint ahogyan azt már megszokhattuk, elsőre mindenki tagadta, hogy létezne járat Aralszk és Jalangash között. Némi erősködés után a házigazdánk lányának eszébe jutott, hogy van egy vonat. Rohanás az állomásra szörnyű melegben, amelyet néha fel-feldobott egy szélroham, akkor viszont a port nyelhettük kilószámra. Az állomáson megtudtuk, hogy nincs vonat, de talán van busz. Rohanás a buszmegállóba, itt viszont a buszt tagadták le. Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: A szenzációhajhász újságíró átka. Alkalmazkodás ahhoz, hogy a rendőrség nem kér csúszópénzt

Mindössze két nap Aralszkban elég volt ahhoz, hogy rájöjjünk, nem a dokumentumfilmeknek, hanem a helyieknek van igaza: itt nincs semmi látnivaló. Legalábbis olyan, amit ne tudnánk két, maximum három nap alatt megnézni. Minden, amit különlegesként, másként akarnak eladni, a sok hajó és a tüneményes tájképek csak a “feljavított” riportok eredményei. Aralszkban mindössze egy múzeum van, egy rossz hotel, helyiek, akik megszokták a pénzes, hülye, “a semmit” látni érkező turistát, borsos árak és vagy három hajó, amit az itteniek még nem daraboltak fel mindenfélének.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Két nap után Mircea megkérdezte, mit csinálunk tovább. Mert fotótéma már nem maradt semmi. Jegyünk a visszaútra pedig 27-re szól, tehát ennyi idő alatt nemcsak a várost, de az összes lakosát is felfedezhetnénk. Nem igazán jutott időnk töprengeni ezeken a gondokon, tekintve, hogy nem jelentkeztünk ki a hotelból, nem terveztünk el körutat és a tartózkodási engedélyt sem vettük fel. Így sorra kellett venni a problémákat. Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: Új barátok, italozás, és egy majdnem megtörtént állatáldozat meséje

Első napunk az Aral-tónál a beilleszkedésről szólt, és jól sült el. Életünkben először láthattuk az egykori tenger lesújtó szemétmaradványát, megismerkedtünk néhány turistával, akik közül az egyik kifejezetten érdekesnek bizonyult, megijedtünk a turistáknak szánt áraktól, találkoztunk a helyiekkel és megtettük az első sétát a vidéken. Felfedeztük, hogy van internet, még ha nem is működik állandóan, néhány kedves kazah meghívott sörözni és frissen vágott bárányt sütöttek nekünk.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Kazahsztán az ellentmondások országa. A hihetetlen gazdagság mélyszegénységgel párosul, a modernség a fejlődés hiányával, a vendégszeretet a turisták átverésével, a nagyon alacsony, helyieknek szánt árak a túlzottan magas turistaárakkal. Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: Aralszk, ahol a kommunizmus és a tenger szelleme együtt kísértenek

Néha Boratnak is igaza van. Például ha egy Kazahsztánhoz hasonló „elmaradott országról” készült filmhez vonatos jelenetre van szükség, egy romániai vonat sokkal meggyőzőbb, mint egy kazahsztáni. Legalábbis nekünk tátva maradt a szánk, amikor először felszálltunk a kazahsztáni vonatra. Ultramodern vagon, légkondi, gomb, amivel a kalauzt lehet hívni, diszkrét zene, a kalauz meg kopog, mielőtt belép a fülkébe. Néhány percig azt hittük, rossz vonatra ültünk, de nem, tényleg ez ment Aralszkba.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Az 50 dolláros oda-vissza jegyártól sem ijedtünk meg, elvégre 600-700 kilométeres útról van szó. Emellett az emberek megmutatták, milyen egy igazán vendégszerető ország, még akkor is, ha nem mozgunk egy hullámhosszon, és nem beszéljük ugyanazt a nyelvet. Kijevi tapasztalataink után nem szívesen léptem oda a pénztárablakhoz, de mivel még mindig nem ismerjük a cirill betűket, és kazahul sem tudunk, nem volt mit tenni, megkérdeztem egy nőt, hogy melyik a vonatunk. Megpróbálta elmagyarázni, de látva, hogy nem értem, kijött, és személyesen megmutatta a vonatot. Odavitt a kalauzhoz, beszélt vele, és kellemes időtöltést kívánt, majd visszament a fülkébe. Mindketten teljesen meghatódtunk ettől a gesztustól. Olvasd el a teljes sztorit

The Borat Project: Deja Vu. Az ország, ahol a „no leginkább „yes”-t jelent, a turista meg hülye

A TOTB utazói közelednek a célhoz, miközben megtanulták, hogy a “nem” gyakran “igen”, a sors pedig néha a hülye turistákat is megszánja.

Írta: Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Első kazahsztáni leckénk a kommunikációhoz kapcsolódik. Bárhová megyünk és bármit akarunk, meg kell szokni, hogy az első válasz „no”, legyen szó útbaigazításról, busz- vagy vonatjegyről, vagy pedig ételről. Nem volt könnyű hozzászokni.

Ijesztő, amikor sorban állsz a jegyirodánál, és elementáris orosszal elmondod, hogy jegy, kettő, Aktobe, holnap, majd a jegyárus közli veled, hogy „no bilet”. Olvasd el a teljes sztorit

előző »