Think Outside The Box

Transindex rovatok


Kategória: «Wélemény»

Hogyan nem tudtam meg, hogy mit gondolnak a románok a magyarokról

Patricia Couţi és Borzási Sarolta. Fotó: S.B.

Akár „a kérdés, amire mindig is tudni akartad a választ”-típusú marketingfogással is el lehetett volna adni a tegnap délutáni, a Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett beszélgetést, amelynek témája a magyarok a román civilek szemével volt. Az izgalmas témafelvetést azonban nem lehetett jól kibontani, abból az egyszerű okból, hogy egyetlen ember nem képviselheti a civileket, még ha a Romániai Diákszervezetek Országos Szövetségének alelnöke is.

R. T. Olvasd el a teljes sztorit

Tilosa Dé, avagy hogyan alázzunk dohányost magyar módra

Az utóbbi hónapban úgy alakult, hogy kétszer is jártam Budapesten, egyszer a dohányzástilalom életbe lépése előtt, egyszer pedig rögtön utána. Gyakorlatban és látványban nem volt nagy különbség, attitűdben égető.

Rácz Tímea

Március tizenhat-tizenhetedike, a törvény április elsején lép csak életbe, addig nem büntetnek, csak figyelmeztetnek. Ez úgy néz ki, hogy van, ahol még cigiznek bent, de hamutartó persze sehol, ezért bokáig járunk csikkekben; a jobbérzésűek az üres poharakat hamuzzák tele. Egy másik helyen már nem engednek, a szekrényajtó néha lejön, és kikergeti a dugiban füstölőket. Ezért mindenki a bejárat előtt ácsingál, a szekrényajtónak arra már nem terjed ki a hatásköre, hogy szóljon: gyerekek, kereken két lépés a szemetes, légyszi ne a földre dobjátok a csikket. A szemét és mocsok leírhatatlan. Olvasd el a teljes sztorit

Korodi és a demokrácia leckéje

Az államelnök nyilatkozatai az új környezetvédelmi miniszter, Korodi Attila tegnapi beiktatásán újra előtérbe helyezik annak szükségességét, hogy az állam, a hatóságok szerepéről, és a magát legalábbis demokratikusnak nevező állam szervezéséről beszélgessünk. Úgy gondolom, ilyen helyzetekben fel kell tennünk a kérdést: mennyire képviseli a lakosság érdekeit egy olyan állam, amely titkosítja a (nyilatkozatok szerint) „létfontosságú” kitermelések szerződéseit, amely saját végleges és visszavonhatatlan döntéseit hagyja figyelmen kívül a törvényszékeken, és amely a szakértőktől a döntéshozókig az egész társadalomra nyomást akar gyakorolni olyan kérdésekben, amelyek egyáltalán nem átláthatóak és tiszták?

Csibi Magor

Azon túl, hogy egy államfő nyilatkozata egy miniszter beiktatásán mennyire törvényes vagy alkotmányos, úgy gondolom, hogy a beszéd több szempontból nagyon hiányos volt.

„Romániának nincs már elegendő erőforrása új munkahelyek teremtésére, hacsak nem figyelünk jobban a bányászatra.”

Ha az elnök ezen kijelentése igaz, akkor az egész állami közigazgatásnak azonnal le kellene mondania. Ha az ország költségvetése, jövője és stratégiája a bányászatban merül ki, legjobb esetben is még 50 évig van jövedelmünk, amíg ki nem merülnek az erőforrásaink. És ha ezek elfogynak, miből élünk meg? És milyen lesz az ország: kitermelések által kilyuggatott? Meddőhányókkal tarkított? Esetleg lesz jó esetben néhány műtermészetes táj? Olvasd el a teljes sztorit

Hét alternatív karácsonyfa, a stupid kategóriából

Azzal minden környezetvédő egyetérthet, hogy a hagyományos, kivágott fenyőfa túlhaladott, nem fenntartható és újragondolásra szoruló kelléke a karácsony ünneplésének. Tavaly a TOTB is bemutatott néhány alternatívát; a legszimpatikusabbnak a cserepes fenyőt tartom, ugyanis az a valódiságon kívül egyéb előnyökkel is jár, ha ki tudjuk ültetni az ünnepek lejárta után.

R.T.

A környezetbarátság és a fák védelmének érdekében azonban néha túl messzire képesek menni az aktivisták, dizájnerek. Addig még nincs baj, amíg egy bolt kirakatában vagy egy város főterén állítanak fel egy alternatív karácsonyfát, de ezek gyakran otthonra is megrendelhetőek, sőt, buzdítják is az átlag környezettudatos fogyasztót, hogy ezt válassza a megszokott tűlevelű helyett. Íme néhány nagyon stupid alternatíva. Olvasd el a teljes sztorit

Hány más életet ér Steve Jobs?

A RIP-elő, köszönetet mondó, sajnálkozó és könnyező státusokat, fotókat még Steve Jobs halálának napján ellensúlyozni próbálta néhány olyan kép, amelyen egy ember távozását milliók szenvedésével és embertelen körülmények közötti elmúlásával állította párhuzamba. Lájkok, share-ek és kommentek tömegesen fejezték ki egyetértésüket. Az egyszeri nethasználó meg csak könnyeit törölgeti: hát mégsem veszett ki a humanitárius érzés az emberiségből?

Rácz Tímea

Nem tudni, honnan indultak ezek a képek, de szűk egy hét alatt a Facebook-tól kezdve az olcsó szórakozást kínáló honlapokig mindent megjártak. Lehet, hogy valamilyen szervezet tagja posztolta először, lehet, valaki, aki tényleg zsigerből gyűlöli az Apple-t és/vagy minden multit. Talán a knowyourmeme.com egyszer kideríti. Azt viszont nehéz elhinni, hogy csupán ezt az egy posztot lájkoló háromezer emberke mind lelkes önkéntes, jótékonykodó, és egy sincs közöttük, aki az iPhone-ján nyomta volna meg a tetszik gombot. Olvasd el a teljes sztorit

Kis séta az elmúlt szerelmek múzeumában

Ionuţ Dulămiţă, a TOTB.ro szerkesztője írt nemrégiben egy cikket, Elmúlt szerelmek múzeuma címmel, és a végét nyitva hagyta. Saját múzeumi sétám ehhez kapcsolódik, mert ezt olvasva gondolkodtam el: hogy vajon szenvedélyes tárgygyűjtőként tudnék-e régi személyeknek kiállítást nyitni olyan tárgyakból, amelyek őket jellemzik? Előbányásztam tinikorom örökké viszonzatlan szerelmeit – igen, ennyi volt a nagy tragédiám, amelynek múzeumot próbálok most berendezni. Nem valami extra, kissé szappanoperás, de én csináltam saját magamnak, részben pont azáltal, hogy már akkor is élettelen dolgokkal barikádoztam körbe magam a valóság elől.

Rácz Tímea

Nehezemre esik olyan tárgyakat asszociálni az emberekhez, amelyekben én is benne lennék (mint ezt az eredeti felvetés megkövetelné). A futó, és mindig csak plátói szerelmek már eléggé távol vannak időben ahhoz, hogy önmagukban múzeumi értéket jelentsenek. A konkrét tárgyak is egy klasszikus, tipikus múzeumban kerülhetnének kiállításra, ahol csak nézni szabad, de megérinteni nem; értékesek, fűz hozzájuk valamilyen érzelmi, szinte szentimentális viszony, de mások tulajdonai, és a jelenhez sincs semmilyen közük. Olvasd el a teljes sztorit

Megalkottuk az új szupersztárt: itt a nemzeti szélsőséges alakja

Fotó: Shockadelic/flickr.com

Képesek lennénk-e zálogba adni a jövőnk egy kis szeletét egy hét nézettségért cserébe? Természetesen igen. Végülis Júdás is eladta néhány ezüstért a megváltót, akiben hitt. Mi, a román sajtó „felelősségteljes értelmiségi” szereplői pedig megalkottuk a legújabb helyi szuperhőst, azt a figurát, amelyről úgy tűnt, hogy már kihalt: a szélsőséges nacionalistát.

Csibi Magor

Az utóbbi napokban kitüntetett figyelemmel követtem a sajtót. Ha csak megláttam egy hírt a neten vagy a tévében arról, ami március 14-én Csíkszeredában történt, nem kattintottam, vagy azonnal elkapcsoltam más adóra. Egy pillanatig sem akartam részese lenni az új sikerember-modell születésének; mert a romániai magyar és román fiatalok azt tanulhatták az utóbbi napokban, hogy ha eléggé támadóan viszonyulnak a körülöttük élőkhöz, nagy eséllyel sztárok lehetnek.

Lélegzetvisszafojtva figyeltem minden sikermodellt, amelyet a média alkotott az elmúlt években egy olyan Romániában, ahol a többség minden cselekedete egy idő után normálissá válik. Így jutottunk oda, hogy számos fiatal lány álma egy sikeres, de minél inkább mediatizált házasság, majd esetleg egy válás is, ami még jobb. Ugyancsak mi, a sajtó mutattuk meg, hogy a rút kiskacsák is hattyúk és dívák lehetnek Romániában, ha van valamicske pénzük és a klinikán is elvégezték az apróbb simításokat rajtuk. A kenőpénz természetes lett, és ahhoz a hírhez is hozzászoktattunk, hogy mindenki megszabadulhat a vádak alól, mivel a témák iránti figyelmünk és a türelmünk egyszerre csökken a nézettséggel.

Olyan sajtót kínálunk, amelyben egy válás, egy tévéadás vagy egy tehetséges ember, aki kellően hangosat tud szellenteni, ugyanakkora teret kap, mint Japán tragédiája, egy közelgő háborúja vagy egy román sportoló sikere. És ennyi sikermodell után az elmúlt napokban ismét egy nagy lépést tettünk előre: megalkottuk a szélsőséges szupersztár modelljét. Elég volt egyetlen ember a 22 millióból, és ennek egyetlen szomorú tette ahhoz, hogy jó néhány napig kenyerünk és nézettségünk legyen. A részletek már nem is számítanak.

Kinek fontos, hogy Csíkszereda legforgalmasabb utcáján senki sem állt a „hősünk” mellé? Kinek fontos, hogy nagyon sokan tesznek erőfeszítéseket a békés együttélés érdekében Románia egyes vidékein? Kinek fontos, hogy ennek a nehezen minősíthető tettnek a mediatizálása feszültségeket, súlyos szavakat és talán néha egy-egy pofont is eredményez olyan emberek között, akiknek eddig semmi bajuk nem volt egymással?

Dehogy számít. A médiának az „igazságot” kell közvetítenie, és nem építő szándékot. És nem a mi hibánk, hogy igazságunk egyszerre a nézettség is. Ezért mindenkinek megmutatjuk, hogy Románia a határtalan lehetőségek országa, és kis kitartással mindenkiből lehet szupersztár. Teret adunk a szélsőségeknek, bármennyire is ártalmasak, addig erőlködünk, amíg a szélsőséges lesz a normális, és minden normális viselkedést figyelmen kívül hagyunk, mert ennek nincs hírértéke, ergo nézettsége sincs.

Az átlagembert nem kérdezzük meg, mi a véleménye a történtekről. Nem kérdezzük meg az egyszerű románokat és magyarokat, akinek nincsenek politikai érdekeik, és híréhségben sem szenvednek, hogy hogyan fogják fel a helyzetet, és hogyan változik az életük ezen profi tájékoztatások nyomán.

Miért is tennénk?

Ahhoz, hogy beszúrhassuk a címekbe kedvenc szavainkat, mint „szenzációs”, „exkluzív” vagy „hihetetlen”, fenn is kell tartanunk a szenzáció légkörét. Ezért teret adunk a szélsőséges véleményeknek, hadd nyilatkozzanak naponta különféle témákban; csak olyan embereket keresünk meg, akinek van okuk a sértődöttségre, és ha lehet, a terv sikeressége érdekében még a szájukba is adunk egy-két kifejezést.

A baj csak ott kezdődik, hogy Romániában minden csoda hét napig tart. Ennyi kell, hogy megszokjuk: Japánban emberek halnak meg, és ebben semmi különleges nincs, ennyi kell, hogy már ne féljünk a csernavodai erőműtől, vagy elfogadjuk, hogy a benzin megint egy lejjel drágult.

A hétnapos nézettség után azonban megmarad néhány örökség.

Maradnak a gyerekek (de néhány felnőtt is), akik elhiszik, hogy negyedóra „celebség” minden kockázatot megér. Látták, hogy nagyon könnyű ezt elérni, csupán valami annyira különlegeset kell tenni, hogy hét napig rávethessük magunkat. És egy hétnyi főműsoridő nagyon kecsegtető tud lenni minden egyhangúságba beleunt ember számára.

Marad a keserű szájíz is. Annak ellenére, hogy tudjuk, minden társadalomban eltérő nézetek vannak, köztük szélsőségesek is, soha nem esik jól érezni ezeknek a jelenlétét. És normális esetekben nem is éreznénk.

Feszültségek is maradnak, mivel a médiából nem egyetlen ember tette szűrődik le, hanem azt hisszük, etnikai konfliktus áll fenn. Kevés ember olvas a sorok között is, vagy kezd el gondolkozni és értelmezni az általunk tálalt „valóságot”. Emellett könnyebb észrevenni a különbségeket, mint hasonlóságokat keresni az egyes emberek között.

Dan Diaconescu ismét röhöghet a markába. Igen. Az OTV-nek már nincs akkora nézettsége, mint régebben volt. De ennek a sajtóorgánumnak a szelleme mindenütt jelen van, és legyen szó egy hétnyi nézettségről vagy ezüstpénzecskékről, készek vagyunk ma zálogba adni a holnapi napot.

A szöveg először román nyelven jelent meg itt.

Hányszor hazudunk naponta?

Fotó: archer10/flickr.com

Mindennapjainkat felfokozott ütemben éljük; felőrlődünk, nem figyelünk semmire, bár tudhatnánk, hogy a lényeg a részletekben rejlik. Az őszinteség pedig egyik olyan apró részlet, amelynek a legkisebb figyelmet sem szenteljük. A kisebb-nagyobb hazugságok életünk részeinek számítanak, gyakran elfogadottak, sőt, a társadalom biztat rájuk. Viszont csak akkor vesszük észre, amikor nem szabad használnunk őket. A helyzet nyomasztóvá, kényelmetlenné válik, és ha utánaszámolunk, meglepően sok alkalommal akarnánk hazudni.

Csibi Magor

Mielőtt elolvasnátok ezt a bejegyzést, egy kihívás elé állítalak benneteket. Számoljátok meg, hány hazugságot vagy „valótlanságot” mondtok egy nap. Nem lesz könnyű, de azt hiszem, hasznos gyakorlat, mert segít rájönni egyes dolgokra. Vagy mégsem :) Olvasd el a teljes sztorit

Hogyan váljunk minél egyszerűbben balekká?

Fotó: Marco Gomes/flickr.com

Biztosan léteznek olyan országok is, ahol, egy ilyen projektre való elköteleződés dicséreteket és mosolyt vált ki másokból, a körülötted lévők pedig segítenek véghezvinni. Nálunk minden leírt szabálytól nem hogy szimpatikusabb, kedvesebb, elfogadottabb lennék, hanem bekerültem társadalmunk egy külön kategóriájába, a „frájerek” bandájába.

Csibi Magor

Még jobb, hogy nem kell sokat kínlódni a hülyévé váláshoz. Nem követel semmilyen erőfeszítést, stratégiát vagy következetességet. Elég kimenni az utcára és nem a „dzsungel” szabályai szerint cselekedni – az első járókelő ki is tüntet ezzel a címmel. Olvasd el a teljes sztorit

The Bible Project: a kifogások, amelyek fogva tartanak a dobozon belül

Úgy tűnik, életünket kínos pontossággal építjük egy örök kifogás köré, hogy a legegyszerűbb cselekedetek hiányát is megmagyarázzuk magunknak. Gondolkodásunkat régóta uralja „a cél szentesíti az eszközt”-típusú hozzáállás. Tetejébe az ember bűnös lény, ezért bármit tennénk, kudarcra vagyunk ítélve. Ne feledjük el kedvenc kifogásunkat sem: hiába változok meg, ha a világ ugyanolyan marad. Mentségeinket jó előre előkészítjük, csak arra várunk, hogy kényelmességből felhasználhassuk őket, amikor nincs éppen kedvünk racionálisnak lenni.

Csibi Magor

Mi köze van ennek a kísérletemhez? Egyszerű: én kifogások nélkül maradtam. Nem akaratból, nem is világosodtam meg hirtelen, hanem a kísérlet egyszerűen meztelenné tett a „bolond világ” előtt. Persze csak metaforikus értelemben :) Olvasd el a teljes sztorit

« következőelőző »